Talán nincs még egy nép a világtörténelemben, amelynek nemzeti történelmét annyi tragikus esemény, veszteség árnyékolná be, mint a magyarét. Való igaz, tragikus sors jutott a magyarságnak: dúlta a tatár, a török, bántotta a német, majd bekövetkezett az, amit ezzel az egy szóval nevezünk meg: TRIANON. Magyarországot ez a döntés kifosztotta: területét, javait, embereit először fegyverrel, majd a szerződés papírjával elvették. Nem szokták számba venni, de tudni kell, hogy ezzel a magyarság lelkileg is óriási csorbát szenvedett: megalázták (ezt azóta is teszik), s erőszakosan megszüntették a török kiverése óta egyre intenzívebben zajló nemzettéválási folyamatot. A magyarság szétszóródott, több országban, különféle politikai, gazdasági viszonyok között élő töredékké vált, még akkor is, ha a Horthy kormányzó vezette csonka ország megpróbálta fönntartani – nem is eredménytelenül – a nemzeti összetartozás tudatát.

Magyarországon és a szomszéd államokban 1989 – ben megtörtént a demokratikus átmenet. Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, Románia immár az Európai Unió tagállamai. Sajnos az ezekben az országokban élő magyarságnak még napjainkban is küzdelmet kell folytatnia jogiért. A csonka Magyarország még minden „új honfoglalónak” él az ellenségképében. Ebből a pszichológiai helyzetből származik nemzetiségi politikájuk arroganciája, keménysége. Talán ez az oka, hogy mi kisebbségi helyzetben élő magyarok, nem tudunk túllépni Trianon traumáján. 

Bibó Istvánnak, a huszadik századi magyar politikai gondolkodás kiemelkedő alakjának az a véleménye, hogy a trianoni határokat „mind fizikailag, mind lelkileg” elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a „kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényeit” elkerülve példát ad a „kisnépek közötti lojalitásra és mértéktartásra”, s ugyanakkor felelősséget érez a határon túli magyarság sorsával szemben. A szomszédos államokkal szemben Magyarországnak csak „egyetlen kívánsága” lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük”.

A költészet eszközeivel Sinka István valami hasonlót üzen az „Egy hang a szlovákokhoz” alcímet viselő versében:

„Jó lenne nekünk is – s nektek is oda át,
ha nem fonnánk egymásnak töviskoronát…”

Mindezek tudomásulvétele mellett is vitathatatlan, hogy a magyarság teljes joggal tartja igazságtalannak a trianoni, illetve az 1947 – ben helyébe lépő párizsi békeszerződést. Elvitathatatlan joga az is, hogy az európai normáknak megfelelő önigazgatási jogokat követeljen a maga, illetve kisebbségei számára.  Ennél többet remélni azonban minden jel szerint illúzió, követelni pedig meggondolatlanság. (Ez fájó mindörökké!)

Azt a kérdést is szeretném végiggondolni és megválaszolni, hogy minként hat Trianon a családom életére és az enyémre. Legidősebb tagja családomnak a velünk együtt élő 73 éves nagyapám, Varga Béla, s már ő is a kisebbségi létbe született bele. Nagyapám Pincről, az apró nógrádi faluból érkezett a Csallóközbe. Pinc volt a nyelvhatár, tőle 4 km-re már tótok laktak. Dédapám úgy mondta, hogy ők ott élnek, ahol a magyar ima elfogy.

 Nagyapám tanárként hosszú pályája során tanította a szlovákiai magyar diákokat, s nemcsak matematika - fizikára, hanem a szülőföldhöz és az anyanyelvhez való hűségre is. Kántorként még ma is szolgálja községünk, a csallóközi Vásárút gyönyörű római katolikus templomában az isten igéjét magyarul hallgató s áhítatos lékekkel magyarul éneklő híveket. A színes mozaikablakokon keresztül beáradó sokszínű ragyogó fényben zeng az énekszó: „Szent vagy, szent vagy, Te mindennél szentebb vagy!”

