Az 1956-os forradalom 50. évfordulóját ünnepelték Montreálban

Magyar Krónika - Montreál

Kanada fővárosában, Ottawában, október  az emlékezések sorozatának jegyében telik. Emlékeznek az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom 50. évfordulójára, annak tiszteletére számos rendezvénnyel, film és koncert előadással, valamint kiállítások szervezésével

2006 október 21-én került megrendezésre a Montreáli Magyar Bizottság emlékünnepélye az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának alkalmából. Idén a Montreáli Egyetem Claude Champagne termében tartották meg a programot, mely a Mont-Royal hegyen fekszik és ahonnan panorámás kilátás van Kanada második legnagyobb városára. Az  est ünnepi szónoka dr. Pilisi Pál politológia professzor volt, aki ismertette az 1956 előtti külpolitikai és belpolitikai helyzetet. A programon fellépett Havas Judit, magyarországi előadóművész, Takács Miklós Québec egyetemi énekkara, a Gyöngyösbokréta Népitánc-csoport, a Gyanta Együttes, a Montreáli Magyar Iskola, valamint a montreáli magyar cserkészek.

Az ünnepségre majdnem  teljesen megtelt az egyetem előadóterme. Megjelent egy helyi angol televízió

képviselője,  valamint a magyarországi Duna Televízióból/Hír Televízióból is kijöttek filmezni és riportot készíteni. A Hír Televízió 2006. november 4-én, 20.05-kor sugározza a Montreálban készült felvételeit és várhatóan a Duna Televízióban is bemutatják a megemlékezésen készült videót. A műsor előtt a rendezvényt szervező Montreáli Magyar Bizottság  fogadással és az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot bemutató képkiállítással várta a résztvevőket.

A kanadai megemlékezések alkalmából Sólyom László, Magyarország köztársasági elnöke is üzent a kanadai magyaroknak és a kanadai lakosságnak. „Köszönetet mondok Kanada népének azért, hogy befogadott negyvenezer magyar menekültet. Olyan emberek leltek otthonra Kanadában, akik teljes reményvesztettségben indultak útnak szülőföldjükről, gyűjtőtáborokba kerültek, nem tudhatták, lesz-e új hazájuk, lesz-e kenyerük, lesz-e munkájuk, láthatják-e még egyszer hátrahagyott szüleiket, testvéreiket? A magyar nép hálás a nagylelkű befogadóknak!”—irta Solyom László a kanadai magyarsághoz intézett levelében.

A nagysikerú montreáli megemlékezés a sok önkéntesnek köszőnhető, de különösen Simon Ritának, aki a szervező munka jelentős részét vállalta Ciamarra Júlia segítségével. Kocsics Elisabeth és Ádám Christopher voltak a három nyelvű megemlékezés műsorvezetői. A további közreműködö közt volt: Roy Marika, Baka Károly, Edvi Anikó, Banczik Margit, Sívó Erzsi, Gönböcz György, Varga Edith, Szűcs Katalin, Sylvain Euillet, Francoise Saint-Michel, Gláser Ildikó, Szép József és Robert Cardinal.

Köszönjük ezt a felejthetetlen estét!

--------------------------

Miska János

A klasszikus magyar költői iskola egyik tehetséges és népszerű művelője, s a Kanadai Magyar Írók Köre alapító tagja, Németh Ernő 1903-ban született Kecskeméten. Szegeden doktorált jogtudományból, majd a Nemzeti Bank  tisztviselőjeként dolgozott.

1921-ben született Maglódon. Az Írók Alkotó Házában volt gondnok. 1956-ban jött Kanadába, s az ontáriói Kingstonban telepedett le családjával. A helyi Queen’s Egyetemen dolgozott laboránsként. A Kanadai Magyar Írók Köre alapító tagja volt. Versei a Magyar Életben, a Kanadai Magyarságban, s az írók köre antológiáiban jelentek meg.

Első gyűjteménye 1966-ban látott napvilágot, Visegrády Aladár álnév alatt, Emlékezzetek Magyarországra! címmel. A kötet ötven verset foglal magába, csaknem pontos időbeli és tájbeli sorrendben, 1956. október 25-től Magyarországon, Ausztrián, Olaszországon át Kanadáig, 1959 októberéig. A versek, mint írja a kötet utószavában, ,,megörökítik, hogyan vergődött, futott és töprengett egy magyar lélek a kétszázezer közül a XX. században.” A forradalom hőseinek, s általában a ,,kicsi Magyarországnak” dedikálta gyűjteményét. Köszönetet mond benne a magyar néppel együttérző nagyvilágnak. ,,Köszönet az osztrák népnek” c. versében így ír:

Németh Ernőhöz hasonlóan, megőrizte európaiságát. Nehezen tudott, talán nem is nagyon akart teljesen beilleszkedni a kanadai életbe. Átutazóban a városomon című, 1970-ben megjelent gyűjteménye választott otthonából fakad, mellyel lélekben képtelen azonosulni. Sokat utazott. A festői Ontárión át száguldó busz ablakán keresztül, számára  a sivár elmaradozó tájon a fák is feketén állnak, karjuk konokul, komoran fenyegeti az utast. ,,Árva a szívem is, / béna a szívem is, / fekszik a hó alatt, jég alatt, / fagyva...” ,,Messze a föld, amely / szült, nevelt, / életnek adott...” (,,Az új tavasz felé”) Aggódó lélek. Aggodalommal tölti el a tengerhez hasonlóan közömbössé váló ember; aggodalommal a modern technológiai vívmányok, a számítógép, a robot, az űrrakéták bevetése (,,Intőszó a szörnyű találmányok előestjén”), aggodalommal szülőhazája és Kinga lányuk jövője miatt. Magas erkölcsi mércét állít maga és társai elé. (Munkahelyén megtagadta a kísérleti állatokon végzett munkát.) Szánakozva ír a lebontásra kárhoztatott, bedeszkázott útszéli templomról, a húsz lakóházat számláló Morton falucskában:

Mit mond e templom a bús utazónak?
Hogy volt itt Isten,
de elköltözött – a kis MORTON-ból más városba,
Hogy nem maradt közömbösek között!...

