Április 2012.
Korda Zoltán
Túrkeve, 1895. ápr. 3. – Beverly Hills, USA, 1961. okt. 13.
filmrendező, filmproducer. Bátyja, ~ Sándor mellett kezdte pályafutását a Corvin filmgyárban (1917-től 1919-ig), majd a Star filmgyár műtermeiben dolgozott 1924-ig. Ekkor bátyja után Berlinbe, később Londonba költözött. 1930–49 között Hollywoodban forgatott. 1950-ben Londonban, majd ismét Amerikában élt. Mint filmrendező és filmvállalkozó világszerte jó nevet vívott ki magának. – I. f. A csodagyerek (1924); Bosambo (1935); Elefantboy (1936); 4 toll (1938); A dzsungel könyve (1942)
Pósa Lajos
Radnót, 1850. ápr. 9. – Bp., 1914. júl. 9.
költő, ifjúsági író. A bp.-i egyetem. bölcsészeti karán tanári oklevelet szerzett. Egy évig mint tanár működött Bp.-en, aztán újságírói pályára lépett. Eleinte a Bolond Miska c. humoros lap, később az Ellenőr, 1875-től a Nemzeti Hírlap, 1881-től a Szegedi Napló munkatársa, 1889-től haláláig ismét Bp.-en élt. Benedek Elekkel együtt megindította az első irodalmi értékű gyermeklapot Én Újságom címmel és annak szerkesztője volt. 1892-ben beválasztották a Petőfi Társaságba. Számos verskötete és több mint 50 kötetnyi gyermekverse jelent meg. Több száz versét megzenésítették. Műveit számos idegen nyelvre lefordították. – Fő művei. Pósa Lajos költeményei (Szeged, 1883); Tíz év alatt (Szeged, 1886); Édes anyám (versek, Bp., 1897); Száll az ének (Bp., 1899); Lidike (versek, Bp., 1920); A magyar nép kesergője (Bp., 1921). – Irod. Gyöngyössy László: P. L. (Irod. tört. 1919); Lőrinczy György: A P.-asztal (Bp., 1923); Rubinyi Mózes: P. L. (Bp., 1931); Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (Bp., 1959).
Baróti Szabó Dávid (Barót, 1739. ápr. 10. – Virt, 1819. nov. 22.): költő, műfordító. Székely nemesi családból származott. 1757-ben Székelyudvarhelyen lépett be a jezsuita rendbe, s különböző helyeken tanult és tanított (Trencsén; Szakolca, 1759–60; Székesfehérvár, 1760; Nagyszombat, 1761–63; Kolozsvár, 1763–64; Eger, 1764–65; 1765–70) pappá szenteléséig (Kassán, 1770-ben). 1770–71-ben a nagyváradi gimn. tanára, 1772–73-ban Besztercebányán töltötte harmadik próbaévét. A jezsuita rend feloszlatása után, 1773-tól Komáromban, majd 1777-től 1799-ig Kassán volt tanár. Itt indították meg és szerkesztették Kazinczyval és Batsányival 1788-tól Magyar Museum címmel az első m. nyelvű irodalmi folyóiratot. 1799-ben nyugalomba ment, s haláláig a Komárom vm.-i Virten, egykori tanítványánál, Pyber Benedeknél élt. A nemesi-nemzeti mozgalom egyik költője. A görög-római verselés egyik meghonosítója a m. költészetben, költői nyelvünket tájszavakkal és újításokkal frissítette. – M. Új mértékre vett külömb verseknek három könyvei (Kassa, 1777); Ki nyertes hangmérséklésben (Kassa, 1787); B. Sz. D. költeményes munkáji (Kassa, 1789); Orthographia és grammatikabéli észrevételek a magyar prozódiával együtt (Komárom, 1800). E két utóbbi mű Rájnis Józseffel és Révai Miklóssal nyelvi és verselési kérdésekben folytatott vitájának terméke. Magyarság virágai (Komárom, 1803); Virgilius Énéisse (1. rész, Bécs, 1810; 2. rész és Eclogák: Pest, 1813). – Irod. Arany János: Prózai dolgozatai (Bp., 1879); Klemm Antal: B. Sz. D. nyelve nyelvújítási szempontból (1908); Horváth János: Forradalom után (Magy. Figyelő, 1912. 3–4.); Keresztury Dezső–Tarnai Andor: Batsányi és B. Sz. (Irod. tört. 1952