Reményik Sándor ismert verse jut eszembe:

„Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”

Családom azok közé tartozott és tartozik ma is, akik nem hagyják, akik nem engednek a hűségből.

Édesanyám óvópedagógus és bábszínész, lelkes és tehetséges társaival együtt azon fáradozik, hogy Csallóközben létrejöjjön egy álladó magyar bábszínház.  Az ő életében is jelen van a szolgálat vállalása s  az nem nyűgként, hanem napjai gyönyörűséges tartalmaként. Tudom, hogy nemcsak a kisebbségi magyar ember szolgál, mindenkinek vannak kötelességei, amelyeknek megfelelni igyekszik. A kisebbségi lét azonban valami plusszot is igényel, talán ez az a helyzet, amikor a gyengeség ad erőt, makacs elszántságot, a „csakazértis” néha keserű, néha felemelő, kényszerítő erejét.

Én Dunaszerdahelyen, Csallóköz központjában, s egyben Szlovákia legmagyarabb városában vagyok a Vámbéry Ármin Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium II. évfolyamának diákja. Dunaszerdahelytől 12km - re található szülőfalum, a 2500 lakost számláló Vásárút. Színtiszta magyar településnek tekinthető, az utóbbi években a községbe betelepült 30 szlovák család többnyire Pozsonyból érkezett, falusi környezetre vágyó idősebb ember.

Vásárút gyönyörű környezetben terül el a Kis – Duna Tőkési - ágának partján, amely gazdag élővilággal rendelkező védett rezervátum.  Ez az én szülőföldem az én HAZÁM.

 Ugyanis az elszakított területen élő ember számára a haza fogalma érzelmileg sajátos metamorfózison ment át, mivel több okunk van úgy érezni, hogy az ország, ahol élünk, nem igazán a hazánk, s a többség nyelve ellenségeink nyelve. Ez okból az érzelmi, a bennünk élő haza a szülőföldre korlátozódik. Szülőföldünk a mi „szerelmetes”, drága hazánk, ahol magyar a szó, magyar az érzés, az iskola, a templom és a sírfelirat is. Ehhez hozzákívánkoznak Babits Mihály 1919-ben papírra vetett sorai: „Ami a földben szent: az az emberek emlékei… Ezeket pedig senki tőlünk el nem veheti: mert ezek bennünk vannak! És ez a mi hazánk, ezek a közös emlékek, ez a szellemi levegő, amelyben élünk.”

Azt hiszem, joggal érezhetjük magunkat megfosztottnak, hisz idegen náció elorozta hazánkat, s ezért is érintett bennünket fájón a 2004 decemberében történő országos ügydöntő szavazás negatív eredménye a határon túli magyarok kedvezményes honosításáról. Az érvénytelen népszavazás örömtelen napként ivódott bele emlékezetünkbe, s az anyaország határain túl élőkben mindenütt kérdéseket vetett fel. Kellünk - e mi valakinek? Kellünk – e az anyaországiaknak? Kellünk- e az „ittenieknek”? Ezekre a kérdésekre ki-ki saját érzése, lelki habitusa, tapasztalata szerint válaszolhatott.

Diákként elmondhatom, hogy teher számunkra az államnyelv megtanulásának kényszere. Olyan nyelv elsajátítása köti le energiánkat és határozza meg boldogulásunkat, amelyet pár millióan beszélnek csupán.  Sajnos, ezt el kell fogadnunk, az államnyelvet meg kell tanulnunk, ha itt akarunk járni egyetemre, ha itt akarunk érvényesülni. Az urbánus nyelv tájainkon hovatovább a szlovák, a magyar nyelv visszaszorul a falvakba. Ez riasztó jelenség, mert közben az ambiciózus fiatal, aki társadalmi sikert szeretne elérni, elindul a többségivé válás útján. A többségi társadalomkutató mindezt természetes folyamatnak, a kisebbségi tragédiának látja. A másik út elhagyni az idegen államigazgatás alá került szülőföldet, megválni az ősi tájtól, ismeretlenben, de magyar honban lelni biztonságot… 

