A kassai Esterházy szobor avatása misével kezdődött az egykori református, ma Orsolya-apácák templomában. A templom megtelt és a mise után az ünneplő közönség - sokan kokárdával hajtókájukon - átvonult a közeli Csáky-Dessewffy-palota udvarára. A Mészáros utcáról befordulva, a palota udvarát lezáró kerítésnél 20-30 fős csoport álldogált. Lerítt róluk, hogy tüntetni készülnek a szoboravatás ellen. Fegyelmezettek voltak, senkit sem inzultáltak. Az egész akció alatt az egyik 35 év körüli, szemüveges férfi, aki fotózott is, gyakorta telefonált. Egyeztetett. Nem Kassa városiak voltak, mert miután lefasisztázták az ünneplőket és Esterházyt, mint akik jól végezték dolgukat, KS, SN és RV jelzésű gépkocsikba szálltak. Tehát a kassai, iglói és rozsnyói járásból jöttek. No nem nemzeti felbuzdulásból. Egyiküknek a kerítésen át odaszólt az egyik ünneplő, hogy miért kiabál. A válasz nem is volt meglepő: „Ha maga kapna 20 eurót, maga is kiabálna!”  Néztük a fogatlan nénikéket a csoportban. Szánalmas volt. Amikor a riporterek, mikrofonnal kezükben, faggatták őket, miért tüntetnek, közhelyeket mondtak. Esterházyról semmit sem tudtak. Csak a már említett jelzőt ismételgették.

Az avatási ünnepség előtt, a kinti csoporttal együtt ott álldogált egy jellegzetes figura, akit ugyan a Független Hírügynökség közismert kassai képzőművészként említett, ám Peter Kalmus amatőr képzőművészt inkább mint a botrányok hősét emlegetik. Feltünési viszketegsége bizonyos körökben közismert. Ő is szépen-csendben beszivárgott az udvarra,  nagy nejlonzsákkal kezében. Ugyanúgy, mint a Kotleba köréhez tartozó, Erikként ismert személy, aki az egész ünnepséget videóra vette fel. Nagyjából 350 személy jelenlétében zajlott le az ünnepség. Először két nyelven hangzott el Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. verse. A későbbiek során a riporterek figyelmét,teljesen elkerülte, hogy irodalomtörténeti jelentőségű eseményről van szó. Először hangzik fel Illyésnek ez a verse szlovákul: Hol zsarnokság van, /ott zsarnokság van.” Majd Martényi Árpád, a Rákóczi Szövetség és az Esterházy János Emlékbizottság nevében elmondta beszédét, mely azután szlovákul is elhangzott. A kinti tüntetők mintha egy picit oda is figyeltek volna.  Akkor is elhallgattak, amikor a két papi személyt üdvözölték a jelenlévők között. Őket nem merték lefasisztázni. A szobor leleplezése és felszentelése után, Kalmus odalépett a szoborhoz. Elővett egy csomag toalettpapirost és szépen tekerni kezdte a szobor fejére. Nem messze tőle Kladek Gábor, a valóban közismert kassai művészettörténész fényképezett. Odalépett Kalmushoz, személyes ismerőséhez és szelíden elvette tőle a tekercset és a papirost a szoborról. Ebben Csala Kornélia is részt vett, aki rászólt a „művészre”, nem szégyelli-e magát. Így őt elhessegették.
Az udvaron Kalmus folytatta produkcióját. Egy hidasnémeti fiatalember vette ki kezéből a tekercseket, melyeket néha sikerült a szobor felé dobnia. Köteles László, volt MKP-s parlamenti képviselő sietett a fiatalember segítségére. Kalmus ezután ököllel támadt a bocskai ruhás Th. Tamásra. Leütötte szemüvegét. Az szerencsére nem tört el. Ekkor odaugrott egy bőrkabátos, világoskék farmernadrágos, kopasz, vékonyfejű ismeretlen fiatalember. Ők hárman semlegesítették a támadót, aki a földön találta magát. Mindenki lehiggadt, Kalmus felállt, odasétált a kerítéshez és interjúkat adott az újságírók gyűrűjében. Látszott rajta, tetszik neki a szerep, melyet rá osztottak, vagy ő vállalt. A nap hősének hitte magát. Olyasmit mondott a Sme napilap szerint, „befolyásos zsidókkal” konzultált Esterházy ügyében. Kár, hogy nem mondta, kik voltak azok. Arról nyilván nem szerzett tudomást, hogy évekkel ezelőtt Kleinmann Lázár, néhai kassai rabbi teljes mellbőséggel kiállt a gróf mellett és ebben az ügyben levelet írt Simon Wiesenthalnak, a híres náciüdözőnek, igazolva Esterházy zsidómentését. Tehát Kalmus annyira szellemileg igénytelen, hogy nem olvasott el tőle egy sort sem, hanem ki tudja kiknek sugalmazása nyomán alakította ki megalapozatlanul ellenséges véleményét.

