Március 2012.
Arany János
Nagyszalonta, 1817. márc. 2. – Bp., 1882, okt. 22
a legnagyobb magyar epikus költő, az MTA tagja (r. 1858., ig. 1879). Hajdúivadék, földművelő házaspár: ~ György és Megyeri Sára kései, 10. gyermekeként született; a 10 testvér közül csak kettő, a legidősebb nővér és a költő érte meg a felnőtt kort. Iskoláit Szalontán kezdte el, kisdiák korától fogva hallatlan szorgalommal olvasott. Szalontai diákéveire esnek első verselési próbálkozásai is. 1833 őszétől a debreceni kollégiumban folytatta tanulmányait, de – főként szűkös anyagi viszonyai miatt – már 1834-ben kénytelen volt egy időre búcsút mondani az iskolának és egy évig Kisújszálláson segédtanítóskodott. Az önművelést tovább folytatta, szakadatlanul olvasott és nyelveket tanult. 1835-ben visszatért Debrecenbe, ahol újult erővel folytatta tanulmányait. Házitanítóság révén anyagi helyzete jobbra fordult, tanárai kezdtek felfigyelni tehetségére, mégis már 1836 tavaszán végleg hátat fordított a kollégiumnak. Színésznek szerződött; rövid ideig Debrecenben lépett fel apró szerepekben, majd néhány hónapos vándorszínészkedés után szakított a színészi pályával is és Máramarosszigetről gyalogszerrel hazatért Nagyszalontára. Időközben édesapja megvakult, és alig pár héttel hazaérkezése után édesanyja kolerának esett áldozatul. A sorozatos csapások és csalódások hatására feladta költői, művészi terveit és közpályára lépett: előbb segédtanító volt, majd 1840-től aljegyző Nagyszalontán, és hivatali munkája mellett gazdálkodott is. 1840-ben megházasodott: egy ügyvéd árváját, Ercsey Juliannát vette feleségül. Házasságukból két gyerek született: Juliska (1841) és László (1844). A hivatali és családi gondok okozta fásultságból az 1842-ben Szalontára került egykori debreceni iskolatárs, a literátor Szilágyi István mozdította ki. Az ő ösztönzésére ismét művelni kezdte magát, a görög klasszikusokat tanulmányozta és angolul is megtanult, Fejlődésében a döntő lökést az 1845–47 közötti politikai események adták meg: a reformpolitika zsákutcába kerülése, a liberálisok és a konzervatívok marakodása felett érzett bosszúságában 1845-ben megírta Az elveszett alkotmány c. hexameteres szatirikus eposzát, amelyben merész iróniával állította pellengérre a korabeli megyei életet. Művével 1846 elején elnyerte a Kisfaludy Társ, komikus eposzra kiírt pályadíját. (Legelső nyomtatásban megjelent írásai egyébként egy Népnevelési ügyben c. cikk és két elbeszélés volt: az elsőt a Társalkodó közölte 1841-ben, az utóbbi kettő az Életképek 1846-os évfolyamában jelent meg.) Az elveszett alkotmánnyal aratott sikere után – Vörösmartynak az eposz nyelvére és verselésére vonatkozó bíráló szavait megszívlelve – fogott hozzá a Kisfaludy Társ. 1845-ben kiírt népies eposzpályázatára szánt Toldija megírásához. A Toldi – Petőfi János vitéze mellett a népies realista epika legkiemelkedőbb remeke – 1847-ben újabb pályadíjat hozott ~nak és ezzel együtt az irodalmi világ érdeklődését és Petőfi barátságát is. Ez a barátság, amelyről levelek és költemények egész sora tanúskodik, élete végéig ösztönző erővel hatott rá. Ez tette tudatossá benne a népiesség és a realizmus művészi igényét. Következő nagyobb művével, a Toldi estéjével 1848. márc.-ban készült el, ezt azonban – kibővítve – csak 1854-ben adta nyomdába. 1848-ban Vas Gerebennel együtt szerk.-je és cikkírója volt a parasztság tájékoztatását szolgáló Nép Barátjának, 1848 őszén néhány hétig önkéntes nemzetőri szolgálatot teljesített, 1849 tavaszán pedig belügymin.