Don-kanyar-kiállítás a Hadtörténeti Múzeumban

május 6.
N. Kósa Judit

Péchy György fõhadnagy kifejezetten snájdig katonatiszt volt, amikor 1942-ben megérkezett a doni frontra. A róla készült fénykép tanúsága szerint sötét haja, jól nyírott bajusza volt, egyenruháját élére vasalták, gombjai fényesen csillogtak. Bizakodón nézett a kamerába. Néhány hónappal késobb ismét lefényképezték. A fotó egy szétesett vonású, borzas öregembert mutat. A két felvétel mindent elmond a magyar királyi 2. honvéd hadsereg doni küldetésérõl. Az otthoni háborús sikerpropagandától elandalított tömegek a fronton jöttek rá, mi is történt velük. Kétszázezer katona a tûzharcban értette meg, hogy képzetlenül, rossz felszereléssel, egy végrehajthatatlan haditerv alapján vezényelték ki az orosz télbe. A végkifejlet nem volt kétséges: közülük minden második elesett, fogságba került vagy megsebesült.

A Hadtörténeti Múzeum Don-kanyar címû idõszaki kiállítása segít átérezni ezt a rémületet. A tárlat szakít az intézménynek azzal a hagyományával, amely üvegtárlókba zárt tárgyakra és hosszú szöveges magyarázatokra korlátozta a bemutatás eszközeit. Erre a kiállításra belépve hatalmas gipsztömbbel találja szemben magát a látogató. Elhagyott hadifelszerelés süllyed a havat jelképezõ masszába, kicsit odébb pedig egy hason fekvõ, halott katona sziluettje rajzolódik ki. Ha máshonnan nem, az iskolából mindnyájan tudjuk, hogy ezt kell Don-kanyar alatt érteni: a 2. magyar hadsereg pusztulását. A kiállítás magát a folyamatot részletezi.

Az elsõ terem kronologikus rendben követi nyomon a tragikus év történetét.
A látványos elemek sora hatalmas Magyarország-térképpel indul: azt lehet leolvasni róla, hogy az ország egész területérõl hívtak be férfiakat a doni frontszolgálatra. A számok, betûk önmagukban persze nem sokat mondanak, de a fotó például, amelyen dr. Skarupinszky Nándor tartalékos hadnagy látható gyermekeivel, mindjárt megfoghatóbbá teszi a rideg tényeket. Embermagasságnál nagyobb üvegtárlók állnak sorban a viszonylag kis teremben, legtöbbjükben egy-egy felöltöztetett bábu és néhány tárgy. Magyar közkatonák és tisztek felszerelését láthatja például az érdeklõdõ, akinek elõször talán az egyenruhák színén akad meg a szeme. Azon a különös melegbarnán, amelyet sötétszürkének mutat a legtöbb régi, fekete-fehér kép és film.

A karnyújtásnyi távolságnak köszönhetõen különösen feltûnõ, milyen más volt a német katonák csukaszürkéje meg a szovjetek világosbarna zsávolya. Temérdek olyan tárgyat szemlélhetünk meg egészen közelrõl, amelyekkel máshol sosem találkozhatunk. A honvéd gyorsfegyvernemi õrvezetõ 1907-es Schwarzlose géppuskája, 1936-os mintájú kézigránátja és 1939-es lángkézigránátja egy helyre került a katona kitüntetéseivel. A gyalogos felszerelése mellé odakerült egy rádió adó-vevõ, az egyik kapcsoló alatt a sokatmondó felirattal: "ellenség is hallja". A térképen közben az is látható, milyen iszonyatos távolságokat tettek meg a csapatok vonaton, gyalog, sõt ló vontatta kocsikon. Noha a kiállított tárgyak között olyan különlegességek is akadnak, mint a híres Enigma rejtjelzõgép, mégis azok maradnak meg leginkább a látogató emlékezetében, amelyek névhez, archoz is köthetõk.

Dr. Szentpétery Tibor haditudósító egész katonai karrierje kibontakozni látszik az üveg mögé került néhány személyes emlékbõl. Fél évszázad után is összeszoruló gyomorral nézzük a szétroncsolódott fényképezõgépet, a szétlõtt kulacsot és a levágott ujjú, véres zubbonyt. Még akkor is, ha egy korabeli fotón jól látni magát a tartalékos zászlóst is, amint felkötött karral a telibetalált masinát vizsgálgatja. A kiállítás semmit sem magyaráz túl, egyáltalán, alig magyaráz. A látvány hivatott mindent elmondani. A kormányzó hadparancsa, a hátországnak szánt, ömlengõen drámai, hõsies küzdelemrõl szónokló plakátok és mellettük Jány 1942 júniusában kelt levele, amelyben szûkszavú mondatokkal a nehézségekrõl szól, és a téli ruha meg a füstölt szalonna utánpótlását sürgeti. Az itt kiállított fotók a front hétköznapi pillanatait mutatják.

Az õzikét dédelgetõ borostás és piszkos honvédeket, a friss kenyérbe boldogan beleharapó suhancot, meg azt a katonát, aki szinte megsimogatja a tábori posta ütött-kopott levélszekrényét. A Hadtörténeti Múzeumbeli bemutató erõssége egyben a gyengéje is. Ami képpel, látvánnyal nem érzékeltethetõ, arról szinte nem is ejt szót. Úgy is mondhatnánk, a vizuális élmény elkeni a fontos történelmi kérdéseket. Háttérismeretek nélkül nem tudható meg, hogy a doni hadsereg pusztulásában milyen szerepe volt a német és a magyar hadvezetésnek, a végsokig való kitartás mellett lándzsát törõ Horthynak és Jánynak, aki 1943 januárjában még hadparancsot adott ki a magyar csapatok gyávaságáról.

A tárlatot jegyzõ dr. Kovács Vilmos alezredes és Illésfalvi Péter nem vállalkozik többre, mint hogy a fronton harcolók szemszögébõl megmutassa, milyen volt az a pokoli egy év harcban és hidegben. Politika és hadtörténet helyett itt kizárólag a pusztulásról esik szó. Egymás mellé kerül a legismertebb halott, Horthy István veszteségi kartonja, egy frontkarácsony fotója - a képen mosolygó katona nem érte meg a visszavonulást - és a honvédsírokból elõkerült tárgyak sora. Cigarettatárca, gomb, zsebtükör.
Az utóbbi hátán ma is olvasható a mókás felirat: Ez a szamár párjára vár, fordíts, ott a nagyobb szamár. Ugyancsak a láttatást szolgálja a kiállítás második terme, amelyben a Donnál kiépített állások egyikét, mellette pedig egy földbe mélyített fedezéket rekonstruáltak a rendezõk.

A látogató besétálhat a múltba, beleshet a fából ácsolt bunkerbe, megszemlélheti a sarokban kucorgó rádióst, az asztalon lévõ szamovárt, a lavórt a bádogkannával, meg a képeslapokból kivágott képeket. Karádyra egész biztosan ráismer a pricss fölé tûzött fotókon. A már-már idilli jelenettel átellenben azt látni, hogy két katona fekszik a földön hatékonynak és veszedelmesnek tûnõ fegyverek mögött, de elõttük nincs más, mint a lankás dombok között kanyargó folyó és a végtelenbe tûnõ, nagy orosz puszta.
A vállalkozás reménytelen voltáról nehéz ennél többet mondani.