Búcsú Reagan elnöktől!

Bencsics Klára

Az elmúlt hetekben amerikaiak milliói megrendülve búcsúztatták az USA negyvenedik elnökét, Ronald Reagant, aki visszaadta az elnöki hivatal tekintélyét. Felrázta az országot a vietnámi háború és Nixon botrány utáni letargiából, feltámasztotta az amerikai és világgazdaságot, megnyerte a hidegháborút és több százmillió embert segített ahhoz a lehetőséghez, hogy szabadságban éljen.

A megemlékezések során, egy esti programban a TV képernyőjén láthattam Reagan elnököt, amint1988-ban egy moszkvai egyetemen a szabadságról beszélt, mint az emberi kreativítás forrásáról, ami jólétet és büszkeséget teremt, s ami az emberiség reménye egy boldogabb jövő megvalósítására. Lenyűgöző beszéd volt. 1988-ban a berlini fal már ingott, és Kelet –Európában már hinni kezdték, hogy a „szocializmus” végéhez közeledik.

Reagan sokat beszélt a szabadságról. A szabadság számára nem a „szükségszerűség felismerése” volt, hanem az emberi jog Kamcsatkától a Tűzföldig.

Ronald Reagan kőkemény volt. Mindig nevén nevezte a gyermeket. 1982-ben például a Szovjetuniót a Gonosz Birodalmának. Kimondta, hogy a kommunizmusnak a történelem szemétdombján a helye. Nem békélni akart a Szovjetunióval, hanem le akarta győzni. Ezért akarta megalkotni a csillagháborút, és használhatatlanná tenni a rakéta fegyvereket, amelyektől való félelemben generációk nőttek fel. Így kényszerítette a Szovjetuniót a hidegháború feladására. Végül ő írta alá a történelem legfontosabb leszerelési egyezményét.

Mint minden igazi nagy ember, Reagan is megosztó személyiség volt. A nyolcvanas évek elején Keleten és Nyugaton az értelmiség gyűlölte őt. Cowboynak, másodrendű színésznek, háborús uszítónak nevezték.

Nem véletlen, hogy a külföldi vezetők közül, egyedül Margaret Thatcher volt igaz barátja. Barátságuk hidat vert Európa és az Egyesült Államok közé a hidegháború végén.

Mi is búcsúzunk az embertől aki, ugyan szerény körülmények között született de a történelem nagy alakjává vált.

Mint kanadai magyar menekült mindig csodáltam Reagant.

Csodáltam empátiáját, amellyel megértette a szabadságot nélkülöző emberek helyzetét, szemben a többi politikussal. Sokunknak talán a legboldogabb napokat okozta, amikor a múltszázad egyik nagy gonoszságának összeomlását láthattuk, s most csak annyit mondhatunk:
köszönjük., Mr. President!