Darvas Lili (Bp., 1902. ápr. 10. – New York, 1974. júl. 22.): színésznő. Góth Sándornál tanult; a Budai Színkörben 18 évesen Júliát játszotta (Shakespeare: Rómeó és Júlia). 1921-ben a Magyar Színház szerződtette, először Bús Fekete László Búzavirág c. darabjában játszott, 1922-ben Szomory Dezső II. Józsefében aratott nagy sikert. 1924-ben a Vígszínház tagja lett, itt játszotta Molnár Ferenc híres hősnőit. 1927-ben Max Reinhardt hívására Bécsbe ment, a Josefstädter Theaterben játszott, de vállalt vendégszerepléseket Berlinben is. 1935-ben férjével, Molnár Ferenccel kivándorolt az USA-ba. Emlékezetes sikereket aratott angol nyelven (Waltz of Torreadors, Far Country, First Love). 1945 után először 1959-ben járt Mo.-on. 1963-ban Bécsben a Theater in der Josefstadt felújította Molnár F. Üvegcipőjét, ebben játszott el egy főszerepet németül; 1965-ben Bp.-en, a Madách Színház vendégeként anyanyelvén aratott nagy sikert Eugénia hercegnő szerepében (Molnár F.: Olympia). Filmen keveset szerepelt: Baskircsev Mária (1935, osztrák); A Maupassant-ügy (1938, USA); Találkozz velem Las Vegasban! (1956, USA), de kivételes tehetsége világsikerhez segítette a Déry Tibor novellájából készített m. filmet (Szerelem). A m. televíziónézők az 1972-ben készült Egy óra – három arc c. összeállításban – Délutáni tea; A vádlott; A csalódott Meierné – láthatták utoljára. – Fő. szerepei. Louti (Molnár Ferenc: Égi és földi szerelem); Irma (Molnár F.: Üvegcipő); Mima (Molnár F.: Vörös malom); Lujza (Molnár F.: Riviéra); címszerep (Molnár F.: Delila); Jeanne d'Arc (Schiller: Az orleansi szűz); címszerep (Schiller: Stuart Mária); Reichstadt herceg (Rostand: A sasfiók
Pulitzer József
Makó, 1847. ápr. 10. – Charleston, USA, 1911. okt. 29.
magyar származású amerikai újságíró, lapkiadó. Középiskolai. tanulmányait Pesten végezte, 17 éves korában kalandvágyból kivándorolt. Hamburgban egy toborzó ügynökség közvetítésével az USA hadseregébe került, 1864-ben bevonult a New York-i lovasezredhez, de már 1865-ben leszerelt. Saint Louisban egy német napilapnál, a Westliche Postnál újságíró lett. 1867-ben amerikai állampolgárságot nyert. 1878-tól a St. Louis Post- Dispatch, majd a New York World (1883) és 1887-től az Evening World lapvállalatok kiadója. Munkássága nagy hatással volt az amerikai újságírásra. Ő alapította 1903-ban a New York-i Columbia Egyetemen az újságíróiskolát (School of Journalism). A végrendelete alapján hozták létre a Pulitzer-díjat, amellyel 1917-től évente a legjobb amerikai művészeti alkotásokat jutalmazzák. – Irod. Alleyne Ireland: An adventure with a Genius (New York, 1920).