-i fogalmazóként működött Debrecenben, majd Pesten. A másfél esztendős szabadságharc egész sor forradalmi hangú költemény megírására ihlette. A szabadságharc bukásával elvesztette szalontai állását és lakását, szinte elölről kellett kezdenie az életét. Egy ideig járási írnok volt, azután fél évig nevelő Geszten a Tisza családnál, majd 1851 őszén a nagykőrösi ref. gimn. tanára lett. Nagykőrösi éveire esik költészetének egyik csúcspontja. Lírai verseiben a vívódás hangja szólt, a nemzet jobbjainak 1849 utáni meghasonlottsága fejeződött ki általuk. Megszólalt ezekben a költeményekben a csüggedés, a kétely, a reménytelenség, de megszólalt a kötelességtudás s a helytállás erkölcsi parancsa is: a nemzet iránti felelősségérzet nem engedte, hogy úrrá legyen a kétségbeesés. Történelmi balladáiban a harcos múlt emlékét idézte: ébren tartotta velük a nemzeti öntudatot. Ennek az időszaknak a terméke A nagyidai cigányok c. verses epikai műve is: a forradalom vesztét okozó nemzeti hibákat gúnyolta bennük öntépőn, keserűen. Nagykőrösön kezdett el behatóbban foglalkozni elvi-esztétikai és irodalomtörténeti problémákkal is, és munkásságának több kitűnő tanulmány (A magyar nemzeti versidomról, 1854; Naiv eposzunk, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859) az eredménye. 1860 őszén a Kisfaludy Társ. ig.-jaként (tag 1848-tól) – végleg Pestre költözött. 1861-ben megindította a Szépirodalmi Figyelőt, amely (1862-től) Koszorú néven sem kapta meg a megfelelő támogatást sem az íróktól, sem a közönségtől, 1865-ben meg is szűnt. Közben nagy szerepet vállalt az első teljes m. Shakespeare-kiadás elkészítésében, lefordítva a Szentivánéji álmot, a Hamletet és a János királyt. 1864-ben jelent meg Buda halála c. „hún regé”-je, amelyet egy hun trilógia első részének szánt, terveit azonban nem tudta megvalósítani. 1865-ben – részben az anyagi bizonytalanság érzéséből elvállalta az MTA titkári tisztét, majd 1870-től 1879-ig főtitkáraként működött. Az időszaki adminisztrációs munka és Juliska leányának korai halála (1865. dec.) csaknem egy évtizedre elhallgattatta benne a költőt. Közben azért sajtó alá rendezte Összes költeményeit (1867), kiadta Prózai dolgozatait, lefordította Arisztophanész vígjátékait (1871–74) és 1873-ban megírta a Bolond Istók második énekét. (Az első ének 1850-ben készült.) A 60-as évek végétől kezdve sokat betegeskedett és több nyarát Karlsbadban töltötte. 1877-től már csak névlegesen látta el az MTA főtitkári teendőit és a nyarat a Margitszigeten töltötte családjával, teljes alkotói nyugalomban. Ennek a nyárnak a terméke az Őszikék cím alatt összefoglalt költeményciklus: a híres „Kapcsos Könyv”-be beírt lírai költemények, életképek, balladák páratlanul szép gyűjteménye. Utolsó nagy művét, a Toldi szerelmét 1879 máj.-ában fejezte be. Élete utolsó 3 évében főleg a hun trilógiával foglalkozott. 1882 egyik őszi napján séta közben meghűlt, lázas beteg lett és rövidesen meghalt. Négy alkalommal az MTA nagyjutalmát kapta (Kisebb költeményei 1860; Összes költeményei 1872; Toldi szerelme 1879; és Hátrahagyott versei 1893). – Zenével is foglalkozott, költészetében és verselméletében is fontos szerepet játszott a zene. Dalokat is komponált a saját, valamint Petőfi, Bajza, Amadé, Kölcsey verseire. (Összesen 26 dallamáról van tudomásunk.) Népdalgyűjteménye, mely fiatal éveinek emlékeit foglalja írásba, kora népdalismeretének fontos dokumentuma. Verseinek megzenésítői, ill. műveinek feldolgozói között olyan kiváló zeneszerzőket is találunk, mint Kodály, J. Strauss, Mosonyi, Buttykay stb. – Fontos kiadások: A. J. összes költeményei (Pest, 1867); A. J. prózai dolgozatai (Pest, 1879); A. J. összes munkái (I–VIII. Bp., 1884–85); A. J. hátrahagyott írásai (s levelezése (I–IV. Bp., 1887–89); A. J. Összes művei (Az MTA kritikai kiadása Bp., 1951); A. J. válogatott művei (Magy. klasszikusok, I–IV. Bp., 1952–53);
Andrássy Gyula, gróf
Tőketerebes, 1823. márc. 8. – Volosca, 1890. febr. 18.
