Konzervatív fordulat Kanadában

Január 23-án történelmet írtunk Kanadában a parlamenti választásokon. A 12 éves liberális uralom után ismét konzervatív (kisebbségi) kormánya lesz az országnak. A konzervatívok 124 mandátumot szereztek, a liberálisoknak 103, a Bloc Québécois-nak 51 a baloldali Új Demokrata Pártnak pedig 29  képviselője lesz az új parlamentben. Kanadában azonban nem könnyű feladat konzervatív politikusnak lenni. Az elmúlt száz évből 70-ben liberális kormánya volt az országnak, és a konzervatívok az ellenzéki padsorokban sokszor hosszú évtizedeken keresztül várták azt a napot, amikor valahogy újra kormányra kerülhetnek. Utoljára 1988-ban nyertek választást Kanada konzervatívjai, és azóta 4 egymást követő választást veszítettek el. De hogyan nyerhetett választást a jobboldal, amikor a liberálisok alatt Kanada gazdasága az egyik legerősebb lett a nyugati világban, és amikor a munkanélküliség igencsak alacsony? Az mindenképpen segített, hogy Stephen Harper konzervatív miniszterelnök-jelölt nyíltan beszélt az általa elképzelt jövőképről és leendő kormányának konkrét teendőiről. Ezzel sikeresen megkülönböztette magát a 67 éves Paul Martin miniszterelnök által vezetett liberális párt politikai filozófiájától és egy mérsékelt alternatívát nyújtott a választópolgároknak. Harper sikere annak köszönhető, hogy megteremtette az összefogást a nyugat-kanadai keresztény-konzervatívok, a kelet-kanadai "vörös-konzervatívok" és Québec tartomány francia lakossága között, és felismerte azt, hogy pártja kizárólag egy ilyen jellegű, mérsékelt koalícióval nyerhet választást Kanadában.

Kanada politikai kultúrája eltér mind az európai mind az amerikai hagyományoktól, és éppen ezért megtévesztőek lehetnek a "konzervatív" és "liberális" jelzők. Egy kanadai liberális politikus például közös nevezőre juthat egy európai liberálissal ha az esélyegyenlőségről, az abortusz-kérdésről, a nemzeti kisebbségekről, vagy az egynemű házasságról van szó. De ha az államapparátusra, a privatizációra, az állam szerepére és a hazafiasságra terelődik a szó, akkor egyhamar kiderül az európai politikus számára, hogy a kanadai liberális egy elfogadhatatlanul állam-centrikus felfogást képvisel. A kanadai liberális párt politikájának alapja a kiterjedt, erős és centralizált államszerkezet. Az egészségügyben és az oktatásban a liberálisok kemény verbális harcot űznek a privatizáció ellen. Ami a kultúrát illeti, a liberális kormányok jelentős pénzt pumpáltak a közszolgálati televízióba és rádióba, valamint szubvenciókkal támogatták Kanada etnikai kisebbségeinek örökségmegőrző intézményeit. A liberálisok próbálták megkülönböztetni az országot a szerintük jobboldalibb Egyesült Államoktól, és ez irányú törekvéseikből kinőtt egyféle baloldali nacionalizmus, ami egy erős államszerkezetre, Kanada hivatalos kétnyelvűségére, a multi-kulturalizmusra és az ország szociálliberális értékeire épül.