Árkay Bertalan (Bp., 1901. ápr. 11. – Bp., 1971. nov. 23.): építész, Kallina Mór építész unokája, ~ Aladár építész fia. A bp.-i műegyetem. elvégzése után (1925) apja mellett dolgozott, 1926-ban a párizsi Académie des Beaux-Arts ösztöndíjasa és Thier párizsi építész irodájának munkatársa. P. Behrens bécsi Építészeti Mesterisk.-jában (1927) és Rómában (1929) képezte magát tovább. 1928–1940 között számos modern villát tervezett és épített. 1930-ban apjával együtt első díjat nyert az Erzsébet sugárút kiépítési tervével. 1932-től ő irányította az új városmajori templom tervezését. Apjától vette át 1932-ben a mohácsi Fogadalmi templom építésének tervezését. Tervei alapján épült az Orsz. Társadalombiztosító Intézet (OTI) egyik Köztársaság téri bérháza (1935). 1934-ben tervezte Rómában a Nemzetközi Egyházművészeti Kiállítás m. csarnokát, és 1936-ban a Milánói Triennálé m. pavilonját. 1937-ben megújította a Velencei Biennálé m. pavilonját. Tervei alapján épült több isk., bérház, lakótelep, kórház. 1948-ban restaurálta a váci székesegyház altemplomát és a bp.-i Szépművészeti Múz. épületét. 1949-től a Középülettervező Intézet (KÖZTI) dolgozója volt. Hazai és külföldi kiállításokon számos kitüntetést nyert. Az I. és II. világháború utáni időszak építészetének szinte minden olyan megnyilatkozásában szerepet vállalt, amelyben a közhasznúság, és egyben az építészetnek mint művészetnek továbbfejlesztési lehetőségét látta. Bp. építészetére vonatkozó tervgyűjteményét a Budapesti Történeti Múzeumban őrzik, köztük első feleségének, Sztehló Lilinek üvegablakterveit is. Életéről és művészetéről közel 200 publikáció jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. – Irod. N. N.: Két budapesti családi ház (Tér és forma, 1929); Bierbauer Virgil: Á. Aladár és Á. B., két magyar építész (Revue de Hongrie, 1933); Rimanóczy Gyula: Az új városmajori templom (Tér és forma, 1933. 6. sz.); Pusztai László: Á. B. (Magy. Építőművészet, 1972. 5. sz.)
Tóth Árpád
Arad, 1886. ápr. 14. – Bp., 1928. nov. 7.
költő, műfordító, újságíró. ~ Eszter költő apja. Apja, ~ András szobrász 1889-ben Debrecenbe költözött családjával, ~Tóth itt végezte 1896 – 1904 között a reálisk. t. 1905 – 09 közt Bp.-en magyar -francia szakos bölcsész, tanulmányait azonban nem fejezte be. 1908-tól a Nyugat munkatársa, de kis jövedelme miatt visszaköltözött Debrecenbe. 1909. okt.-től a Debreceni Független Újság színikritikusa. 1910-ben néhány hónapot Bp.-en töltött. 1911-ben a Debreceni Nagy Újságnál dolgozott. 1913-ban Bp.-re költözött, s házitanítósággal tartotta fenn magát. Tüdőbetegsége 1915 – 16 között tátrai szanatóriumokba kényszerítette. Ekkor már Hatvany Lajos folyóiratának, az akkor induló Esztendőnek a segédszerkesztője. 1918-ban a haladó írók által alapított Vörösmarty Akadémia titkárává választották. 