Fáy Istvánra emlékezve

Magyar Krónika, október 16.
Miska János


Fájdalommal tölt el bennünket a szomorú felismerés, hogy ismét szegényebbek, egy kicsit árvábbak lettünk, szétszórtsági magyarok. Az elmúlt évtizedek óta egyre gyakrabban húzzuk meg a gyászharangot, nagyjaink távozását jelezve. Még fülünkben cseng-bong a bús kongás Márai Sándor, Wass Albert, Tollas Tibor, Tûz Tamás, Fáy Ferenc, Vörösváry István, Korponay Miklós és mások emlékét idézve. Most nehéz szívvel, Fáy Istvántól búcsúzunk. Halála utáni napon szeretteitõl jött a híradás, s még ma is oly nehéz napirendre térni az élet megváltozhatatlan törvénye fölött. Tegnap még életében utolsó megjelent írását olvashattuk a Kanadai Magyarságban Móricz Zsigmondról, ma sajgó szívvel tekintünk körül, immár csupán emlékeinket kutatva István bátyánkkal kapcsolatban.

Én azon szerencsések közé tartozom, akiket évtizedeken át elárasztott önzetlen barátságával. Heteként levelet váltottunk egymással, nem csak olyan futtában írott üzeneteket, mint manapság sietõs napjainkban elektronikus úton tesszük. Megfontolt, érzelmekkel, õszinte örömökkel vagy aggodalmakkal tele, gondosan megfogalmazott, javítgatott négy-öt oldalas levelek érkeztek tõle. Telefonon is gyakran felkerestük egymást, ma is a fülemben cseng jelentkezõ öblös hangja, mely egybõl oly meghívóvá szelídült, mintha éppen ott ült volna a készülék mellett, erre a hívásra válva. Hogy érzed magad, Isvtán bátyám? – ment a rendszeres kérdés. - Jancsikám, nem jól... Aztán rövidesen tréfássá vált a beszélgetés, mert kiderült, hogy éppen akkor fejezte be félholdas kertjükben a fûnyírást, õsszel a nyárfalevelek gereblyézését (ötven nagy neilonzsákot tömött meg a száraz levelekkel), vagy télen éppen csakhogy befejezte a kötésig érõ hó eltakarítását a ház elõtti hosszú járdán. Feleségemmel gyakran elmondtuk, hogy õt a munka, a másokon való segíteniakarás halhatatlanná teszi.

S mennyire igazunk volt! Fáy István fél évszázadnyi munkássága révén halhatatlanná vált. A szeretteitõl most hozzánk eljutott nekrológ, a gyermekeire oly jellemzõ szerénységgel arról értesít, hogy a szeretett édesapa, a széles körökben ismert újságíró, számos lap állandó munkatársa, illusztris intézmények kitüntetettje – elhunyt. Ehhez még hozzá kell tennünk kiegészítésként, hogy Fáy István egyike azon ritkuló nagy nemzedéknek, akit univerzális emberként tisztelhetünk. Csodálatos emberi tulajdonságai mellett otthonos volt az irodalom-, a zene-, a társadalom-, és történettudományok berkeiben. Olvasói közül sokan azért azonosítják újságírói minõsítéssel, mert a fenti nagy elhivatottságot igénylõ tárgyakat is elérhetové, érthetõvé tudta varázsolni az átlagolvasó számára is. S ennél nagyobb elismerésre kevesen számíthatnak. Ebben van maradandósága!

Beszélgetéseink során gyakran szóba esett készülõ tanulmány-gyujteménye. Kórházi kezelése után egyre kevesebb szó esett errõl a vállalkozásról.

Örömmel értesültünk a gyûjtemény megjelenésérõl, mert írásainak ismeretterjesztõés filoszi értékei folytán tartozunk ezzel Fáy István szellemi hagyatékának, de fõleg tartozunk ezzel magunknak. Gazdagabbak leszünk vele.

Nyugodj békében, István bátyánk. Emléked, munkásságod szeretettel megõrizzük.