politikus, miniszterelnök, az MTA tagja (ig. 1876, t. 1888), ifj. ~ Gyula apja. Eleinte Széchenyi lelkes híve volt. 1847-ben Zemplén vm. ogy.-i követe lett és Kossuthhoz csatlakozott. 1848. ápr.-ban Zemplén vm. főispánja, majd nemzetőreinek parancsnoka. Részt vett a pákozdi és a schwechati ütközetben; a tavaszi hadjáratban Görgey segédtisztje. 1849. máj.-ától mint a kormány küldöttje Konstantinápolyba utazott. A világosi fegyverletétel után a menekültek érdekében tárgyalásokat folytatott a török kormánnyal, majd Párizsban és Londonban élt. 1851-ben távollétében halálra ítélték, és in effigie kivégezték. Párizsban szakított előbbi politikájával, és az Ausztriával való megegyezésért szállt síkra. 1858-ban amnesztiát kapott és hazatért. Deák Ferenc köréhez csatlakozott. Részt vett az 1861-i és 1865-i ogy.-eken, közreműködött a kiegyezés létrejöttében, 1867. febr. 17-től 1871. nov. 14-ig miniszterelnök és honvédelmi miniszter volt. Jelentős tevékenységet fejtett ki a dualista rendszer megszervezésében és megvédésében. Kíméletlen harcot folytatott a cseh trialista törekvések ellen, komoly szerepet játszott a Hohenwart-minisztérium megbuktatásában. 1870-ben szembeszállt Beust külügyminiszterrel és a katonai párttal a Monarchia semlegessége érdekében; ezzel voltaképpen Bismarck politikáját támogatta. 1871. nov.-ben ~ lett Beust utóda a Monarchia külügyminiszteri székében. Külpolitikájának fővonalában mindvégig oroszellenes programja állott. Szoros együttműködést kívánt létesíteni a Monarchia és az új német császárság között. Politikai tevékenységének fénykorát a berlini kongresszus összehívása és tárgyalásai (1878) jelentették, ahol felhatalmazást szerzett a Monarchia számára Bosznia és Hercegovina megszállására. Az okkupációval összefüggő nehézségek miatt heves támadások érték, ezért 1879. okt. 8-án lemondott, de még az előző napon aláírta a Németo.-gal kötött kettős szövetségi szerződést, amely Oroszo. és Franciao. ellen irányult. Lemondása után ~ már nemigen foglalkozott politikával. – M. A. Gy. beszédei (I–II. Kiadta Lederer Béla, Bp., 1891–93); Bosznia okkupáciájáról tartott három beszéde (A bevezetést Wertheimer Ede írta. Olcsó Kvtár, Bp., 1914). – Irod. Wertheimer Ede: A. Gy. élete és kora (I–III. Bp., 1910–13); Szekfű Gyula: A. Gy. (Napkelet, 1923); Hegedűs Lóránt: Két A. és két Tisza (Bp., 1937); Angyal Dávid: Gr. A. Gy. (Ért. a tört. tud. köréből XXV. 11., Bp., 1941); Diószegi István: Ausztria–Magyarország és a francia–porosz háború 1870–1871 (Bp., 1965).
Bánhidi László
Szatmárnémeti, 1906. márc. 11. – Bp., 1984. nov. 22
színész. A Színművészeti Akad.-t 1928-ban végezte el. Pályáját vidéken kezdte, több színtársulatnál epizódszerepeket játszott. 1944–45-ben a Nemzeti Színház szerződtette. 1945-től tagja volt a Belvárosi, az Ifjúsági Színháznak, a Magyar Néphadsereg Színházának, majd a Jókai, ill. a Thália Színház tagja lett. Különös hanghordozása, iróniája, humora karakterfigurák megformálásában érvényesült leginkább. Emlékezetessé váltak munkás- és parasztalakjai. Először 1942-ben filmezett (Egy bolond százat csinál). – Televíziós filmjeiből a Tüskevár (1–8 rész, 1967) a legismertebb. – F. sz. János bácsi (Mándi Éva: Hétköznapok hősei); Svacs (Lavrenyov: Leszámolás); Iván (Babel: Alkony); Anarchista matróz (Visnyevszkij: Optimista tragédia). – I. f. Enek a búzamezőkről (1947); Talpalatnyi föld (1948); Úri muri (1949); Kiskrajcár (1953); Életjel (1954); Budapesti tavasz (1955); Akiket a pacsirta elkísér (1959); Legenda a vonaton (1962); Húsz óra (1964). Televíziós filmek 1964-től: A tizedes meg a többiek (1965); Az orvos halála (1966); Próféta voltál szívem (1968); Szindbád (1970).