 Bár boldog izgalommal töltötte el menekülése idején Olaszországban a szabad emberek társasága, s bár sikeresen bekapcsolódott a kanadai irodalmi életbe, lélekben mindvégig idegenül érezte magát. Felesége korai halálának A sziget nincs többé (kingstoni temetés) című gyűjteményében adózott (1972). A sors mostohasága folytán pár hónappal később ő maga is tragikus körülmények között elhúnyt, két lánygyereket hagyva hátra.  Műfordításai és pár korai verse posztumusz kiadásban jelent meg, Bimbóban, rügyben visszatérek címmel (1975).

----------------

In Memoriam Sütő András (1927-2006)

Dancs Rózsa

Nagy Imre unokájának, Jánosi Katalinnak megrázó sorai késztettek az írásra. Elképzeltem és bizony mellbe vágott, hogy mit is érezhetett egy a 4 éves kisleány, aki babázás helyett a napokig zokogó mama és a romániai katonák vérebei között ismerkedett meg az élettel.

Életének 80. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Sütő András író, az erdélyi irodalmi élet kiemelkedő alakja. Egy Torontóban 1992-ben készült interjúval tisztelgünk emléke előtt.

"A lőtt lábú madár nyomában"

Izgalommal vártuk az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb képviselőjét, Sütő Andrást Kanadába. Az elmúlt évtized legnagyobb ajándéka volt látogatása nemcsak az irodalmat kedvelők, de minden magyar számára, hiszen az ő sorsa, emberi kiállása a középkori szellemiség mártírjainak példáját juttatja eszünkbe — tanít és figyelmeztet gyarlóságainkra.

Szerettük volna azt hinni, hogy most valóban meghívásra utazott Amerikába feleségével, nem kényszerűségből, nem szállították az írót, mint két évvel annakelőtte.

A bennünket nyugtalanító kérdésre, hogy miként alakult az idők során állapota, javult-e látása, metaforával válaszolt. Hadd idézzük szavait:

— A Magyar Házban megtartott előadásomban hangsúlyoztam, hogy mellőzni szeretném a személyes dolgokat, mert fontosabbank tartom azt az ügyet, amelyet képviselek. A látásom alakulásáról egy példázattal élnék: apám génjei által élt hosszú éveken keresztül teljes vakságban, én erőszakos úton vesztettem el szemem világát. De valahogy a sorsával osztozom. Áz apám úgy, vakon is tudta a helyét. Amikor megkérdeztem tőle, miből állapítja meg, hol vagyunk Pusztakamarásról Marosvásárhelyre autózva, azt felelte: " Fiam, a föld, amelyen élünk, nemcsak ott van, ahol van, hanem bennünk is. Az ember teste is érzi a földet minden porcikájával." Ezt a kinyilatkoztatást én otthoni létformánk, sorsunk, kötöttségünk metaforájának érzem."

— Gyakran halljuk, hogy nem lehet érezni az Észak-Amerikában élő nagyszámú magyarság súlyát. Mi a véleménye erről Sütő Andrásnak?

— Én úgy gondolom, hogy a nyugati magyar emigráció az elmúlt évtizedekben rendkívüli politikai, erkölcsi, anyagi erőt tudott nyújtani nekünk. Minden mozdulás, amely ma Nyugatról jön, erősít bennünket. Útkereső gondolataimat többször elmondtam, most megismétlem: nagyon fontosnak találom, hogy felismerjük egységesen a közös küzdelem lehetőségeit, útjait. Úgy látom — és ezt hiszem is —, hogy még csak ezután van szükség igazán a sokoldalú összefogásra, segítségre otthoni törekvéseink sikeréért; mert egymagukban a szétszórt magyar tömbök nem tudnak győzni.

— Pedig a Nyugat azt hiszi, hogy a Ceauşescu-diktatúra megdöntése után minden baj megoldódott Romániában, tehát Erdélyben is.

— Enyhült az időjárás egyrészt, zordult az időjárás másrészt — mondta Sütő András. — Ceauşescu halála után ugyanis elmondhatjuk már, hogy mi fáj, de a dolgok lényeges módosulása nem következett be. Az a gyarmati sors, amelybe 1920-tól vettetett az erdélyi magyarság, alig módosult az idők folyamán. Egy erős, intelligens, európai civilizáció rangjára emelkedett erdélyi társadalmat kezdtek akkor pusztítani, és pusztítják azóta is. Egy álmitológia alapján, a dákó-román elmélet jegyében, amely a félrevezetés, a butítás és a paranoia eszköze a román vezetőség számára. Nem hazafiság az, éppen ellenkezőleg. Nemcsak a magyart gyűlöli, hanem a saját fajtáját, a román népet is megveti azáltal, hogy tudatlanságban tartja, arra kényszeríti, hogy hamis képet alkosson és őrizzen magában a világról, ne ismerje a valóságot. Manapság ez a helyzet a népszámlálással is. Csalások, trükkök következtében nem ismerjük a valóságos helyzetet. Tragikus, súlyos veszteségek folyamatában várjuk, hogy megtudjuk, hányan is vagyunk tulajdonképpen. Mert 1986-tól kezdődően ezrek és ezrek menekültek el otthonról. Ceauşescu úgy hintett port a világ szemébe, hogy kiengedte az országból azokat, akiket kergetett. És ezt a Nyugat úgy értelmezte, hogy emberjoggyakorlás. Ebben a zavaros helyzetben egyik célkitűzésünk egyházi népszámlálást tartani, hogy megtudjuk, hányan is maradtunk voltaképpen.