A sors különös iróniája, hogy a kanadai liberális párt egyik legfontosabb elvét -nevezetesen azt, hogy a közösség fontosabb mint a egyén - éppen konzervatív forrásokból merítette. A kanadai konzervatív párt az angol Tory felfogásra épült, amely azt hirdette, hogy a mindenkori kormány, valamint a felsőbb osztályok erkölcsi kötelezettsége, hogy a közösséget és a "közös jót" szolgálja. Kanadában ezt a politikai irányzatot "vörös konzervatívizmusnak" nevezik, és történetesen az állami intézmények kiépítését támogatja. Az 1960-as évektől a vörös konzervatívok egyre inkább azok a képviselők voltak, akik fiszkális értelemben konzervatív értékeket vallottak, de  társadalmi kérdésekben inkább  szociálliberális álláspontokat képviseltek. A mai konzervatív pártban a vörös szárny mellett egy másik, ennél erősebb irányzat is létezik, nevezetesen  a "kék" konzervatívizmus.  A "kékek" a hagyományos keresztény értékeik miatt sokszor gyanakvóan szemlélik az államapparátust, amelyben szerintük túlságosan prevalens a szociálliberális értékrend. A főleg nyugat-Kanadában élő kék konzervatívok család-centrikus értékrendet képviselnek, decentralizáltabb országot szeretnének, közelebbi kapcsolatokat az USA-val és egy olyan államot, amely visszahúzódik a társadalomból és kevésbé van jelen a mindennapi életben.   Stephen Harper mindig is a párt jobbszárnyához húzódott, bár leitmotiv-ja manapság inkább a pragmatizmus és a mérséklet.

Harpernek leckeként szolgált a 2004 júniusában tartott parlamenti választás, ahol pártja azért veszített a liberálisokkal szemben, mert a lakosság szélsőjobboldalinak és radikálisnak tartotta a konzervatívokat és a párt vezetőjét. Paul Martin miniszterelnök és liberális pártja sikeresen rájátszott erre a félelemre a 2004-es választáson, és ezért a pártja körüli sikkasztási botrány ellenére kisebbségi kormányt alakíthatott. De ugyanez a lejárató kampány a 2006-os választáson nem működött. Bár a konzervatív vezető aligha mondható karizmatikusnak, a liberálisok által terjesztett rémkép egyszerűen nem egyezett meg azzal a nyugodtnak, mérsékeltnek tűnő vezetővel, akit rendszeresen látunk családapaként két kiskorú gyermekével valamint feleségével, és aki fiával hokimeccsekre jár. Harper a kampány során többször kijelentette, hogy kormánya nem fog szigorítani az abortusz-törvényeken, attól függetlenül hogy számos konzervatív képviselő ellenzi az eljárást. Ezenkívül, bár Harper is ellenzi az azonos neműek házasságát és a házasság új értelmezését (amely szerint az két személy, és nem pedig csak egy nő és egy féri között köthető), a hagyományos definíció visszaállítása nem lesz a konzervatív kormány prioritása.

Harper, aki hivő keresztény, és rendszeresen családjával egy újkeresztény templomba, felismerte annak veszélyét, hogy ha néhány társadalmi kérdésben kifejtett véleménye miatt szélsőséges színekben festik le, pártja ismét elveszítheti a választásokat. Paul Martin liberális miniszterelnök számtalanszor tett kísérletet erre, és többször bírálta Harpert és a konzervatív pártot az abortusz és az egyneműek házasságának ellenzése miatt. Martin, aki hivő katolikus, többször elmondta, hogy mint miniszterelnök, minden kanadait hivatott képviselni és nem vetítheti vallási nézeteit az egész lakosságra.

A konzervatívok számára a másik kínos téma a nacionalizmus volt. A liberális párt a nyers érzelmekre épülő hazafiasságra alapozta kampányát, és azzal vádolta Harpert, hogy "titkos" kapcsolatai vannak amerikai jobboldali szervezetekkel és, hogy egy konzervatív győzelem Kanadát kiszolgáltatottá tenné George Bush számára.  Ezzel szemben Harpernek nehézségei voltak hazafias szólamokat produkálni. Amikor egy újságíró megkérdezte tőle a kampány elején, hogy szereti-e Kanadát, Harper nem tudott egyértelmű választ adni, e helyett azt válaszolta, hogy ő mindig azt gondolta, hogy Kanada remek ország. De a kampány második felében már jobban formába jött. "Családom hat generáció óta a kanadai zászló alatt él. Országszerte vannak barátaim és rokonaim, és gyermekeim is a zászló alatt nőnek fel. Továbbá a családi vállalkozásunk is mindig kitűzte a kanadai zászlót"-fogalmazott Mr. Harper.