Bacsó Nándor
Szolnok, 1904. márc. 13. – Bp., 1974. máj. 29.
szagrometeorológus, egyetemi tanár, a földrajztudományok doktora (1959). A bp.-i tudományegy.-en szerzett matematika-fizika szakos tanári oklevelet. Az Eötvös Kollégium tagja volt. 1927-től az Orsz. Meteorológiai Intézetben dolgozott. 1941-ben Pécsett bölcsészdoktorrá avatták. A Kertészeti Tanintézetben 1927-től, az Agrártudományi Egy.-en 1949-től meteorológiai szakoktatást folytatott. 1953-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1954-től félállásban, 1957-től teljes állásban tanszékvezető egy.-i tanár az Agrártudományi Egy.-en. 1966-ban a kertészeti és szőlészeti tudományok „honoris causa” doktora lett. 1967-től a Kertészeti Főisk.-n (ill. Egy.-en) a matematika, fizika, agrometeorológia tanszékvezető egy.-i tanára volt. Irányította az orsz. csapadékmérőhálózat tevékenységét, és ellátta az agrometeorológiai teendőket (1934–57), vezette a hazánk időjárását havonként összefoglaló krónikasorozatot (1936–51). Szerk. az Időjárás c. folyóiratot (1939–44). Éghajlat és agrometeorológiai, alkalmazott klimatológiai kutatásai jelentősek. Számos tanulmánya, ill. könyve jelent meg (1928–73). Munkásságát Hegyfoki Kabos- és Steiner Lajos-emlékéremmel ismerték el. – F. m. Mikroklíma és növényzet a Bükkfennsíkon (Zólyomi Bálinttal, Időjárás, 1934. 9-10. sz.); A hőmérséklet szélső értékei Magyarországon (Bp., 1952); Magyarország éghajlata (Kakas Józseffel, Takács Lajossal, Bp., 1953); Meteorológiai műszerek elhelyezése és kezelése (Debrecen, 1956); Bevezetés az agrometeorológiába (Bp., 1958); Budapest természeti képe (Bp., 1958). – Irod. Marosi Sándor: Búcsúbeszéd B. N. ravatalánál (Földr. Közl., 1974. 1. sz.); Kéri Menyhért: B. N. (Időjárás, 1974. 5. sz.).
Bartók Béla
Nagyszentmiklós, 1881. márc. 25. – New York, 1945. szept. 26..
zeneszerző, zongoraművész és zenetudós, az MTA tagja (l. 1935, r. 1945). Apja ~ Béla, földművesisk.-i ig., anyja Voit Paula, zongorista és pedagógus. 1892-1896 között Erkel Lászlónál, a neves m. operakomponista fiánál tanult zongorát és elméletet Pozsonyban. 1899-ben felvételt nyert a bp.-i Zeneak.-ra Thomán István zongora- és Koessler János zeneszerzés osztályába. Tanulmányait kitűnő eredménnyel fejezte be 1903-ban, és még ugyanezen év folyamán más nagyobb városokban (Pozsony, Bécs, Berlin) is bemutatkozott mint zongorista. Zeneszerzői munkásságát Brahms zenei örökségének jegyében kezdte meg, a század elején pedig R. Strauss lett döntő hatással fejlődésére. Korai korszakának legfőbb művei (Kossuth-szimfónia, 1903; I. Szvit, 1905) közvetlen folytatását jelentik a 19. sz.-i m. romantikus muzsikának, nemzeti hangvételüknek a verbunkos és a népies műdalirodalom a forrása. A döntő fordulatot az 1905–06-os esztendők hozták meg zeneszerzői pályáján: figyelme ráirányul a népzenére. 1906-ban, Kodály baráti segítségével és tanácsaival megkezdte módszeres gyűjtőmunkáját. Mintegy jó évtizeden keresztül bejárta az ország legkülönbözőbb vidékeit (főképp Erdélyt), hamarosan pedig kiterjesztette munkásságát más népek zenekultúrájára is. 1906–09 között több ízben kutatott szlovák nyelvterületen, 1909 után – amíg a háború meg nem akadályozta munkájában – Romániában gyűjtött. 1913-ban É-Afrikában (Biskra) az arab népzenét tanulmányozta. A népi-nemzeti zenei forrásra támaszkodva, Kodállyal karöltve alkotják meg az új m. zenei stílust, egyben egyéni zenei nyelvüket. 