— Jó pár évvel ezelőtt olvastam egy interjúban azt a Sütő-i megállapítást, hogy a testvériség fogalma nem valami öncélúság: egymást jobban kell ismernünk. A nemzetiségek híd-szerepéről volt szó akkor. A magyar-román irodalmi kapcsolatokról. Megannyi bizonyítéka van annak, hogy bennünk, magyarokban mindig volt szándék a jóindulatú, becsületes közeledésre. Hogyan látja ezt a kérdést ma az író? — vetődik fel a kérdés. Az a Káin-Ábelszerű élet-halálharc, amely Erdélyben folyik, leszerelhető-e szeretettel, meggyőzéssel? Van-e remény, akár egy szikrányi is, hogy jobb belátásra bírják a magyarellenes érzelmektől elvakultakat? Az elhangzott előadásban volt erre is utalás.

— Reménykedéssel és bizakodással kell üdvözölnünk azt a tiszteletreméltó román ellenzéki csoportot, amely szembeszáll a Vatra Românească paranoid tébolyával, és amely a mi törekvéseinket támogatja.

— Mint minden író, Sütő András is a művészet régióiba vágyott — de régen ott van már! A legmagasabbikban! —, nem pedig közéleti, illetőleg politikai szereplésre. Ám elkerülhetetlenül a politikai események pergőtüzébe került — sajnos szó szerint is. Úgy tűnik, a tragédiákkal terhes kor újfajta művészi-írói hitvallást alakított ki:

— Élet és irodalom viszonylatában az életet tartom fontosabbnak. Hemingway-el példálóztam, aki szerint a léthez való feltételeinket kell megteremtenünk először ahhoz, hogy az irodalommal foglalkozhassunk.  Nyelvünkről szólva fogalmaztam a következőket: "Legyél a te becsületes nevednek mindig köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája, hogy mindig nyugodt szívvel elmondhasd: mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok". Ez felfogható ars poeticámként is. Érthető módon kevesebb művészeti alkotás születik otthon, hiszen legnagyobb veszteség irodalmunkat érte, de nem apadt el a forrás. Hiszek az ezeréves szülőföld megtartó erejében, bár ez a hit nem mentes súlyos aggodalmaktól. Ez olyan természetű persze, hogy nem puszta és imádságos reménykedés, hanem csakis cselekvésben nyeri el értelmét. Az irodalomnak is ilyennek kell lennie. Ahogy mondtam volt: az írás magányos munka, de a köz szolgálatában."

— Megkérdeznők, hogy mit üzen a kanadai magyar ifjúságnak?

— Vállaljanak szolidaritást az otthoniak küzdelmeivel. Most van a legnagyobb szükségünk a szolidaritásra. Mert most ott olyan nagy a csend, hogy az már fenyegető. Meg azt is, hogy őrizzék meg nyelvünket az emigrációban is, hiszen itt szabad bármilyen nyelven beszélni, mert tudnunk kell, hogy a félkarú, féllábú, félszemű nem csonkább a nyelvecsonkítottnál.

-------------------

Kanadai Híradó

Ádám Christopher

Stephen Harper miniszterelnök is az 1956-os magyar forradalomra emlékezett
A kanadai külügyminiszter Budapestre utazott

Stephen Harper, Kanada konzervatív kormányfője közleményt adott ki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának alkalmából. „Ötven évvel ez- előtt, a magyarok fellázadtak kommunista kormányuk ellen...Ma együtt tisztelgünk valamennyi kanadai magyarral és emlékezünk mindazokra akik életüket vesztették a forradalomban. Lehet, hogy 1956-ban eltiporták a reményeket, de a forradalom előkészítette az utat a szabadsághoz, mely eljött három és fél évtizeddel késöbb—„áll  a   Harper által angol és francia nyelven közzétett nyilatkozatban. Harper a kanadaiak nyitottságára is utalt amikor megjegyezte, hogy 1957-ben csaknem 40 ezer magyar menekült érkezett Kanadába. Kanadát Peter MacKay külügyminiszter képviselte Magyarországon október 23-án, az ötvenedik évfordulóra rendezett ünnepségeken. Látogatása alatt találkozott Göncz Kinga, magyar külügyminiszterrel is. MacKay megjegyezte, hogy Halifaxból származik és 1956-57-ben oda érkezett több ezer magyar. "Az óceán felől hozzánk érkező magyarok számára ez volt Kanada kapuja, akárcsak korábban, a II. világháború után" – mondta MacKay. A két külügyminiszter a vízumkényszerről is tárgyalt. MacKay jelezte, hogy a 2001-ben visszaállított vízumkényszer ügyét is kivizsgálja a kanadai kormány. Bár Göncz Kinga szerint nyitottságot érzékelt Kanada részéről, érdemes megjegyezni, hogy jelenleg kisebbségi kormánya van az országnak és elképzelhető, hogy jövő tavasszal megbukik a kormány és újra az urnákhoz vonulhatunk. Ebben az esetben, valószínű hogy elmarad a vízum kérdés tisztázása és a vízum lehetéges eltörlését is elhalaszthatják.

Csak útlevéllel utazhatnak a kanadaiak az Egyesült Államokba

Ne hagyja otthon útlevelét ha az USA-ba repülővel utazik—ezt üzente a kanadai állampolgároknak David Wilkins, az Ottawába delegált amerikai nagykövet. 2007 január 8-tól csak útlevéllel léphetnek be az Egyesült Államok területére a repülővel utazók. Mint ismert, idáig bármilyen fényképes igazolvánnyal is átlehetett lépni a határt. „Arra serkentek minden kanadait ás amerikait, hogy váltsanak ki útleveleket—„mondta Wilkins. A kanadai lakosság többsége azonban továbbra sem rendelkezik útlevéllel. 2007.január 8-tól még a felszállás előtt, a kanadai repülőtereken kell átesni az útlevélkezelésen, melyet az amerikai Homeland Security Kanadába küldött vámosai  intéznek majd.. Autóval, bússzal, vagy vonattal az USA-ba érkező kanadaiak 2009-ig léphetik át a határt útlevél nélkül. Az amerikai nagykövet attól tart, hogy ünnepek idején utazók nehéz helyzetbe kerülhetnek, ha a rég megszokott szabályokat veszik figyelembe és otthon felejtik útlevelüket.