A szlovákságnak szigorú elvárásai vannak velünk szemben. Már a humanistaként elismert Masaryk is leírta, hogy a magyaroknak bele kell nyugodni abba, hogy ezeréves hazájuk összeomlott. Ezen nem lehet változtatni. Az új helyzethez viszont alkalmazkodniuk kell, ha ebben az államban akarnak élni. Jogukat új államukhoz azzal a ma is uralkodó és az iskolákban tanított elmélettel indokolja, hogy az új államalakulat, Csehszlovákia a nagymorva állam felújítása. Eredetileg a csehek és a szlovákok egységet alkottak, de a magyarok Pannónia meghódításával a szlovákokat uralmuk alá hajtották.  Ezen alapszik az ezeréves elnyomásról szóló mítoszuk.

A történelemhamisításnak legújabb markáns példája a pozsonyi vár udvarán felállított Svatopluk nagymorva fejedelem lovas szobra, amelynek talpazatán ez áll: „Svatopluk az ószlovákok királya”. (Szlovák történészek, értelmiségiek is szót emeltek a szobor ellen!)

A cél egyértelmű: annak bizonyítása, hogy nekik is volt királyuk, sőt korábban, mint a magyaroknak, s ez a föld az ő ősi jussuk. Az sem véletlen, hogy a fejedelem kirántott kardjával dél felé fordul. 

A szlovák nyelvben a történelmi Magyarország elnevezése Uhorsko. Ennek a kifejezésnek nincs is magyar megfelelője, így csak Magyarországként fordítható. Szlovákok Magyarországnak csak a Trianon utáni csonka országot nevezik. Ennek is megvan a maga üzenete!

Ha például mi iskolai kirándulásaink alkalmával Szlovákia tájain járunk, lépten nyomon a magyar történelmi múlt emlékeibe ütközünk: Pozsony, ahol egykor királyokat koronáztak,s  a Szent Márton -  dóm tetején  ott ragyog  a Magyar  Szent Korona. Rákóczi sírja a kassai dómban, Balassi, Thököly sírja a Tátra alatt, Madách és Mikszáth, Krasznahorka „büszke vára” és a sok omladozó, a régi dicsőségre már alig - alig emlékeztető várrom. Ha Erdélyben járunk, lépten nyomon „ Magyar bölcsőket, magyar sírokat, dicsőség és gyász örökfészkeit” – találjuk.

Még ma is történelmi érzékenységet sért, aki Erdélyről vagy Felvidékről mint a történelmi Magyarország részéről beszél. A többség elvárja, hogy Trianonra ne magyar tragédiaként tekintsünk, hanem velük együtt örüljünk „ezeréves jogos vágyuk” megvalósulásának.

Trianon évtizedeken át tabutéma volt, mint ha sehol senki semmit sem írt volna alá, mintha nem született volna meg a történelem legmegalázóbb, legigazságtalanabb békéje, amit Juhász Gyula szerint:

„...nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.“

Pomogáts Béla írja (Magyarok, folyóirat II/6. sz.) , ha Trianonról beszélünk, nem másokat akarunk bántani, hanem a saját fájdalmainkról teszünk vallomást. És most, amikor Trianon máig ható szörnyű következményeit a közép - és kelet - európai népek kölcsönös megbékélésnek reményében egy közös „európai házban” szeretnénk orvosolni, nem hallgathatjuk el többé a történelmi tragédiák nyomán felzengő panaszokat. A múltat, tudjuk „be kell vallani”. És a sebeket, amelyek egy országot értek, orvosolni kell, hogy a vérző tagok el ne üszkösödjenek. 

Dolgozatom zárszavaként hadd idézzem Kossuth Lajost: „Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.”

Meg kell őriznünk a reményt, és tudnunk kell jogainkat a Kárpátok medencéjében. Akkor is, ha jelenlegi helyzetünkhöz jobban illik Áprily Lajos négysoros verse, A legyőzöttek strófája:

„Múltunk gonosz volt, életünk pogány,
rabsors ma sorsunk s még sem átkozom:
jó, hogy nem ültem győztes -  lakomán
s hogy egy legázolt néphez tartozom.”