1906-ban adták ki közös népdalfeldolgozás-gyűjteményüket (Magyar népdalok), 1910-ben két egymást követő koncerten mutatták be több más művük között egy-egy vonósnégyesüket a később világhírűvé vált Waldbauer-kvartett tolmácsolásában. A fogadtatás ellenséges, vagy legfeljebb közönyös volt. A közönség megnyerésére, műveik hitelesebb tolmácsolása érdekében 1911-ben több fiatal muzsikussal együtt létrehozták az Új Magyar Zeneegyesületet, amely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. ~ ezt követően visszavonult a nyilvánosságtól. A válságból a kiutat csak a Balázs Béla szövegére komponált táncjátékának (A fából faragott királyfi, 1914–16) és operájának (A kékszakállú herceg vára, 1911) 1917-es, ill. 1918-as bemutatója, melegebb fogadtatása hozta meg. 1919-re befejezte harmadik, egyben utolsó színpadi művét, A csodálatos mandarint Lengyel Menyhért szövegkönyvére. A Tanácsköztársaság idején Kodállyal együtt a zenei direktóriumban működött. Az I. világháborút követő évtized sorozatos külföldi hangversenyutak jegyében telik el. 1920-ban Berlinben vendégszerepelt, 1922-ben Angliában és Párizsban, majd Hollandiában, 1925-ben pedig Olaszo.-ban. Az 1928-as év első hónapjait az USA-ban töltötte, és még ugyanezen év végén az SZU-ba utazott hangversenyezni. Világszerte elismertté és megbecsültté vált mint előadóművész és mint komponista. Ezenközben idehaza 1923-ban megbízást kapott Bp. székesfőváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából ünnepi zenemű komponálására. Így született meg a Táncszvit, amelyet a nov. 19-i ünnepi hangversenyen mutattak be Kodály Psalmus Hungaricusával együtt. E kis epizódtól eltekintve a hivatalos vélemény . ~kal szemben egyre ellenségesebb. Az erősödő soviniszta szélsőjobboldali körök gyakran támadták a környező népek (szlovák, román) iránti szimpátiájáért. Emberi-világnézeti nagyságának legfényesebb megnyilatkozása, hogy a két világháború közötti szélsőséges nacionalista légkörben meg tudta őrizni tiszta magyarságát, amely nemzeti érzéseit nem más népek rovására táplálta, hanem a „népek testvérré válásának eszméjét” hirdette. Ennek az eszmének a jegyében komponálta meg 1930-ban Cantata profanáját, de közvetve v. közvetlenül egész életművét áthatja ez a vezérgondolat. – Folklorisztikai szempontból az 1920–30-as évek a már korábban összegyűjtött hatalmas népdalkincs tudományos feldolgozását, értékelését jelentették munkásságában. 1921-ben fejezte be első összefoglaló jellegű tanulmányát, A magyar népdal c.-t (megjelent 1924-ben). 1932-ben arab zenei kongresszuson vett részt Kairóban. 1934-ben – miután 27 éven át tanára volt – megvált a Zeneak.-tól, és az MTA-n dolgozott tovább a m. népzene sajtó alá rendezésén. 1936-ban ment utoljára gyűjtőútra Töröko.-ba. Tanulmánya: a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934) – ha néhány pontján már túlhaladott is – mindmáig imponáló kezdeményezés maradt az összehasonlító népzenetudomány területén. – Alkotó művészete az 1926 és a II. világháború közti időszakban ért el delelőjére. A szerkesztés fegyelmezettsége, a klasszikus formai egyensúly és a magasrendű művészi mondanivaló összhangja e korszak műveiben jut el a legteljesebb megvalósulásig. Legfőbb állomásai: három vonósnégyes (III–V.), az I. és