Valószínű, hogy mégsem nevezik át Montreál történelmi sugárutját

Valószínűleg megbukott Gerald Tremblay montreáli polgármester  terve, hogy átnevezi a Park Avenue sugárutat Robert Bourassa egykori liberális kormányfője nevére.  Október 31-én kiderült, hogy Helen Fotopulos, az érintett kerület polgármestere és Tremblay pártjának valamennyi kerületi képviselője ellenzi az átnevezést. Ezzel az önkormányzati képviselők csatlakoznak a montreáli lakosság többségéhez, mely felháborodással, tüntetésekkel és egy petícióval reagált a város terveire. Fotopulos szerint be kell ismerni, hogy a Park Avenue kilátásba helyezett átnevezése hiba volt, hiszen a súgárúton lévő üzlettulajdonosok és a lakosság hevesen ellenezték ezt. Évtizedek folyamán a Park Avenue és környéke számos bevándorlási hullámnak adott otthont  és különösen a görögök kötődnek az úth nevéhez. Egy görög közösségi szervezet már hivatalos panaszt is benyújtott Montreál önkormányzatának a tervezett átnevezés miatt. A Montreal Gazette pedig azzal próbált segíteni a helyzeten, hogy felkérte olvasóit, javasoljanak más útat, teret, vagy intézményt melyet átlehetne nevezni a tíz éve meghalt québeci kormányfő emlékére. 

------------------------

Montreáli magyar programok

A SZENT ERZSÉBET NŐEGYLET JUBILEUMI ÜNNEPE

2006 November 19-én vasárnap, 11 órától vár mindenkit szeretettel a Szent Erzsébet Nőegylet, mely 50. évfordulóját ünnepli. A 11-es nagymisét  ünnepi ebéd követi a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség dísztermében. (90, rue Guizot Ouest)

Ebéd ára: $35. Helyfoglalás: 514-387-9503

A MONTREÁLI MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSASÁG KIÁLLÍTÁSA

A montreáli magyar történelmi kiállítás nyitása  2006. november 15-én lesz, Montreál Városházán.

A megnyitóra a Városháza  névre szóló meghívókat küld. A "Les Hongroises et Montréal: un héritage partagé"

című kiállítás megtekinthető reggel 9.00 -től délután 4.30-ig,  2006. november 16 és 25 között az alábbi címen:

275, rue Notre-Dame Est. November 18-án, szombat délután 3-tól „Open House” rendezvényre várunk valamennyi érdeklődőt!

"Open House" rendezvényt tartunk a kiállító-teremben, melyre szeretettel meghívjuk a magyar közösség minden tagját

és valamennyi érdeklődőt.

------------------------

Hollókő – ősi palócfalu   

Bencsics Klára

Kárpátmedencei utazásom utolsó napján látogattunk el Hollókőre, a Budapesttől 100 km-re eső  festői palócfaluba. .Hollókő a Galga és Zagyva folyók között fekszik és a Cserhát hegység jellegzetes tája öleli körül., alig száz kilométerre  Budapesttől.

A falu története a XIII. századig nyúlik vissza, mivel a vár a tatárjárás után épült fel a Szár-hegyen. A sziklára épített erődítményhez réges-régi legenda fűződik, mely a helyiek szerint a település nevére is magyarázatot ad. Történt egyszer, hogy bizonyos Kacsics András - a XII. századtól valóban  a Kacsics nemzetség tagjai voltak ezen a területen a földesurak - elrabolta a szomszédos földesúr szépséges asszonyát és  épülő várába zárta. Az asszony dajkája azonban, aki boszorkány  is volt, szövetkezett az ördöggel, és rávette őt, hogy fiai változzanak hollóvá, és az asszonyt körülvevő erődítményt kőről kőre lebontva szabadítsák ki őt. A hollófiak így is tettek, ám - becsületükre legyen mondva - nem szórták csak úgy szerteszét a köveket, hanem egy közeli bazaltsziklán új várat raktak belőlük. Ez lett aztán Hollókő vára.

Mivel a korabeli oklevelek jobbára csak a várat említik, a faluról a középkorból pusztán az a tény ismert, hogy már a XIV. század első felében egyházas hely volt. A török hódoltság idején sok más településhez hasonlóan Hollókő is elnéptelenedett: 1715-ben mindössze három adóköteles háztartásról szólnak a vármegyei összeírások. Újratelepítése viszont hamarosan megtörténhetett, hiszen 1720-ban már nemes községként szerepelt a nyilvántartásban.

A településen többször pusztított tűzvész, mivel a házakat fából építették, alapozás nélkül és könnyen gyulladó zsúptetővel fedték, a szabad tűzhelyek felett pedig kémény helyett csak füstlyukakon szellőztettek. Az 1909-es nagy tűzvész fordulópontot jelentett: az immár vályogfalú házakat kőalapra emelték, és szarufás tetőszerkezettel, cserépzsindellyel fedték, megőrizve eredeti formájukat. A mind a századelő hangulatát, mind az ősi palóc népi építészeti stílus emlékeit magán viselő Ófalu 1911-re nyerte el mai arculatát.

A Világörökség Bizottság 1987-ben Budapest mellett elsőként a Nógrád megyei palóc falut, Hollókőt vette fel a Világörökségi Listára. A legfontosabb feltételnek, azaz az egyedi és egyetemes jelentőségnek Hollókő azzal tett - és tesz - eleget, hogy a XVII-XVIII. században kialakított falu a hagyományos településforma, a tradicionális építészet és a XX. századi mezőgazdasági forradalmat megelőző falusi élet páratlan példája, melyet sikerült eredeti állapotában megőrizni.

