JANUÁR
TÉLHÓ, BOLDOGASSZONY HAVA
| Magyar Krónika, január
6. |
| |
| Montreál
|
Adjon Isten minden jót ez új esztendõben,
jobb idõt,
mint tavaly volt, ez új esztendõben. jó
tavaszt, õszt,
telet, nyárt, jó termést és jó
vásárt ez új esztendõben!
Január 1.: 1949.
Az elsõ népszámlálás Magyarországon
a háború után. Népesség:
9,204,799.
Január 6.: Vízkereszt. A farsang kezdete.
Farsang (a német fasen, faseln a. m. mesélni,
pajkosságot uzni, szóból eredve), a vígság
azon idõszakát jelzi, mely a húsvéti
nagybõjtöt megelõzi. A farsangot rendesen
az u. n. epifania-ünneptõl, azaz jan. 6-tól
hamvazó szerdáig számítják;
Velencében már István-napján (dec.
26.), Spanyolországban pedig Sebestyén-napkor
(jan. 20.) kezdõdik a farsang ;
Rómában csakis a hamvazó szerdát
megelõzõ 11 napot mondják farsangnak
illetve karnevál-nak (az olasz: carne-vale a. m. hús,
isten veled! szólamból származtatva,
vagy a középlatinból: carne levamen a.
m. hústól való tartózkodás).
Sok helyen a hamvazó szerdát megelõzõ
héten tartják a voltaképeni farsangot,
mely minálunk húshagyó kedden éri
el befejezõ tetõpontját.
A farsang hazája Olaszország, ahol ez a régi
római Saturnália ünnepekbõl származott,
melyeket a keresztény egyház nem tudott a nép
tudatából elenyésztetni s ennélfogva
kényszerítve volt ezen régi pogánykorbeli
ünnepekre keresztény színezetet ruházni.
Az olasz, különösen a velencei farsang vagy
karnevál utolsó hete a leghíresebb népünnepek
közé tartozik. Hajdanta nemcsak álarcos
felvonulásokat tartottak, virágot és
gipszbõl vagy cukorból készült folyócskákat
(confetti) dobáltak a járó-kelõkre,
hanem a velencei karnevál még állatviadalairól,
valamint a római lóversenyeirõl volt
híres. Párisban a boeuf gras-t (kövés
ökör) álarcosok vezetik körül a
városban s ezzel fejezik be a farsang ünnepét.
Spanyolországban, különösen Madridban,
Sevillában és Cadizban rendkívüli
fényes álarcos felvonulások divatoznak.
Németországban farsang utolsó napján
az u. n. hajószekeret (carrus navalis-t, mely szóból
sokan a karneval kifejezést is származtatják)
vezették körül a helységekben, ezzel
az újra megnyílt hajózási idõszakot
jelezve. A Németországban is divatozó
álarcos felvonulásokról és az
ezekkel összekötött pajkosságokról
elnevezték a húshagyó keddet bolondok
keddjének (Narrenfest). A német reformátorok
majdnem végkép elnyomták ezen népünnepeket
s csak a múlt század elején kezdték
egyes német városokban külön e célra
alapított farsangi egyesületek a régi ünnepeket
újra feléleszteni, úgyhogy p. az acheni
és különösen a düsseldorfi farsang
nagy hírnek örvend. (Révai Nagy Lexikona,
Bp. 1913.)
Január 6.: Attila Isten ostora (flagellum Dei).
A nyugati legendákban Attila nevéhez csatolt
jelzõ, késõbb címe, melyet magának
tulajdonít s végre Attila személyesítése.
Legelébb Szt. Lupus troyesi püspök VIII-IX.