1921 őszén végre Az Est munkatársa lett, ahová „színes” híreket, politikai glosszákat írt. Itt jelentek meg ezután kritikái és szépírói művei is. Bár a Nyugatba már kevesebbet írt, annak egyik főmunkatársa maradt. A 20-as évek vége felé betegsége egyre súlyosbodott, gyógykezelés végett többször töltött hosszabb-rövidebb időt ÚjTátrafüreden. Temetésén – a farkasréti temetetőben – Babits Mihály mondott búcsúztatót. A Nyugat költőnemzedékének kiemelkedő alakja, akinek líráját bámulatos forma készség és fájdalmas rezignáció jellemzi. Egyik legkiválóbb műfordítónk volt (Milton, Baudelaire, Shelley, Keats, Wilde versei, Flaubert, Maupassant, Csehov prózája). – Fő művei:. Hajnali szerenád (versek, Bp., 1913); Lomha gályán (versek, Bp., 1917); Az öröm illan (versek, Bp., 1922); Örök virágok (műfordítások, Bp., 1923); Létektől lélekig (Bp., 1928); Tóth Árpád összes versei (Szabó Lőrinc gondozásában, Bp., 1934); Bírálatok és tanulmányok (Debrecen, 1939); Tóth Árpád összes versfordításai (Szabó Lőrinc gondozásában, Bp., 1942); Tóth Árpád összes versei és műfordításai (Bp., 1957); Tóth Árpád novellái és válogatott cikkei (Bp., 1960); Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái (Bp., 1962); Összes művei (I – II., kritikai kiadás, szerk. Kardos László, Bp., 1964). – Irod. A Nyugat T. Á.-száma (1928. nov. 16.); Kardos Pál: T. Á.-ról (Irod. Tört. 1951. 2. sz.); Kardos László: T. Á. (Bp., 1955; 2. átdolgozott kiadás, Bp., 1965); Kardos László: T. Á. alkotásmódja; munkamódszere (Bp., 1958); Illés Ilona: T. Á. ismeretlen levelei (Irod. tört. Közl. 1960. 5 – 6. sz.); Ungvári Tamás: T. Á. évfordulóján (Magy. Nemzet, 1966. 88. sz.); Németh G. Béla: A mindig újra megszeretett költő (Jelenkor, 1986); – Szi. Juhász Gyula: T. fi. sírjánál (vers); Kosztolányi Dezső: T. Á. halotti maszkja (vers); Juhász Ferenc: T. Á. sírjánál (vers).
Zsolnay Vilmos (Pécs, 1828. ápr. 19. – Pécs, 1900. márc 23.): keramikusművész, nagyiparos. Festőművésznek készült. Szülei kívánságára 1853-ban átvette apja üzletét, 1863-ban bátyja pécsi agyagárugyárát. Művészi képessége magasan az átlag fölé emelte, újításai egynémelyikével a modern kerámia úttörője lett. Munkássága nemzetközileg is jelentős. Találmányai: a porcelánfajansz és az épületdíszítésre alkalmazott fagyálló pyrogranit. A Wartha Vince által feltalált, eozinnek nevezett lüszteres máz technikájának kidolgozásában is közreműködött, és gyára elsőként alkalmazta dísztárgyain. 1873-tól bel- és külföldi kiállításokon mindenütt magas kitüntetésben részesült (1878-ban a párizsi világkiállításon nagy aranyérmet és a becsületrendet kapta). Tervezőként ő alkalmazott először nálunk neves képzőművészeket. Gyára ma Pécsi Porcelángyár néven működik és főként műszaki porcelántermékeket állit elő. – Irod. Lyka Károly: Zs. V. (Magy. Iparműv. 1900. 3. sz.); Pap János: Zs. V. (Bp., 1904); Gelléri Mór: Zs. V. emlékezete (Bp., 1907); Wartha Vince: Zs. V. emlékezete (Magy. Iparműv. 1908. 2. sz.); Zs. V. 1828-1928 (Pécs, 1928); Ruzsás Lajos: A pécsi Zs. Gyár története (Pécs, 1954); Pataky Dénesné: A Zs. kerámia (Bp., 1955); Nikelszky Géza: A Zs.-gyár művészete (Pécs, 1959). – Szi. Dénes Gizella: A csodálatos fazekas (r., Bp., 1965).
Serédi Jusztinián, hercegprímás
Deáki, 1884. április 23. – Esztergom, 1945. március 29.