Hollókő a vidéket  jellemző, egy-utcás falutípust képvisel, melynek alapstruktúráját a központi útra merőlegesen, keskeny szalagtelkeken elhelyezkedő házak kettős vonala jelenti.

A  falu központjában, a domb tetején kialakított "szigeten" áll a falu jelképe, a kis fatornyos, zsindellyel fedett templom, melyet 1889-ben közadakozásból építettek. Az épület kivételesen jó állapota és egyszerűségéből fakadó szépsége miatt valóságos kis ékkő. Római katolikus, Szent Márton  templom. A fából ácsolt torony egyetlen szög felhasználása nélkül készült.

A ma is használatos kis templom  kőalapra, vályogból készült. Padlóját vörös tégla burkolja, falait fehérre meszelték. Az épületet barnára pácolt, fából hasított zsindelytető fedi.

Berendezései közül említésre méltó az a Felvidékről származó Pieta-szobor, mely XVII. századi népi faragás, valamint egy szintén XVII. századi lobogóbetét.

A ma nem egészen 300 lelket számláló település közepén elhelyezkedő műemlékcsoport összesen 67 védett épületet foglal magába - ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházak, melyek homlokfalát az utca és az udvar felől is áttört faragással díszített faoszlopos   tornácok   szegélyezik. A hagyományos palóc házak többnyire három helyiségből állnak: a tornácról közvetlenül a pitvarba, azaz a konyhába lépett az érkező, ahonnan az utcafront felé a tisztaszoba nyílt, melyet a ház ura lakott családjával, hátrafelé pedig az éléskamra, melyben a gabonát tárolták, és ez volt az idősek hálóhelye is.  Ilyen szép házba vitt be minket túristavezetőnk itt, ami feltehetően „show place” a túristák számára , abból a célból, hogy Piroska néni  fáradhatatlanul megmutassa   az arra tévedt embereknek: a falú szokásait, népviseletét és a „tiszta szóbát”. Piroska néni, egykorú volt velem (megkérdeztem a korát), aki  remek humorérzékkel, nagy türelemmel magyarázott nekünk, miközben jó hazai pálinkával kinált meg bennünket.

Legnagyobb sikere körünkben, a sajátmagán viselt hollókői  népviselet volt, majd   elmagyarázta az öltözetek különbségét a lányok és asszonyok között és részletesen kitért a   mennyszzonyok bonyolult ruházatára. A tradicionális női öltözék a tarka színű szoknya, mely alatt munkához általában csak kettő, nagyobb ünnepeken viszont akár 20 alsószoknyát is viseltek. A fehér vászon ingváll fölé színes - az ünnepi viselethez gazdagon hímzett - "lajbit" öltöttek, de a palóc lányok és asszonyok legszembetűnőbb ékessége a színes szalagokkal, gyöngybefűzéssel készített főkötő volt. Jjeles ünnepek alkalmából veszik fel a lányok és az asszonyok. Az ünnepi felsőruházat valaha a család anyagi helyzetét is tükrözte, egyben öröklődő vagyontárgy is volt. A viselet a családi állapotot kifejező főkötő, az ingváll és a sok alsószoknya. Az ingváll több rétegű ruhadarab: vászon, gyolcs, selyem, végül tüll ujjat illesztettek össze, s az egészet együtt bíboringvállnak hívják.   A felsőszoknya felé hímzett, fekete kötényt is kötöttek, aminek szakácska a neve. A vállukra rojtokkal díszített, kasmír nagykendőt terítettek.

A főkötők, vagy ahogyan a hollókőiek mondják: "fékötők" közül különösen a fiatalasszonyoké érdekes: ez fehér selyemből készült gyöngy- és szalagdíszítéssel, melyet csak rövid ideig, az első gyermek születésééig hordhattak a férjezett nők.

A hollókői nők egykor rengeteg gyűrűt hordtak. Ez eltér a környék falvainak szokásaitól

és népmesei alapja van. Állítólag a török szultán kisunokájától, aki a vár kertjében kék szalaggal átkötött gyűrűjével játszott, elragadta a kedves ékszert a hollók királya. Ennek emlékére viseli a sok gyűrűt a hollókői asszonynép

Míg a hollókői lányok, asszonyok a mai napig felveszik népviseletüket, a férfiak már a XX. század elején elhagyták ezt. Mi volt ennek az oka? Nos, egyrészt az I. világháborúban a férfiak többsége katonáskodott, és már ott elszokott a gatya viselésétől. Másrészt a föld nem adott helyben megélhetést, sokan eljártak dolgozni a salgótarjáni és a bátonyterenyei iparvidék gyáraiba, bányáiba. A férfiak munkatársaik előtt szégyellték a hagyományos paraszti viseletet, ezért korán "kivetkeztek".

A falu lakói - 70 százalékuk nyugdíjas, az átlagéletkor 50 év felett van - a hollókői hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Piroska néni a társaságból, egy hölgyet és egy férfit válaszottt  ki, hogy beöltöztesse népvseletükbe, aminek látványa mulatságosnak hatott. Megmutatta a fonál sodró és szövő tárgyakat, melyek még mindig használatban vannak, majd elkisért minket a templomig, útközben  zavartalanul mesélt, a falu legendáiról és életéről. Mi hálásan  szívünkbe fogadtuk őt és bizony nehezen búcsúztunk tőle.

Végső megállapitásunk az volt, hogy  Hollókő  mindmáig, a múltnak   eredeti állapotában megőrzött része   és ez legértékesebb kulturális kincseink közé  tartozik.. Kicsi és nagy, idős és fiatal számára egyaránt tanulságos, emlékezetes ellátogatni ebbe a kis palóc faluba.

A képeket és a beszámolót Bencsics Klára, a Magyar Krónika munkatársa készítette legutóbbi magyarországi útján.

