December 21.:

1957. Losonczy Géza újságíró, politikus, mártír halála.
-Az Ideiglenes Nemzetgyûlés összeülésének napja.

December 22.:

1920. született Gimes Miklós újságíró, mártír.

December 25.:

1987. A tévé elõször közvetít éjféli misét Budapestrõl, a Mátyás templomból.

December 26.:

Regölés. István napjától, december 26-tól újévig jártak a regõsök. A regölés lényegében természetvarázsló köszöntés - bõségvarázsló, párokat össze bûvõlõ, adománygyûjtõ célzatú szokás volt. A regölés a téli napforduló pogánykori ünnepének emléke. A karácsony táji népszokások egyik legértékesebb hagyománya, egyike a legrejtelmesebb szokásainknak, melynek eredete, elemei, célzata - sok kutatás ellenére sem világos még elõttünk.
A regõsök õsi, pogánygyökerû, varázserejû jókívánságokat mondtak a háziaknak. A szokás legfontosabb mozzanata ugyanis a jókívánságok kifejezése. Hiszen a regõsök eredetileg nem közönséges köszöntõk, hanem varázslók voltak, akiknek hatalmukban állt a szavakkal kifejezett jókívánságok valósággá idézése is.
A "reg" szó hevületet jelent - a sámán extázisra, rejtekezésre utaló kifejezés. A zajütésben és a "regõ rejtem"-féle szavak ritmikus ismétlésében a finnugor sámánvarázslás csökevénye mutatható ki. Utal a szokásnak a téli napfordulat õsi primitív ünnepével való kapcsolatára is. Az Erdélyben és a Dunántúlon fennmaradt szokás fõ részei:- bevezetõ - szarvas-ének (téli égbolt csillagképe)- gazda-ének (bõséget varázsol a gazdának)- összeregölés (leányt, legényt név szerint összeénekelve)- záradék (adományra felhívás vagy elvonulás)Férfiak, legények "kifordított bundában, kucsmában, kezükben láncos vagy csörgos bottal, köcsögdudával, furulyával léptek be a házba, és énekelték a regõs énekeket. Bevezetõjükben megnyugtatták a családot, hogy nem rablók, hanem Szent István szolgái. A csodaszarvasról, tiszta forrásról, pázsitról daloltak, majd termékenységet varázsló jókívánságokat mondtak a gazdának és háza népének. Ahol eladó lány volt, ott legénnyel regölték össze, hogy mielõbb bekössék a fejét. Befejezésül az õsi refrént énekelték: hej regõ rejtem."
(Timaffy L.)
Egyházasfalun (Rábaköz) gyûjtötték az alábbi változatot: "Eljöttünk eljöttünk Szent István szolgái, / Régi szokás szerint szabad megtartani. / Hej regõ rejtëm, regõ regõ regõ rejtëm.(Balogh Júlia: Szent Mihály havától Kisasszony haváig.)
(Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár web)
--Regölés a. m. énekmondás; minthogy pedig régi (egész az Árpád-korig felmenõ) feljegyzések szerint a regõsök énekei históriás, vagyis mondai színezetû történeti énekek valának, a regélés mai értelmével meglehetõsen egyezõ e régi szó jelentése, mely azonban kicsinylõ és megvetõ értelemben is használatos és ekkor üres, szószátyárkodó fecsegést, haszontalan beszédet jelent. Mivel pedig az énekmondás és a szintén éneklõ ráolvasás (incantantio) között vajmi szoros kapcsolat van; ha figyelembe vesszük, hogy a pogány õskorban mind a kettõ együtt járt s ugyanannak a papi, vagy legalább varázslói tisztû rendnek volt a mestersége: könnyû megérteni, miért jelent a R. tájszólási változata, a ma is élõ réjülés annyit, mint igézés, ráolvasás. Regõsöknek nevezik némely helyütt (kivált dunántúli vidékeken) a kántálókat és koledálókat is, akik különféle népszokások kíséretében házról házra járva pénzért, v. más természetbeli ajándékért áldásmondókákat énekelnek, kivált advent, aprószentek, vízkereszt, húsvét hétfõje, pünkösd napján s más keresztény ünnepekhez csatlakozó, de pogány eredetû ünnepi szokások alkalmával.
(A Pallas Nagy Lexikona)
--...Nemzeti költészetünk az Árpád-királyok alatt. A magyar királyság elsõ három századából sem maradt ránk a nemzeti költészetnek egyetlen szöveges terméke sem, de a korra nézve két dokumentált tény erõsen kiemelkedik: egyik egy külön énekesrend létezése, másik a történeti költészet virágzása. A joculatorok testülete udvari intézmény volt; ily testületek voltak mind a központi királyi udvarnál, mind a királyi várakban s eltartásukra külön várjószágok voltak rendelve, s az udvart, illetõleg az udvar távollétében a várnépet mulattatták. Az oklevelek általános joculator nevének a magyarban többféle név felel meg, s úgy látszik, e mulattatóknak két fobb fajtáját kell megkülönböztetnünk: az igreceket, akik inkább zenészek voltak, amellett azonban némelyek bohóskodást is ûztek (a szláv szó arra látszik utalni, hogy ez udvari zenészek jórésze, legalább eleinte, szláv nemzetiségû lehetett); és az énekmondókat, akik versszerzõk és elõadók voltak, s versöket hangszerrel (a pengetõs kobozzal és a vonós, de nyeregtelen hegedõvel) kisérték, ez utóbbiak neve kobzos, hegedõk, regõs (talán ez a legõsibb név; epikus recitatort jelenthetett, máig élõ népszokás a regölés),