II. zongoraverseny (1926; 1930–31), a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára (1936), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937) és a II. hegedűverseny (1937–38). – A fasizmus növekvő térhódítása tiltakozásra és ellenakciókra késztette őt is, Kodályt is. ~ megtiltotta művei megszólaltatását a német és olasz rádiókban, majd fokozatosan felszámolta német zenei kapcsolatait. A háború kitörése egyre jobban érlelte benne az emigráció gondolatát, végül 1940-ben feleségével (Pásztory Ditta, 1923-ban kötöttek házasságot) együtt az USA-ban telepedett le. Amerikai évei állandó és egyre súlyosbodó betegeskedés közepette teltek el. 1943-ban Kuszevickij, a Bostoni Szimfonikusok karnagyának felkérésére megírta a Concertót, amelyet a következő évben mutattak be. Személyes ismeretséget kötött Yehudi Menuhinnal, az ő számára írta 1944-ben Hegedű-szólószonátáját. 1945-ben, élete utolsó évében Brácsaversenyén dolgozott, azonban már nem tudta befejezni. Az elkészült vázlatok alapján Serly Tibor állította össze és hangszerelte meg a művet. – ~ életműve mind a m., mind az egyetemes zenetörténet szempontjából korszakalkotó jelentőségű. A K-európai népek, de elsősorban a magyarság népzenéjében megtalálta azt a tiszta és nemes forrást, amelyből táplálkozva megújíthatta és világszínvonalra emelhette zenekultúránkat. Liszt muzsikájában saját zenei elképzeléseinek és törekvéseinek legfőbb előzményét fedezte fel. Századunk sokágú művészeti (zenei) irányzataira szünet nélküli érzékenységgel reagált, eltanult kifejezési eszközöket anélkül, hogy azok bármilyen egyoldalúság felé torzították volna el művészetét. A 20. sz. első felének ellentmondásai, útvesztői, buktatói között a zenevilág területén neki sikerült a legteljesebb, legegyértelműbb megoldást megtalálnia és kiharcolnia mind eszmei, mind művészi tekintetben. – F. m. I. hegedűverseny (1907–08); Két portré (1907–08, Zenekar, előző mű átdolgozása); 14 Bagatell (1908, zongora): 10 könnyű zongoradarab (1908); Gyermekeknek (1908–09, zongora); 2 román tánc (1910, zongora); Vázlatok, Op. 9/b (1908–10, zongora); Két kép (1910, zenekar, átirat zongorára); Allegro Barbaro (1911, zongora); Négy zenekari darab (1912, hangszerelés: 1921); Szonatina, Román népi táncok, Román kolindadallamok (1915, zongora); Szvit, Op. 14 (1916, zongora); Tizenöt magyar parasztdal (1914–18, zongora); Improvizációk, Op. 20 (1920, zongora); I–II. Hegedű-zongora szonáta (1921, ill. 1922); Szonáta (1926, zongora); Szabadban (1926, zongora); I. Rapszódia (1928, hegedű-zongora; átirat: gordonka-zongora, ill. hegedű-zenekar); II. Rapszódia (1928, átdolgozása 1944, hegedű-zongora; átirat: hegedű-zenekar); Magyar képek (1931, korábbi zongoradarabok átirata zenekarra); Kontrasztok (1938, hegedű-klarinét-zongora); Mikrokozmosz (1926–39, zongora); Divertimento (1939, vonószenekar); III. zongoraverseny (1945); Vonósnégyesek, Nr. 1–6 (1908, 1915–17, 1927, 1928, 1934, 1939). – Írások: Cântece popolare româneşti din comitatul Bihor (Bucureşti, 1913); Die Volksmusik der Rumänen von Maramures (München, 1923); Die Melodien der rumänischen Colinde (Weihnachtslieder, Wien, 1935); Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? (Bp., 1936); B. B. összegyűjtött írásai (közreadja: Szöllősy András, Bp., 1966). –
Báthori Zsigmond, somlyói
1572 – 1613. márc. 27.