-------------------

Mozaik

Bencsics Klára

Teleki Sámuel, gróf (Sáromberke, 1845. nov. 1. – Bp., 1916. márc. 10.)
Afrika- utazó, felfedező,

az MTA t. tagja (1894). A göttingeni és berlini egy.-en természettudományi tanulmányokat folytatott, majd katonai szolgálatba lépett. 1881-től ogy.-i képviselő. 1886 őszén a pozsonyi Höhnel Lajos tengerésztiszt kíséretében Afrikába utazott, 1887. ápr. 12-én érték el a Kilimandzsárót. ~ elsőnek hatolt fel az örök hó határáig. Okt.-ben a Kenya-hegységet mászta meg, szintén elsőként az utazók közül. 1888. márc. – ápr.-ban felfedezték Afrika két nagy sóstavát, melyet Rudolf-, ill. Stefánia-tónak neveztek el, és a Rudolf-tó déli partján egy működő vulkánt; ezt Höhnel ~ről nevezte el; ma is így szerepel a térképeken. 1888 nov.- ében érkeztek meg Mombassába, ahonnan 1889 tavaszán tért haza. 1893-ban a Szunda-szigeteken és Elő-Indiában járt. Expedíciója Afrika felfedezésének történetében igen nagy jelentőségű. A jórészt teljesen ismeretlen területen megtett mintegy 3000 km-es út Illyés Afrika térképéről hatalmas fehér foltot tüntetett el. Az expedíció részletes és hiteles történetét Höhnel írta meg A Rudolf és Stefánia tavakhoz (I – II., Bp., 1892) c. művében.

Illyés Gyula, Illés (Felsőrácegrespuszta, 1902. nov. 2. – Bp., 1983. ápr. 15.)
költő, prózaíró, Baumgarten-díjas, Kossuth-díjas (1948, 1953, 1970), József Attila-díjas (1950), az MTA tagja (I. 1946-49).