sz.-ban készült legendájában fordul
elõ, hol a püspök kérdésére
Attila ezt mondja: "Ego sum Attila, rex Hunnorum, flagellum
Dei" (Én Attila vagyok, a hunnok királya,
isten ostora). A galliai legendák szerint azonban már
elõzõleg Isten ostorának nevezte Attilát
egy a katalauni ütközet elõtt elfogott champagnei
remete. Az itáliai hagyomány Szent Benedeknek
tulajdonította ezen elnevezés feltalálásának
dicsõségét, de már Szent Geminius
modenai püspök legendája Attila szájába
adta a magát isten szolgájának nevezõ
püspökkel szemben ezt a nyilatkozatot: "Si
tu es servus Dei, ego sum flagellum Dei" (Ha te isten
szolgája vagy, én isten ostora vagyok). A magyar
krónikák szerint maga Attila neveztette magát
alattvalóitól a hunnok királyának,
a földkerekség félelmének és
Isten ostorának. Thierry szerint (Attila-mondák,
ford. Szabó k., 16. s köv. l.) az elnevezés
bibliai eredetre vezethetõ vissza s román népektõl
származik, kik Attilában összpontosították
a népvándorlás borzalmait s eszményképét
az Isten ostora fogalmában állították
maguk elé. Valószínû azonban, hogy
a nyugati népek csak átvették a hunoktól,
mint felfogásukba illõ kifejezést, de
talán egyenesen magától Attilától
származik. Dsingiz khán is azt mondta a bokhariaknak,
amit a legendák mondatnak Attilával:
"Kérditek, ki vagyok én, hogy ily módon
beszélek hozzátok? No hát tudjátok
meg, hogy én Isten ostora vagyok. Ha nem vétkeztetek
volna, isten bizonyára nem küld vala ide a ti
büntetéstekre"
(Vámbéry Á., Bokhara tört. I. 152.).
A magyar népmondák hasonló szavakat adnak
a németektõl elfogott Lél vezér
szájába: "Mi a mennybeli isten bosszúja
vagyunk, kiket a ti ostoraitokul rendelt" (Thuróczi,
Chron. Hung. II. 25.). Ezek azt mutatják, hogy az elnevezés
a turán népek szellemében gyökerezik
s mivel képzelni sem lehet, hogy Dsingiz khánnak
legkisebb tudomása is lett volna arról, miféle
jelzõvel illették a nyugatiak Attilát,
föl kell tennünk, hogy az Isten ostora osrégi
hagyományos jelzõje a turán hódítóknak,
melynek eredete arra a felfogásra vezethetõ
vissza, hogy a hódító egy felsõbb
hatalom sugallatára cselekszik, az ruházta rá
a hódítás jogát s aki ellent áll,
egyenesen az isten ellen vétkezik. (A Pallas Nagy Lexikona.)
Attila kardja. Priskos rétor és Jordanes említik,
hogy Attila feltalálta a had istenének szentelt
és sok század óta elveszett kardot, melyhez
az a hit volt fûzve, hogy a ki bírja, az egész
világ urává lesz. A kardot egy pásztor
találta meg, ki észrevette, hogy egyik tehene
sántikál s a vér nyoma után menve,
egy a földbõl kiálló kardra akadt,
melyet kiásott és Attilának vitt el.
(Priskos, Bonni kiad. 201 . - Jordanes, Closs kiad. 93-94,
129-130 l.)
A kardról egy késõbbi német krónikás,
aschaffenburgí Lambert (Pertznél VII. 185.),
azt mondja, hogy a magyar királyok birtokában
volt, Salamon király anyja azonban 1071-ben a bajor
Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné
tette azt, aki viselte. A kard tisztelete régi szkitha
szokás (Hérodotos IV. 52), valamint megvolt
a rokon szarmatáknál is, kiknek egyik ágáról
az alánokról írja Ammianus Marcellinus
(XXX. 2.), hogy náluk nincs egyház vagy hasonló
szent hely, csupán meztelen kardot szúrnak barbár
szertartások közt a földbe s azt tisztelik
Mars gyanánt.
Egy ilyen kard kerülhetett tehát Attila birtokába,
mirõl az udvarában megfordult Priskos beszél.
Hogy a magyar királyi ház birtokában
volt-e olyan kard, melyrol azt hitték, hogy Etele kardja:
nem bizonyos. Igaza van Hunfalvynak (Magy. Ethn. 299.), hogy
egy ilyen kardot a nemzet legszentebb ereklyéjének
tekintettek volna s nem igen hihetõ hogy a mondákban
emléke ne maradt volna. Mindamellett az alán
szokásnak van valami nyoma.
Ilyesmire emlékeztetnek legalább azok a XIII-XIV.
századbeli kardok, melyeket a székelyföldi
erdõségekben több helyen, mind a Bodzán,
Páván, Dálnokon stb., a földbe szúrva
találtak minden egyéb melléklet nélkül.
Mintha utolsó maradványai volnának ezek
a régi kardtiszteletnek, mely a szkitháktól
és szarmatáktól egyéb kelet-európai
néptörzsekhöz is elhatolt. (U.o.)