Hazafelé menet a Malom-utcán, egymás után hívta mobilján barátait, hogy eldicsekedjék hőstettével. Észre sem vette, milyen skizofrén helyzetbe került. Ugyanis február 25-én még együtt tüntettünk a kommunizmus ellen, most meg a kommunizmus és sovinizmus egyik áldozatának szobrát akarta meggyalázni. Éljen a következetesség!
Az előbb említett bőrkabátos, farmernadrágos fiatalembert kisvártatva látták társával kijönni az épületből és nevetgélve rendőrautóba szálltak.
Most viszont átadom a szót feleségemnek: „Amikor véget ért a szoboravatás és az emberek lassan a kijárat felé indultak, mindenki arcáról leolvasható volt a tehetetlen düh és elkeseredés, amit én is éreztem. Sokan tették fel a kérdést, vajon hol van ilyenkor a rendőrség? Kimentem a Fő utcára, hogy rendőr után nézzek. Meg is pillantottam a Csáky-Dessewffy-palotával átellenben a Fehér utcában egy falhoz lapuló rendőrautót. Fiatal egyenruhás rendőr gyors léptekkel közeledett felém. Csatlakoztam hozzá és megkérdeztem, miért jön csak most. Hamarább kellett volna jönnie! Úgy tett, mintha nem hallana. Erre hangosabban megismételtem szavaimat. Erre rám förmedt, hogy ne kiabáljak vele. – Nem kiabálok – mondtam – csak tájékoztatom, mi történt! A Kisposta utcára mutattam a fasisztázó csürhére, a kerítés mellett. De őt ez nem érdekelte. Megszemlélte az udvaron tartózkodókat, majd hirtelen sarkon fordult és elindult a Fő utca felé. Csalódottan indultam vissza. Amikor kiértem a Fő utcára, a sínek mentén, az Andrássy-palotával szemben egy másik rendőr magyar fiatalokat igazoltatott. Meglepett, hogy magyarul beszélt. - Mi történt? Miért igazoltatja őket? – kérdeztem tőle. A mögöttem álló fiatalember közölte, nem veszem észre, milyen öltözék van rajtuk? – Nem látok semmilyen rendellenességet! – válaszoltam. Erre azt mondta, fasiszta jelképek vannak rajtuk. Ő csak tudja. Én csupán számokat láttam a kokárda alatt és a dzseki kabátujján. Ekkor odajött az a rendőr is, aki ignorált engem és a fiatalokat az autó felé terelte.

Személyazonossági igazolványukkal  kezükben a kocsiba tuszkolták őket. Az egyik diák anyja is velük akart menni, de azzal utasították el, hogy nincs több hely a kocsiban. Ez igaz is volt, hiszen három diák és két rendőr ült be. Az asszony megkérdezte, hová viszik őket? Erre valamit válaszoltak és elrobogtak. Odaléptem hozzá és mondtam, csak jöjjön velem, én tudom, hogy hová viszik őket. Elindultunk a Fő utcán lefelé. Az Orbán toronynál állt egy magyarországi diákcsoport. Az asszony elmondta mi történt és ekkor csatlakozott hozzánk Kocsis István, a miskolci Kós Károly Épitőipari Szakközépiskola és Szakiskola igazgatója meg egy-két diák is.
A Pribina-utcai rendőrőrsön, csak az igazgató, az édesanya és én mint tolmács maradhattam. A diákokat kitessékelték.
A rendőrörs előtt ácsorgó diákok között volt a hidasnémeti fiatalember is, akinek a provokáló Kalmus leverte szemüvegét.”

Az iskola diákjai az igazgató elmondása szerint, kirándultak azon a napon. Betlér, Rozsnyó, Krasznahorka, majd Kassa szokásos látnivalói következtek. Azzal a szándékkal érkeztek, hogy részt vesznek a kassai ünnepségeken. Nagyjából fél háromkor érkeztek a városba és fél óra alatt megtalálták a szoboravatás helyszínét. A fiatalokon természetesen kokárda volt, így könnyen szemet szúrtak.