l. Lantosok. Ez intézményt nyugati példára karolhatták fel királyaink, midon a lovagvilág szokásait a magyar királyokhoz férjhezmenõ hercegnõk terjesztették fejedelmi udvarunkban s egyes nagy hírû troubadourok nálunk is megfordultak (p. Peire Vidal Imre királynál). Leginkább a XII. sz.-ban virágozhatott; a XIII. sz.-ban a királyi udvar szegényültével s a jószágok eladományozásával a joculatorok is inkább az oligarkák kezére kerülnek. A joculatorokról szóló okleveleink mind a hanyatlás ezen korából valók. E testületnek egyenest a történeti költészet mûvelése lehetett feladata. Valószinû, hogy a királyi énekmondók mellett szegényszerûbb vándorénekesek is voltak. Az énekmondók tárgyairól a kortársak feljegyzéseibõl van tudomásunk és a krónikákból, melyek adataik egy részét belolük merítették. Béla király Névtelen jegyzõje említi, hogy õ azért írja meg hiteles krónikáját, mert igen illetlen volna, ha oly cicsonép mint a magyar, a maga eredetét és minden vitéz tetteit «a parasztság csalfa meséibõl vagy az énekmondók csacska énekeibõl álmodozva hallgatná». Tuhutumról szólva ismét így szól Anonymus: «Ha jelen levelem betûnek nem akartok hinni, higgyétek az énekmondók csacska énekeinek és a parasztság hiu meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledésnek». Ez adat annál hitelesebb, mert Anonymus lenézéssel nyilatkozik eme közszájon forgó mondákról, illetõleg az énekmondók epikai dalairól, melyek a honfoglalást és a magyarok viselt dolgait oly naiv formában és annyi költõi elemmel megtoldva adják elõ, hogy a tudós pap a kritika álláspontjára helyezkedik velük szemben. Az írástudók e naiv kritikája és lenézése elõsegítette a XII. és XIII. század gazdag történeti költészetének elenyésztét, mert nem részesítették a megörökítés tisztességében. De mégis éppen krónikáinkban, latin szövegben, fennmaradtak e költészet némi romjai. Maga Anonymus minden válogatása mellett is, ahol hitelesebb forrásai hallgatnak, a naiv hagyományra támaszkodik, tán nem a korábbi regösök variánsaira, hanem a hagyománynak elõkelõbb helyen öröklõdött s azért hitelesebbnek tartott változatára. A honfoglalásnak az a története, melyet õ jóhiszemûleg ad, sok mondai elemmel van keverve; különösen sok nála a helyi monda. De Anonymusnál jóval többet megmentett a XII. sz.-beli királyi jegyzõ, ki nem is idegenkedett annyira a naiv hagyománytól s akitol a korunkra maradt krónikák nagy része, Kézaié és a Képes Krónika is merített. Ezek õrizték meg a hunmondákat és a királymondákat. Az Árpádkori magyar történeti költészet három fõ tárgyköre közül (Hunn-, honfoglalás-, királymondák) leggazdagabb a hunnmonda, melynek eredetisége felõl sok vita folyt nálunk. Abban az alakban és terjedelemben nem élt e monda a nép ajkán, mint a krónikákban találjuk, melyeknek alaptípusa külföldi krónikákból is merített, de viszont sok olyan részlet van a magyar hunnkrónikában, mely a külföldi krónikákban és hunnmondákban nem fordul elõ, s több részlet láthatólag a magyaros észjárás bélyegét viseli magán. Etele alakja jobban elotérben áll, mint a külföldi mondákban és a világhódító hõs és nemzete sorsának tragikus vonása is élesebben kirajzolódik. Nem volt ez nálunk puszta könyvmonda, hanem a nép és énekmondók ajkán élt legalább a XII-XIII. sz.-ban, talán a pogánykorban is már. A honfoglalás mondái kisebb csoportokra oszlanak a mitikusabb Álmos és a történetibb Árpád, továbbá Zoltán és vezéreik körül; ide tartozik a Fehér ló mondája, az ország megvétele jelképekkel.

December 28.:

1927. Hatályba lép a március 15-ének nemzeti ünneppé nyilvánításáról szóló 1927. XXXI.tc., Kossuth Lajos örök érdemeit és emlékét törvénybe iktató 1927. XXXII. tc. Novemberben felavatták a Parlament elott álló Kossuth szobrot. (Idézet: A Magyarok Krónikája, Magyar Könyvklub, Bp., 2000.)

December 30.:

1962. Reményik Zsigmond író halála.

December 31. Szilveszter

JANUÁR - Boldogasszony hava
Január 1.: ÚJÉV!

A polgári év kezdõnapja. A pogány Rómában az évkezdetet Janus tiszteletére tartották, kicsapongással ünnepelték. Az emberek jókívánságokat mondtak, ajándékokat adtak egymásnak. A január eleji évkezdet a Gergely-féle naptárreform (1582).
Ez a nap jelentette az újévet, valamint a télközépi ünnepkört. Számos népszokás, hiedelem kapcsolódik ehhez a naphoz, amelyet napjainkban már csak kevesen ismernek, használnak. Egyik népszerû szokás volt az újévi jókívánságok elmondása házról-házra járva, amiért a háziak almával, dióval kínálták a köszöntõket. Újévkor az egész év sikerét igyekeztek biztosítani, nagyon fontos volt a jó cselekedet az év elsõ napján, és sokféle tiltással is találkozhatunk.
(Tiszaújváros web)