Harper számos területen jelezte, hogy kimondottan konzervatív értékek mentén fog kormányozni. Például ellenzi a Kyotoi egyezményt, növelné a kanadai hadsereg létszámát, javítana a Kanada és Amerika közti kapcsolatokon és megerősítené a hagyományos angol-szász szövetséget Kanada, az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Ausztrália között. Ezenkívül Harper szigorítana a büntetőjogi törvényen, és a tervezett új törvénynek köszönhetően 10 éves minimum börtönbüntetést kapna bárki, aki fegyverrel követ el bűntettet. Ezt az ígéretet éppen akkor tette, amikor Kanada városaiban--különösen Torontóban--egyre nőtt a gyilkosságok száma.

Két másik, konkrét ígéret is rendkívül népszerűnek bizonyult. A kampány első napjaiban Harper kijelentette, hogy egy konzervatív kormány a jelenlegi 7 százalékról 5 százalékra csökkentené a kanadai ÁFÁ-t. Ez egy olyan adócsökkentés lenne amelynek hatását mindenki érezhetné minden egyes vásárláskor. A másik fontos konzervatív ígéret pedig az volt, hogy 1200 dollárt adna a szülőknek minden 6 évnél fiatalabb gyermek után, amely pénzt az óvoda költségeinek fedezésére fordíthatnák. Ezzel szemben a liberálisok államilag szubvencionált óvodákban szeretnének több helyet létesíteni. De a konzervatívok azt akarják, hogy a szülők választhassanak és ne pedig az állam mondja meg, hogy hova küldjék gyermekeiket.

Harper nyerő stratégiája az volt, hogy minden nap egy új, konkrét és megvalósítható választási ígéretet tett. A kampány első felében a liberálisok alábecsülték a konzervatív vezért. Többnyire engedték, hogy ő határozza meg a kampányt abban a reményben, hogy felmerülnek olyan veszélyes témák, mint például az abortusz, az egyneműek házassága vagy Kanada kapcsolatai az amerikai Bush kormánnyal. De ez nem történt meg, és Harper ötleteit egykori liberális szavazók is szívesen fogadták. Ezenkívül Harper azzal építette fel az addig szinte nem létező szavazóbázisát Québecben, hogy egy fontos ígéretet tett: a francia-kanadai tartomány több autonómiát kapna Kanadán belül. Ez a nézet összeegyeztethető a konzervatívok által támogatott decentralizációval.

Míg az 55 napos kampány első felében Harper különböző ígéreteket tett, a kampány második felében hevesen bírálta a liberális pártot az erkölcsi fronton. Mint ismeretes, 2004-ben óriási sikkasztási botrány tört ki amikor kiderült, hogy 150 millió dollárt tűnt el az adófizetők pénzéből, amely a liberális párthoz közeli marketing cégekhez került, onnan pedig egy része vissza a liberális pártkasszába. Az ügyet vizsgáló John Gomery bíró kiderítette, hogy Paul Martin-t, az akkori pénzügyminisztert nem terheli felelőség, bár a liberális párt számos magasrangú vezetője részt vett, vagy tudott a sikkasztásról.

Kanadában egy korszak végéhez érkeztünk. A kampány végén Paul Martin beismerte: a liberálisok hibáztak. "Kormányunk nem volt tökéletes, de a kanadai értékek mentén próbáltunk minden erőnkkel kormányozni, és nagy nemzeti törekvéseinket, reményeinket és álmainkat valóra váltani."  De nyilvánvalóvá vált a kampány során, hogy a liberális párt kifutott az új ötletekből, és mára az egyszer rendkívül dinamikus párt egyre inkább fáradtnak és irányt vesztettnek tűnik. Ezzel szemben a konzervatívok megmutatták, hogy mérsékeltek és, hogy egy széles, sokszínű bázisra épül a párt. Harper kihívása az lesz, hogy a választások után is megmaradjon a béke a párton belüli különböző irányzatok között. Amennyiben erre a nehéz feladatra képes lesz az új miniszterelnök, talán nem tekintenek többé úgy a liberálisokra mint a természetes kormánypártra. Végre két kormányozni képes pártja lesz az országnak. Ezzel pedig csak nyer a kanadai demokrácia.

A szerző az ottawai egyetem történelem tanszékének tanársegédje és PhD kandidátusa.