Kozmutza Flóra gyógypedagógus, pszichiáter férje.   Apja Illés János uradalmi gépész. A szülőföld, a családi környezet, a Rácegrespusztáról hozott élményanyag alakító erővel volt jelen egész életművében. Családjával 1912-ben hagyta el a pusztát. Dombóváron járt a gimn. első osztályába, Bonyhádon a második és harmadik osztályba. Fejlődésében fontos szerephez jutott néhány anyai ági rokona Cecén. 1916-tól kezdődően, miután szülei elváltak, anyjával, Kállai Idával Budapesten élt. A Munkácsy Mihály utcai Gimn.-ban végezte a negyedik gimn.-i osztályt, tanulmányait 1917-től az Izabella utcai kereskedelmi isk.-ban folytatta. . 1919. jan. 29-én ott volt Ady Endre temetésén.    1920-ban megjelent – név nélkül – első verse a Népszavában. 1921 nyarán kereskedelmi és különbözeti érettségit tett, ősszel beiratkozott a budapesti tudományegyetem bölcsészkarára, a filozófia-művészettörténet szakot vette fel.  Rövid bécsi, berlini, majd Rajna-vidéki tartózkodás után jutott el Párizsba 1922 tavaszán. Alkalmi munkákat végzett, kitanulta a könyvkötészetet.  . A Sorbonne-on irodalmat, lélektant és szociológiát hallgatott.Megismerkedett a francia szürrealizmus vezéralakjaival. Párizsi és amerikai magyar sajtótermékeken kívül a bécsi Ék és a Ma tette közzé néhány írását, verseket, modern francia fordításait, prózai írásait, 1925-től Illyés Gyula névaláírással. 1926-ban hazatért Magyarországra. A Phoenix Biztosító Társ.-nál kapott állást. Kassák Lajos Dokumentum c. folyóiratában és a Munka első évfolyamában jelentek meg cikkei, versei, fordításai. Részt vett a Dokumentum szerkesztésében. c.   Kapcsolata a Nyugattal 1927 végén kezdődött egy kritikai írásával.  . 1928-tól a Nyugat rendszeresen közölte verseit, cikkeit. Barátságot kötött József Attilával, Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel. Első kötete a Nyugat kiadásában jelent meg (Nehéz föld, 1928), Baumgarten- jutalomban részesült. A Sarjurendek (1930), a Három öreg (1931) kötetei nemcsak Babits Mihály barátságát szerezték meg számára, hanem a kor magyar költészetének fordulatát is jelentették, az új népi irányzat kezdeményezését. Részt vett a népi írók csoportjának alakulásában, az új népiesség (népiség) irányának létrejöttében. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát.   Riportot írt a dunántúli magyarság pusztulásáról, amelyben az egyke mellett mint fenyegető veszedelmet tárta fel a németek terjeszkedését a m. falvakban (Pusztulás, Nyugat, 1933. II). 1934-ben részt vett Moszkvában Nagy Lajossal együtt a szovjet írók első kongresszusán. Erről riportkönyvet írt Oroszország címen. Moszkva után fölkereste szülőföldjét. Útjának eredménye a falukutató irodalom klasszikus műve, a Puszták népe, amely az akkor induló Válasz c. folyóiratban jelent meg folytatásokban (1934), könyv alakban a Nyugat kiadásában 1936-ban A népi kultúra formálására, értékeinek megismertetésére törekedett. Összefoglalásaként írta meg Petőfi életét, a mindmáig legjobb Petőfi Sándor könyv (1936). 1937-től a Nyugat társszerkesztője volt. Az évtized végéig megjelent két új verseskötete (Szálló egek alatt, 1935, Rend a romokban, 1937) és az Összegyűjtött verseit tartalmazó kötet (1940). Naplójegyzeteit 1938-ban Magyarok címmel tette közzé. Miután Juvanecz Irmától elvált, 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát. Tanulmánykötetét (Lélek és kenyér, 1939) feleségével együtt írta. A Magyarok Könyvtára sorozatban jelent meg Ki a magyar? (1939) c. esszéje, melyben elhatárolta magát a faji mítosztól, s a szabadságszeretetet minősítette a magyarság legértékesebb történelmi örökségének. Babits Mihály halála után Illyés szerkeszti a Nyugat utódát, a Magyar Csillagot (1941. okt. 1.-1944. márc. 19.), egybefogva benne a népi és polgári írókat irodalmi egységet teremtett. Bátor esszéjében, amelyet A francia irodalom kincsesháza c. antológia bevezetőjéül írt 1942-ben, (a kötetet ő szerkesztette) nyíltan hitet tett a német fasizmussal szemben. Megjelent egy regénye (Koratavasz, 1941), egy esszékötete (Csizma az asztalon, 1941), emlékirata (Mint a darvak, 1942). Magyarország német megszállása után, rákerült a letartóztatandók listájára, vidéken kellett bujkálnia. A főváros ostromát Budán élte át. 1945 tavaszától a Nemzeti Paraszt Párt (NPP) egyik vezető személyisége,  majd országgyűlési képviselő. Riportsorozatot írt a dunántúli földosztásról (Kolozsvár, 1945). Legújabb verseit adta közre az Egy év c. kötetben (1945).   A Hunok Párisban c. regényében (1946) párizsi éveit jelenítette meg, bemutatta, milyen zsákutcába vezet a szektás munkásmozgalom s milyen gátja lehet a művészi fejlődésnek a szélsőséges, önmaga dogmájába merevedő avantgárd. Cikkeket írt az NPP lapjába, a Szabad Szóba. 1947-ben utazásokat tett Romániában, Bulgáriában, Olaszo.-ban, Svájcban, Franciao.-ban. Megírta a Franciaországi változatok c. útirajzát, bulgáriai utazásáról verses naplóban számolt be (Tizenkét nap Bulgáriában, 1947). 1946-tól a nyarakat tihanyi házában töltötte. Megjelentek Összes versei három kötetben és új versei (Szembenézve, 1947). A Köznevelés c. folyóirat 1946. aug. 15-i számában közölte Kiáltvány a parasztság művelődése ügyében c. írását a Magy. Népi Művelődési Intézet megalakulása alkalmából. Az Intézet elnöke volt lemondásáig   nem várva be az Intézet megszüntetését 1948 végétől távol tartotta magát a közéleti szerepléstől, többször húzódott vissza tihanyi házába. 1950-ben megírta Két kéz c. hosszú versét. Ötvenedik születésnapjára a Szépirodalmi Kiadó megjelentette Válogatott verseinek gyűjteményét. Ezt némaság követte. 1956-ig nem jelent meg új verseskötete. Molière-t fordított, népmesegyűjteményeket adott ki. 1948-tól fordult határozottabban a drámaírás felé. A líra mellett a történelmi drámát tartotta a legalkalmasabb műfajnak a nemzeti tudat ébren tartására és formálására. Az Ozorai példa c. színjátékának bemutatója 1952. máj. 22-én volt a Nemzeti Színházban. A darabot Kossuth-díjjal tüntették ki.   Film készült belőle (Föltámadott a tenger), melynek forgatókönyvét ő írta. A Fáklyaláng c. drámáját a Katona József Színházban játszották először. Dózsa György c. történelmi drámájának ősbemutatója a Nemzeti Színházban volt (1956. jan. 20.). 1956. máj.-ban Erdélybe látogatott, Marosvásárhelyen részt vett a Fáklyaláng századik előadásán. Bartók Béla halálának tizedik évfordulójára írta Bartók c. versét 1955 nyarán. . A vers 1956-ban jelent meg a Kézfogások c. kötetében. Hasonló sorsra jutott az Egy mondat a zsarnokságról c. verse. Az Irodalmi Újság közölte 1956. nov. 2-án. Külföldön a magyar emigráció több orgánumában látott napvilágot, itthon csak harminc év után jelenhetett meg posztumusz verseskötetében (Menet a ködben, 1986). A hatvanas évektől a helyes nemzettudatról, a nemzeti sorskérdésekről fogalmazta meg véleményét, kisregényben (Ebéd a kastélyban, 1962), tanulmányokban, (Ingyen lakoma, 1964), esszékben, útirajzokban, interjúkban (Hajszálgyökerek, 1971), színművek sorában.   1963-tól kezdődően rövidebb-hosszabb utazásokat tett Európában. 1966-ban részt vett a New York-i PEN-kongresszuson. Hatvanadik születésnapja alkalmából emlékszámot adott ki a müncheni Új Látóhatár. A Szépirodalmi Könyvkiadó megkezdte munkáinak életműkiadását. A halállal, az elmúlással méltósággal vetett számot szabálytalan műfajú, a naplót, az elbeszélést, az elemző elmélkedést ötvöző könyvében: Kháron ladikján (1969). Beatrice apródjai c. regénye (1979) az 1919-es bukott kommunista hónapok után játszódik, s az érlelődő fiatalember szemével, reflexióival mutatja be az ország és a nemzet sorsát, a regény hátterében a trianoni tragédiával. Hagyatékában a tervezett folytatás néhány fejezete és jegyzetei megmaradtak, ezek alapján Száraz György restaurálásában jelent meg a Szentlélek karavánja c. posztumusz regény (1987). Összeállított egy tanulmánykötetet 1979-ben a m. nép sorskérdéseiről Szellem és erőszak címmel. Művét közvetlenül a megjelenés előtt betiltották, csak tíz évvel később kerülhetett az olvasók kezébe. 1982. okt.-ének utolsó napjaiban, nyolcvanadik születésnapjáról valamennyi folyóirat és napilap különszámban emlékezett meg. Megjelent műveinek kiadása a Magyar Remekírók sorozatban három kötetben Béládi Miklós gondozásában.    Számtalan nemzetközi kitüntetést kapott: a Le Grand Prix International de Poésie díjat (1966), Herder-díjat (1970), az Ordre des Arts et des Lettres kitüntetés „ (1974), a Prix des Amitiés Françaises-t (1978), Művei több kiadásban jelentek meg a legtöbb európai nyelven. Drámái: Puszták népe-Ebéd a kastélyban (Bp., 1970); Hunok Párisban (Bp., 1970); Petőfi Sándor (Bp., 1971); Koratavasz-Mint a darvak (Bp., 1972); Haza a magasban. Összegyűjtött versek 1920-1945 (Bp., 1972); Teremteni. Összegyűjtött versek 1946-1968 (Bp., 1973); Szíves kalauz (Bp., 1974); Újabb drámák (Bp., 1974); Iránytűvel (1-2., Bp., 1975); Itt élned kell (1-2., Bp., 1976); Embereljük meg magunk. Három dráma (Bp., 1977); Nyitott ajtók. Összegyűjtött versfordítások (1-2., Bp., 1978); Beatrice apródjai (r., Bp., 1981); Kháron ladikján (esszér, Bp., 1982); Csak az igazat (három színmű, Bp., 1983); A semmi közelít. Hátrahagyott versek (sajtó alá rend., szerk., utószóval ellátta Domokos Mátyás, Bp., 1983);