seredeti nevén Szapucsek György, 1884-ben a Pozsony vármegyei Deáki faluban, szlovák eredetű, vallásos, sokgyermekes tetőfedő iparos családban született. Édesapja neve Szapucsek Mihály, édesanyjáé Oroszlán Júlia volt. Szülei tizenegy gyermeke közül ő volt a tizedik. Tehetségére plébánosa, Gulyás Elek figyelt fel, s bírta rá édesapját, hogy taníttassa. Kiválóan, anyanyelvi szinten beszélt magyarul, szlovákul, latinul, görögül, lengyelül, csehül, héberül, németül és olaszul. Igazi európai polgár volt és ugyanakkor az Istenhez és az Anyaszentegyházhoz hű katolikus. Pannonhalma és Esztergom díszpolgára. 1895-ben került a pozsonyi katolikus gimnáziumba. Hatodik osztályos korában szerzetes bátyja, Marcell példája nyomán a nevét Serédire magyarosította, s ugyancsak testvére példája motiválta, amikor 1901-ben felvételét kérte Pannonhalmára a bencés szerzetesrendbe. Augusztusban magára ölthette a bencések fekete ruháját, s az addigi Györgyből Jusztinián novícius lett. A középiskolát Pannonhalmán, illetve Győrben fejezte be. A teológiát a római bencés Szent Anzelm Egyetemen végezte. Tanulmányai során Pietro Bastien professzor hatására az egyházjogra specializálódott, nála is doktorált. A teológiai doktorátus megszerzése után hazatért Pannonhalmára, ahol 1908. július 14-én áldozópappá szentelték. Alig tette le a fogadalmakat, a pannonhalmi főapát biztatására Rómába utazott, ahol egyházjogot tanult. Korán kerül kapcsolatba, majd barátságba August Hlond későbbi lengyel bíboros-prímással, aki szintén a későbbi pápa Achille Ratti baráti köréhez tartozott. Hlond szinte magyarrá lett, hiszen szalézi atyaként 1904. szeptember 15-én Lembergben érettségizett, ahol számtalan magyar diáktársa volt, 1919-től pedig Bécsben a szalézi rend német-osztrák-magyar tartományának a főnöke, és Achille Rattit itt ismerte meg, majd bemutatta a közeli Pannonhalmán tartózkodó, de Bécsben Szapucsek igen gyakori vendége August Hlondnak. A későbbi magyar hercegprímás útban Rómában, mindig a szaléziaknál szállt meg. A kőbányai lengyel templom közös kezdeményezésükre épült, miután Wincenty Danek lengyel plébános megkereste mindkettőjüket. Felszentelésén 1926-ban együtt vettek részt. X. Piusz papa, Pietro Gasparri bíborost, a hírneves párizsi Katolikus Intézet kánonjogi professzorát , későbbi vatikáni államtitkárt (1914–1930) bízta meg az 1918. május 19-én életbe léptetett Codex Iuris Canonici, az új kánonjog kidolgozására fölállított bizottság vezetésével. Ennek a bizottságnak az egyik tekintélyes tagja volt Serédi Jusztinián egyházjogász professzora, Bastien, aki az igen nagy türelmet, alaposságot és szívósságot igénylő jogszerkesztői feladatok elvégzésére, az időközben Pannonhalmára visszatért fiatal szerzetest a főapáttól maga mellé kérte. Miután 1908 júliusában Pannonhalmán az ugyancsak bencés rendi esztergomi segédpüspök, Kohl Medárd, Serédi Jusztiniánt pappá szentelte, a fiatal magyar kánonjogász Bastien professzor kérésének eleget téve, rövid időn belül Rómába utazott, ahol bekapcsolódott a jogalkotó munkába. A könyvtári és levéltári kutatások során Serédi közvetlen, baráti kapcsolatokba került Achille Rattival, a későbbi XI. Pius pápával, aki 1907–1914 között a milánói Ambrosianus Könyvtár, majd 1907–1918 között a Vatikáni Könyvtár vezetője volt. A Codex Iuris Canonici 1916 végére elkészült, és Serédi az év végéig maradt még olasz földön. De aztán távoznia kellett, mert az olasz lapok erősödő éllel támadták a pápai kúriát, szemére vetve, hogy megtűri az ellenséges államok alattvalóit. Serédi Jusztinián 1918-ban tábori lelkész lett Esztergomban. Az esztergomi, komáromi és barsi megyék területén a munkára kiadott olasz hadifoglyok lelki gondozását is átvette. Az első világháború után ismét Rómában élt, a bencés kongregáció ülésén a magyar bencés rend képviselője, a vatikáni magyar követség kánonjogi tanácsnoka, majd a magyar egyházmegyék ügyvivője lett a Szentszéknél. 1923-tól a római kúria jogtörténetét tanította a pápai levéltárosképző intézetben, az Anselmianumban (Collegio Sant'Anselmo) átvette az egyházjogi katedrát. Az ő érdeme a Codicis Juris Canonici Fontes című kilenckötetes mű megjelentetése, amely az új kánonjog forrásait tartalmazta. Egyházjogi teljesítményét az oxfordi egyetem 1936-ban díszdoktori címmel ismerte el, s ez a munka járult hozzá ahhoz is, hogy a pápa az 1927-ben megüresedett eszergomi érseki és prímási székkel jutalmazta meg.