Erdély fejedelme. ~ Kristóf és Bocskai Erzsébet fia. Apja halálakor 1581-ben lépett a trónra, de az önálló kormányzást csak 1588-ban vette át. Nagybátyja, Bocskai István és Carillo Alfonz jezsuita tanácsára 1594-ben szakított a Portával, s az ezt ellenző főurakat kivégeztette. 1595. jan. 28-án Rudolf császárral a török ellen szövetséget kötött; birodalmi hg.-i címet kapott, aug. 6-án feleségül vette Mária Krisztierna Habsburg főhg.-nőt. Az erdélyi hadsereggel visszavette a töröktől Lippát és Jenőt, majd Mihály havasalföldi vajdával együttműködve okt. 28-án Gyurgyevónál megverte a nagyvezér seregét; viszont 1596. okt. 26-án Mezőkeresztesnél az egyesült erdélyi és mo.-i hadak csatát vesztettek a török ellen. Miután látta, hogy a Porta bosszújától országát nem tudja megvédeni, 1597-ben átadta Erdélyt a császárnak, kárpótlásul az Oppeln-Ratibor-i hg.-séget kapta, s elhagyta a fejedelemség területét. De elhatározását megbánta, s 1598. aug. 20-án katonai puccsal újra elfoglalta a trónt. 1599. márc.-ban ismét lemondott Báthori András bíboros javára. Annak halála után, 1601. febr. 4-én megint fejedelemmé választatta magát. A császári csapatok rémuralmával torkig levő nemesség mellé állt, azonban aug. 3-án Goroszlónál Basta tábornagy és Mihály havasalföldi vajda egyesült serege legyőzte: kisebb csatározások után 1602. júl.-ban újra lemondott és végleg eltávozott Erdélyből, miután következetlen, kapkodó politikájával teljesen tönkretette a fejedelemséget. Ettől kezdve Cseho.-ban élt császári kegyelemkenyéren. 1605-ben fel akarták léptetni Bocskai ellenében, de nem vállalta. 1611-ben összeesküvés vádjával a prágai Hradzsinba zárták, ahonnan csak 14 hónap múlva szabadult. – Szi. Fáy András: A két Báthori (tragédia, Pest, 1827); Kemény Zsigmond: Gyulai Pál (r., Pest, 1847); Bibó Lajos: B. Zs. (dráma, Bp., 1927); Passuth László: Sárkányfog (r., Bp., 1960). – Zene. Horusitzky Zoltán: B. Zs. (opera, rádió, Bp., 1955).
Antall József, kisjenői
Oroszi, 1896. márc. 28. – Bp., 1974. júl. 24.
jogász, miniszter, Antall József miniszeterelnök apja. Az I. világháborúban katona, orosz hadifogság után jogot végzett a bp.-i tudományegy.-en (1923). 1923-tól különféle min.-okban dolgozott, majd szociálpolitikai kérdésekkel foglalkozott. 1931-től tagja volt a FKgP-nak, részt vett Veszprém vm. közéletében. Az 1930-as évek második felétől kapcsolatban állt a népi írók mozgalmával, az MSZDP-vel és Bajcsy-Zsilinszky Endre körével. 1939-től min. osztálytanácsosi rangban mint menekültügyi kormánybiztos a belügyminisztériumban, a szegényellátási és általános segélyezési osztály vezetője, hivatali tevékenységi körét túllépve, segítette a különböző nemzetiségű politikai menekülteket. A háború alatt együttműködött a lengyel ellenállási mozgalommal. A német megszállás után a Gestapo letartóztatta (1944. márc. 19.). 1944. szept.-ben helyezték szabadlábra. 1945. máj.-tól szept.-ig újjáépítési államtitkár, 1945. szept. 15-től 1946. júl. 23-ig újjáépítési min. volt, majd nyugdíjba ment. 1946–48-ban a FKgP pártig.-ja, a párt centrumához tartozott. Egyidejűleg a Vöröskereszt, a Külforgalmi Rt., a Lengyel-Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke. A FKgP ngy.-i (1945-46) és ogy.-i képviselője (1947–49). 1948. ápr.-ban a FKgP Politikai Bizottságának tagja volt. 1949 tavaszán visszavonult a politikai élettől. 1956-ban részt vett a FKgP újjászervezésének kísérletében, majd nyugdíjasként Bp.-en és Somlón élt. – F. m. Az „Egri Norma” („Magyar Norma”) nevű szegénygondozás ismertetése (Bp., 1938); Lengyel menekültek Magyarországon a háború alatt (bevezette és szerk., Bp., 1946); Polonia semper fidelis (Magyar-Lengyel Kurir, 1947. 8–10. sz.). – Irod. Várkonyi Endre: A. J. (Magyarország, 1974. 36. sz.); Godó Ágnes: Magyar-lengyel kapcsolatok a második világháborúban (Bp., 1976); Lagzi István: Bánat és hit. Lengyel katonák Magyarországon (Magyarország, 1979. 31. sz.).