Germanus Gyula, arab neve: al-Hadzs Abdul Karím
(Bp., 1884. nov. 6. – Bp., 1979. nov. 7.): orientalista, író, az irodalomtudományok doktora (1958)

1902-03-ban a bp.-i tudományegy.-en, 1903-06-ban az isztambuli, 1906-07-ben a bécsi és a lipcsei egy.-en történelmet, latint, keleti nyelveket, arab és török irodalmat tanult. 1907-től a londoni British Museum munkatársa. 1911-21-ben a bp.-i Keleti Kereskedelmi Akad. tanára, 1921-29-ben a bp.-i tudományegy.-i Közgazdaságtudományi Kar Keleti Intézetében az arab és a török nyelv előadója, valamint az angol nyelv megbízott előadója. 1926-29-ben a Pen Club m. tagozatának titkára, 1929-32-ben Indiában a szantiniketáni egy. tanára. 1932-34-ben a bp.-i tudományegy.-i Közgazdaságtudományi Karon, 1934-1948 között a bp.-i József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egy.-en az arab és a török nyelv intézeti tanára. 1934-ben Mekkába zarándokolt. 1948-tól nyugalomba vonulásáig a bp.-i tudományegy. arab tanszékének tanszékvezető egy.-i tanára. 1958-66-ban ogy.-i képviselő. Számos arab tudományos ak. (kairói, bagdadi, damaszkuszi, ammani stb.) és más külföldi tudós társ. tagja volt. Több utazást tett a Közel-Keleten és különböző európai országokban. Az 1910-es években részt vett az ifjútörökök mozgalmában, halálra is ítélték, de végül sikerült Töröko.-ból kijutnia. A mohamedán népek kultúrtörténetével és az arab irodalom történetével foglalkozott. – F. m. Evlija Cselebi a XVII. századbeli törökországi czéhekről (Bp., 1907); Schidlof 1000 szó gyakorlati módszerének angol nyelvtanában előforduló ezer szó magyar-angol zsebszótára (Latzkó Hugóval, Bp., 1911; új, javított kiad., Bp., 1939); Schidlof gyakorlati módszerének magyar-angol zsebszótára. Magyar-angol és angol-magyar rész (I-II, Bp., 1913); Turán (Bp., 1916); Az angol nyelvnek szóban, írásban és olvasásban tanító nélkül való elsajátítására… (Bp., 1916); Az arab nemzeti kérdés (Bp., 1917); A föld és a faj hatása a történelemben (Bp., 1920); Az oszmán állam megalakulása (Bp., 1921); Török nyelvtan (Bp., 1925); Gondolatok Gül Baba sírjánál (Bp., 1928);   1928);   Modern Movements in Islam (Calcutta, 1932); A mai India (Bp., 1933); The Role of Turks in Islam (I-II, Hyderabad, 1933-34); The Awakening of Turkish Literature (I-II, Hyderabad 1933); India világossága – Mahatma Gandhi (Bp., 1934); Allah Akbar (Bp., 1936); Arábia, Szíria és Mezopotámia felfedezése és meghódítása (Cholnoky Jenő: Európa, Kisázsia, Belső- és Kelet-Ázsia, Bp., 1938);); Sources of the Arab Nights (London, 1951); Unknown Masterpieces of Arab Literature (Hyderabad, 1952); Causes of the Decline of Islamic Peoples (Lahore, 1953); Arab Geographers (London, 1954); Bayna Fikraini (Damaszkusz, 1956); A félhold fakó fényében (Bp., 1957); Trends of Contemporary Arab Literature (I-II, London, 1957-58); Arab költők a pogánykortól napjainkig (válogatta, bev., jegyzetekkel ellátta, Bp., 1961); Az arab irodalom története (Bp., 1962; 2., átdolgozott, bővített kiad., Bp., 1973); The Berber-Arab Literature of Marocco (Hyderabad, 1964); Kelet fényei felé (Bp., 1966); Ibn Khaldoun, the Philosopher (Bahore, 1967); Arab poets and critics (Delhi, 1967); New Arab Novelists (Lahore, 1969); Gondolatok Gül Baba sírjánál. Művelődéstörténeti tanulmányok (válogatta, szerk., az utószót írta Antall József, Bp., 1984).

-------------------------

 HUMOR

  AZ ORVOSNÁL

 Az orvosnál:
- Családi és utóneve?
- Kraxhuber Matild.
- A születendõ gyermek apjának családi és utóneve?
- Azt nem tudom, kérem. Nem voltunk olyan közeli ismerõsök.                                                                                 

SZENT PÉTER
Kopogtatnak a mennyország ajtaján. Szent Péter kiszól:
- Na, mi az?
- Nem mi az, hanem ki az, fiacskám?
- Úristen! Már megint egy tanárnõ!