Serédi Jusztinián hercegprímás XI. Piusz pápa 1927. november 30-án – annak ellenére, hogy a magyar kormány Szmrecsányi Lajos egri érseket jelölte – püspöki felszentelés nélkül esztergomi érsekké nevezte ki, s még ugyanebben az évben bíborosi rangra emelte. A történet kerekségéhez hozzá tartozik, hogy várható volt Serédi püspöki kinevezése kiemelkedő jogi munkásságáért, de amint megüresedett egy szék azt betöltötte a pápai állam egy másik szolgája. Az előző esztergomi érsek halálával nyerte el végül az érsekséget. A magyar kormány követet küldött a pápához, hogy felháborodását fejezze ki. A követ egy vatikáni bíborossal való beszélgetésből megtudta, hogy aznap délelőtt járt ott a kisantant követe, aki megbízói hasonló aggályait közölte. A pápa őszentsége másnap bíborossá nevezte ki Serédit, mivel a szemben álló Magyarországot és a kisantantot hasonló politikai állásfoglalásra késztette. A bíborosi, majd később hercegprímási kinevezését Serédi Jusztinián nem elsősorban XI. Piusz pápához és Gasparri bíboroshoz fűződő barátságának köszönhette, mert jóval nagyobb szerepet játszott itt Vatikánnak a magyar állammal szembeni akkori nagyobb hatalmának a fitogtatása. Ezt egyébként mindenképpen alátámasztja az a tény, hogy mindkét esetben Serédi kinevezése gyakorlatilag a magyar kormány törekvéseivel szemben történt meg. Tény viszont: azzal, hogy Őszentsége egy egyszerű áldozópapot emelt bíborosi és érseki rangra, Serédi Jusztinián példátlan méretű egyházi tekintélyére vall, amilyent eddig mindössze csak Néri Szent Fülöp, a mosolygó szerzetesből lett bíboros élvezett
1928-ban a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági, 1934-ben tiszteleti taggá választotta. A felsőház tagjaként 1935-ben törvényjavaslatot terjesztett elő a polgári házassági kényszer eltörléséről, és az egyházak előtt kötött házasságok állami elfogadásáról. A magyar katolikus egyház fejeként mindenben XII. Piusz pápa álláspontját követte a szélsőjobboldal megítélésében, állást foglalt az alkotmányos rend védelmében, tiltakozott a fajelmélet ellen. 1937-ben Magyar Corvin-lánc kitüntetésben részesült.