Balogh István, Balogh páter
tájerlak, 1894. márc. 30. – Bp., 1976. júl. 20..
római katolikus pap, kisgazdapárti politikus, államtitkár. Temesvárott teológiát végzett, pappá szentelték (1918), a bp.-i és a szegedi tudományegy.-en 1925–29-ben filozófiát hallgatott; káplán, majd Szeged-alsóközponti plébános volt. A Szegedi Katolikus Tudósító (1927–35) alapító szerk.-je, a szegedi Tanyai Újság szerk.-je (1936–38), Erdei Ferenccel és Révai Józseffel az első koalíciós demokratikus lap, a szegedi Délmagyarország társszerk.-je (1944–1945. máj.). A FKgP szegedi szervezetének megszervezője (1944. nov.), a debreceni ideiglenes ngy. tagja, a miniszterelnökség államtitkára (1944. dec. 23.–1947. máj. 31.), mint bizottsági titkár ő adta elő a fegyverszünetet kérő s Németo.-nak hadat üzenő javaslatot. Egyik aláírója volt a moszkvai fegyverszüneti szerződésnek (1945. jan. 20.). A FKgP ideiglenes orsz. vezetőségének tagja (1944. dec.–1945. febr.), 1945. aug. 20-tól a FKgP intéző bizottságának tagja, 1946 tavaszától a FKgP Politikai Bizottságának tagja, a FKgP főtitkára (1947. febr. 19.-jún. 3.), jún. 4-én kilépett a pártból. Megalakította az ellenzéki, polgári, liberális Független Magyar Demokrata Pártot (1947. júl.), 1949 tavaszán pártjával csatlakozott a Függetlenségi Népfronthoz. Részt vett a papi békemozgalom megalakításában (1950). Visszatért az egyházi szolgálatba, az 1950-es években vidéki plébános, majd a bp.-i belvárosi Szt. Mihály-templom lelkésze (1962–76), 1968-tól c. apát. – M. Egyházi imák, énekek (Szeged, 1926); Velencei diplomaták Magyarországon (Szeged, 1929). – Irod. Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-47 (Bp., 1975); Vida István: A Független Kisgazdapárt politikája 1944–1947 (Bp., 1976). – Szi. Marosán György: Az úton végig kell menni (emlékirat, Bp., 1972).
Asbóth Oszkár
Pankota, 1891. márc. 31. – Bp., 1960. febr. 27.
mérnök, a helikopter magyar feltalálója. A szabadságharcból ismert ~ Lajos családjából származott. Tanulmányai végeztével 1909–13-ban Aradon, Szabadkán, majd Wiener-Neustadtban repülőgépépítéssel foglalkozott. Az I. világháború alatt a fischamendi Légcsavarkísérleti Intézetbe került, ahol kiváló eredményeket ért el kísérleti úton kialakított ún. ~-légcsavarokkal. Az I. világháború után több éves kísérletezés eredményeként megépítette az ~-féle helikoptercsavarral felszerelt és kormánysíkokkal stabilizált helikopterét, amely 1928. szept. 9-én szállt fel először egy helyből függőleges irányban a magasba. Gépe vízszintes irányban is kormányozható volt. Sikerei Európa-szerte új lendületet adtak a korábban megoldhatatlan problémának tekintett helikopterkutatásnak. Kísérleteinek úttörő szerepét és jelentőségét a nemzetközi szakirodalom is elismerte. 1954-ben a Fédération Aéronautique Internationale Paris F. A. I. a Paul Tissandier-diplomával tüntette ki, ugyanez évben a Magy. Repülő Szövetség díszoklevelével, 1955-ben a Gépipari Tudományos Egyesület oklevelével tüntették ki. A sekély belvizek hajózhatóvá tételére speciális ~-féle aggregáttal (helikoptercsavarral) felszerelt kísérleti hajót is épített. – M. Az első helikopter (Bp., 1956). – Irod. H. Küssner: Probleme des Hubschraubers, Bericht der Aerodinamischen Versuchsanstalt Göttingen (Luftfahrtforschung, 1937) ; A. M. Izakszon: Gelikopterü (Moszkva, 1947); Vajda Pál: Nagy magyar feltalálók (Bp., 1958).