Anyák napja

Magyar Krónika, május 5.
Dancs Rózsa

Az éjszaka halott édesanyám fölém hajolt. Fiatal volt, vidám ruha simult a derekán, karcsúságát a falu soványnak nevezte volna egykor, ám ő éltében is csinos fodorral kendőzte elnyúzottságát. Álmomban is ez a fodor díszítette fehér alapú, apró virágmintás karton köntösét. Válláig érő; világos gesztenye hajában megcsillant egy-két ezüst szál, kedves és derűs arcára szelíd melankóliát árnyékolt tekintetének meleg mélysége. Az az izzás, amelynek hője és fénye minket ragyogott be, amíg élt. Fölémhajoltában, emlékszem, ezzel a régi ragyogással simogatott meg. "Szervusz, gyermekem," szólt.

És a "Szervusz, gyermekem," megint ugyanúgy hangzott, mint azon az utolsó napon, amikor telefonon felhívtam, mert hiányzott, nem sejtve, hogy egy hét múlva már csak a koporsóban látom viszont őt. De álmomban nem kellett a halálra gondolnom, mert anyám engem kézen fogva múltunkba vezetett, oda, ahol mind együtt voltunk, és ahol minden ősszel vidáman piroslott a kecskerágó. A Leventekertben a pünkösdi rózsa mint hatalmas aranyló szőnyeg csalogatta az arrajárókat, és emlékszem, nagyon boldog voltam, hogy anyám fiatalságának részese lehettem. Követtem büszkén, amint egyik ismerősétől a másikhoz lépett. Ilyenkor mindig rám is visszamosolygott és intett, nehogy elmaradjak mellőle. Sokan voltak ott és szépek mind, de ő csak ment előre és egyre beljebb. Észre sem vette talán, hogy valaki, aki egyszer a legelső csók ízével lobbantotta fel benne a szerelmet, most elhaladtában egy gyöngyvirágot lopott hajába.

Mintha anyám keresett volna valakit. Akartam is kérdezni tőle, de mielőtt megszólalhattam volna, ő felkiáltott: "Nézd csak, ott vannak!" Hangos kacagással szaladtunk mindketten a kert legtávolabbi zugába, ahol apánk állt két testvéremmel. Öcsémet a nyakában, húgomat az ölében tartotta és az ismerős huncut mosoly bujkált szemében. "- Itt vannak a prücskök", szólalt meg, s lehajolt, hogy óvatosan a földre pottyantsa őket. Gurult is a két csöppség, és miközben a zöld fű játékosan hajbókolt parányiságuknak, én hozzájuk hajoltam.

Megtapogattam húgom homlokát, hogy érezni-e a dudort, amelyet estében az udvaron szerzett. Öt év korelőnyöm volt, így édesanyám rám bízta a pesztrálást, amit én úgy oldottam meg, hogy az ölemben cipeltem ide-oda a ház körül. Nehéz is lehetett a kicsi, pesztonka-magam nagyon is ügyetlen, így megesett, hogy orra buktunk. Egy ilyen alkalommal dudorodott árulkodóra a baba homloka.

De álmomban nem találtam a nyomát. Öcsémet is hasonló módon dajkáltam, de már tapasztalattal és hat évesen, ami nem óvta meg attól, hogy el ne vágja az ujját a játékszernek használt tükördarabbal. Ennek a sebesülésnek sem találtam a helyét álombeli találkozónkon.

Anyánk azonban ekkor már terített asztallal csalogatott maga köré - csodák csodája! - régi otthonunkban, amelynek olyan jó hangulatot adott a fenyődeszka és a gyaluforgács illata. Apánk éppen egy ajtót enyvezett össze, amelyet azonnal tágra is nyithatott. Kendermagos macskánk vidáman iramodott neki a szabadnak, apánk pedig kimutatott a virágos kertbe: "Nézzétek, mi történt odakint az éjszaka! Kinézve, valóban csodát láttunk: Gyöngyös nevű bivalyunk három bocsot ellett, és mind a három mellett gyönyörű tarka tulipánok virítottak. Lelkendezve szaladtam keresztül a virágos udvaron, hogy megsimogassam a drága jószágot, és a testvérkéim totyogva követtek. "Mindenkit egyformán szeret a Gyöngyös", mondta édesanyám harmatos mosollyal szemében, miután utolért. "Minden csemetének jár egy bivalybocs" - és egy-egy lágy mozdulattal kijelölte mindegyikünk pici borjúját...

Hangos rigófütty ébresztett fel. A függönyön áttörő reggeli napsugár még anyám hűvös simogatását tartotta homlokomon, és a szellő; azt suttogta, hogy "Szervusz, gyermekem, anyák napja van..."