Amikor 1939 szeptemberében, Lengyelország hitlerista-sztálinista lerohanása után, Magyarországra mintegy 140 ezer lengyel menekült érkezett, Serédi Jusztinián magához kérette Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert és annak szociális ügyekkel foglalkozó ügyosztályvezetőjét (főosztályvezetőjét) – dr. id.Antall Józsefet, a későbbi miniszterelnök, ifj. dr. Antall József édesapját, akit kineveztette menekültügyi kormánybiztosnak. Mivel a hercegprímás vatikáni évei alatt jól megtanulta azt, háttérből hogyan lehet hatást gyakorolni az ügyek menetére, a lengyel menekültügyek tényleges vitelét egyházi részről a személyi titkárára, dr. Beresztóczy Miklós prelátusra bízta, aki párhuzamosan állami hivatalnok is volt, hiszen a Vallás- és Közoktatási Minisztérium katolikus ügyosztályát vezette. . . Zdzisław Antoniewicz kezdeményezésére, dr.Beresztóczy Miklós támogatásával, dr. Hanauer Árpád váci püspök szárnyai alatt létrehozta azt a kollégiumot és általános iskolát, amelyben Lengyelországból elmenekült, többnyire árva lengyel zsidó gyerekek nyertek elhelyezést, szeretetet, atyai gondoskodást. Titkára és Zdzisław Antoniewicz társaságában a hercegprímás többször titokban elzarándokolt ide. Ebben támogatta a bíborost id. dr. Antall József, aki valamennyi magyar közigazgatási szervnek kiadott egy körlevelet: „Magyarországon nincsenek lengyel zsidók, csakis kizárólag lengyel menekültek“! A balatonboglári lengyel gimnázium és diákkollégium létrehozása is Zdzisław Antoniewicz kezdeményezésére történt, aki dr. Beresztóczy Miklós társaságában leutazott Balatonboglárra, ahol találkozott Varga Béla plébánossal, a Nemzetgyűlés későbbi elnökével, majd a szomszédos Balatonlellén Lékai László plébánossal. Ők voltak azok, akik ennek az ügynek „falaztak“! Ugyanis sem a magyar állam, sem a magyar egyház hivatalosan nem adhatott pénzt sem a váci zsidó iskola, sem a balatonboglári gimnázium fenntartására. Ezért aztán ezek a pénzek „egyházi célra“ kerültek dr. Hanauer Árpád püspök, dr. Varga Béla és Lékai László plébánosok kezébe. Tőlük viszont Esztergomba és a Vallás és Közoktatási Minisztériumhoz sorra érkeztek a „hamis“ számlák: a boglári és a lellei templom „tatarozásáról“, váci egyházmegyei létesítmények karbantartásáról… 1938-ban az első zsidótörvény-javaslat felsőházi vitájában Serédi bíboros és Glattfelder Gyula csanádi püspök fejtették ki az egyház álláspontját. Kifogásolták a kollektív felelősség és büntetés elvét. Serédi Jusztinián hercegprímás tudtával, több lengyel zsidó nyert menedéket magyar kolostorokban, elsősorban a bencéseknél, a ferenceseknél és a domonkosoknál. A bíboros-hercegprímás egyik kedvenc idézete a Szentírásból pontosan visszaadta mindazt, amit tett a lengyelekért és a zsidókért: (1Jo 4.18) – A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet. (1Jn 4,18). Az Országtanács 1944. október 27-ei ülésén Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás emelt fővel és határozott fellépéssel jogilag törvénytelennek nyilvánította Szálasi Ferenc hatalmát, és nem jelent meg a nemzetvezető november 4-ei eskütételén. A magyarországi ökumenizmusnak a csíráit is tulajdonképpen ő fektette le, hiszen nem zárkózott el a kapcsolattartástól a többi nagy történelmi egyházzal. Ennek is gyakorlati oka volt: a reformátusok, evangélikusok, unitáriusok és baptisták szintén aktívan részt vettek a lengyel menekültek segélyezésében.
1944 decemberében a főpapi székhely is a frontvonalba került, így Serédi kapcsolata megszakadt a püspökeivel. Cukorbaja és szívbetegsége is egyre inkább súlyosbodott, de ő maradt, mint ahogyan papjait is az állomáshelyükön való maradásra szólította fel. Az óvóhelyen - ahol közel 40 embernek nyújtott menedéket és ételt - élte utolsó hónapjait. 1945 tavaszán a nyilasok uralmát felváltotta a szovjet megszállás. Az óvóhelyen még fogadta az Esztergomot 'felszabadító' szovjet parancsnokot és kíséretét. Március 29-én, nagycsütörtökön hunyt el. Utódjára gyakorlatilag az „összeesküvő“ társai – id. Antall József, Zdzisław Antoniewicz, dr. Beresztóczy Miklós, dr. Varga Béla és Lékai László – tettek javaslatot. Mindszenty József pontosan ugyanolyan nagy lengyelbarát és diktatúra-gyűlölő volt (zalaegerszegi plébánosként állandó vendége volt a zalaszentgróti lengyel tábornak, ahol nagyon sokszor celebrált szentmisét), mint a nagy tekintélyű elődje
Keleti Márton
Bp., 1905. ápr. 26. – Bp., 1973. jún. 20.): filmrendező, Kossuth-díjas (1951, 1953, 1954
érdemes művész (1952), kiváló művész (1965). Színházi rendezőnek indult, a zenés műfaj vonzotta. A Városi Színházban volt segédrendező (1924-től), majd drámai műveket és operákat rendezett (Sztravinszkij: Egy katona története; R. Rolland: Danton; Auber: A portici néma stb.). A harmincas évek elejétől filmez, Fejős Pál és Vajda László asszisztense volt. 1937-ben rendezte első önálló filmjét, A harapós férj c. vígjátékot. Több népszerű vidám filmet rendezett ezekben az időkben. A Borcsa Amerikában c. filmje külső felvételeit, 1938-ban New Yorkban forgatta. A háború alatt mellőzték. 1945 után Bródy Sándor és Szép Ernő írásait rendezte filmre. Így született meg A tanítónő (1945), a II. világháború utáni első m. film és az Aranyóra (1945). Újabb lendületet adott munkásságának a filmgyártás államosítása. Rutinos alkotó, a közönségfilm híve volt (Mágnás Miska, 1948; Kiskrajcár, 1953). Komolyabb tárgyú filmeket (Beszterce ostroma, 1948, átdolgozás, 1955; Különös házasság, 1950; Két vallomás, 1957; Virrad, 1960) és vígjátékokat rendezett. A tizedes meg a többiek (1965) c. filmvígjátéka bekerült az ún. „budapesti tizenkettő” – az 1945 után készített tizenkét legjobbnak ítélt – film közé. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után Dobozy Imre forgatókönyve alapján az elsők között örökítette meg művészi igénnyel a lejátszódott eseményeket, megvilágítva azok emberi és politikai összetevőit (Tegnap, 1959). Korának szatirikus, fanyarul derűs ábrázolását nyújtja a Butaságom története c. vígjátéka (1965). 1970-ben szovjet–m. koprodukcióban elkészítette a Szerelmi álmok c. nagyszabású zenés filmet Liszt Ferenc életéről. 1964-től dolgozott a televíziónak is. Első televíziós filmje Az idegen ember (1964). Több politikai dokumentumdrámát rendezett (A százegyedik szenátor; Az aranykesztyű lovagjai stb.). 1950-től a Színház- és Filmművészeti Főisk. filmfőtanszakának vezetője volt. – I. f. Torockói menyasszony (1937); Te csak pipálj, Ladányi (1938); Janika (1949); Civil a pályán (1951); Erkel (1952); Fel a fejjel (1954); Díszelőadás (1955); A csodacsatár (1956); Fekete szem éjszakája (francia–m. koprodukció, 1958); Nem ér a nevem (1961); Esős vasárnap (1962); Hattyúdal (1963); Változó felhőzet (1967); Történelmi magánügyek (1969); Én, Prenn Ferenc (1-3. rész, tv-film, 1969); A 0416-os szökevény (1-5. rész, tv-film, 1970); Harminckét nevem volt (1972).
Baksa Soós László
Bp., 1910. ápr. 28. – Bp., 1985. okt. 10.
:színész, rendező. Pályáját Bárdos Artur Művész Színházában kezdte, majd 1937–1945 között a Nemzeti Színház tagja volt, epizódszerepeket játszott. A II. világháború után néhány évig kultúrpolitikai területen dolgozott. 1951-től 195 3-ig az Állami Faluszínház főrendezője volt. Rendezésében került színre Molière Tartuffe-je, Urbán Ernő Tűzkeresztség c. darabja. 1953-tól a Magy. Rádió rendezője volt, itt valósította meg legsikeresebb rendezéseit: Gorkij: Aki az életet keresi, Visnyevszkij: Az első lovashadsereg, Berkesi András: Sellő a pecsétgyűrűn, Shakespeare: Szentivánéji álom, Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit! (rádióváltozat). F. sz. Leuthold (Schiller: Tell Vilmos), Michelangelo (Madách Imre: Az ember tragédiája), Czeglédi (Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros), Gáspár (Rákosi Viktor: Elnémult harangok).