Most ismét feleségemnek adom át a szót: „A fiatalokat 16:l5 körül hozták be a rendőrségre. A  portán szolgálatot teljesitő rendőröktől  megkérdeztem, hol vannak a fiatalok és milyen jogon tartóztatták le őket. Erre az volt a meglehetősen furcsa válasz, hogy nekem, mint tolmácsnak nem tartoznak magyarázattal. Dehát akkor hogyan mondjam meg az érintetteknek,hogy miről van szó!? Nekik joguk van tudni! Szóra sem méltattak. Beláttam, hogy én itt egyedül semmit sem tehetek. Segitséget kell kérnem. Feleségem ekkor hívott föl, én meg átadtam a  telefont Szerencsés János főkonzulnak . tel Az igazgató tájékoztatta a történtekről. Ő nem tudott rögtön elindulni, mert meg kellett nyitnia a Hommage a Esterházy vándorkiállítást, de azután rögtön távozott a rendőrségre.

„Én pedig közöltem a rendőrökkel, amig a főkonzul meg nem érkezik nincs joguk kihallgatni a diákokat.
Amint ácsorogtunk a portán, mert leülni nem volt hová, nyilt a bejárati ajtó, s egy magas rangú tiszt lépett be. Kinyitották neki azt az üvegajtót, amin nekünk tilos volt belépni, de mi megpróbáltunk bejutni a főtiszt nyomában. Ekkor kisérték át a fiúkat egy másik helyiségbe. Az igazgató odaszólt, fiúk ne mondjatok semmit és ne írjatok alá semmit, én intézkedem! Ekkor durván ránk kiáltottak és bevágták az ajtót.
Kisvártatva a magas rangú tiszt távozott. Vajon mi dolga volt itt? Megint becsöngetett néhány diák, de a rendőrök csak a fiatalasszony lányát engedték be. Az igazgató utasitotta a többieket, menjenek a Thália Szinházba.

Még megjegyzem, az igazgató többször kérte, hogy beszélhessen a rendőrőrs parancsnokával. A válasz minduntalan az volt, munkaidő után nem tartózkodik az épületben.
Végre megérkezett a főkonzul. Megkérdezte, milyen alapon vették őrizetbe a magyar állampolgárságú diákokat. Erre az egyik rendőr kidugott a kis üvegablakon egy brossúrát és rámutatva az egyik sorra valamilyen paragrafusokat olvasott föl. Ez azt jelentette, hogy tiltott önkényuralmi jelvényeket viselnek  ruháikon. A főkonzul magyar tolmácsot kért és ragaszkodott ahhoz, hogy ő is részt vegyen a diákok kihallgatásán. Az igazgató pedig kijelentette, csak ügyvéd jelenlétében hallgathatják ki őket. Az ügyvéd majd Miskolcról jön. Nos, ezután már nem volt rám szükség. Elköszöntem.

17.15-kor léptem ki az utcára. Nem volt kedvem ünnepelni, hazamentem. Egyre csak az a verssor zakatolt a fülemben: «Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van» Rendőrért kiáltottunk mert azt hittük, hogy mi vagyunk a sértettek, de mi itt csak vádlottak lehetünk. Vagy nem tanultunk Malina Hedvig meghurcoltatásából? Sem a dunaszerdahelyi, korábban pozsonyi szurkolókat ért brutalitásokból?”
A miskolci iskola igazgatója később megerősítette, „valóban a 88-as számot, továbbá SS-betűk voltak a ruházatukon, mert ez S. Szabolcs nevének monogramja, a harmadik jel, erőltetve sem hasonlít a horogkeresztre, mindhárom jel a diákok hátitáskáján szerepelt, számtalan egyéb jellel egyetemben. A harmadik gyerek, aki nem a mi tanulónk egy kereskedelmi forgalomban kapható, dzsekit viselt az egyik együttes emblémájával.” A diákokat étlen-szomjan tartották bent. „Többszöri kérésem ellenére az első folyadékot és szendvicset este 11 óra tájban kaptuk.” – közölte Kocsis István.

Amint köztudott, a három fiatalt végülis kiengedték. Majd perlik őket önkényuralmi jelkép viseléséért. A sértettek viszont szintén perre mennek majd. A hidasnémeti fiatalember is fontolgatja, nem perli-e be Kalmust az ökölcsapásért. Szerintünk meg kellene tennie. Sokan látták, ki támadott először.
A történetet ezen a ponton le is zárhatnánk. Említhetnénk még, hogy a rendőrök nem éppen udvariasan jártak el a fiatalokkal szemben. Miért legyünk hát velük szemben bizalommal?
Nálunk Szlovákiában minden forgatókönyv szerint zajlik. Itt is forgatókönyvet vélünk fölfedezni. Ugyanis a rend őreit egyáltalán nem érdekelte, vajon a tüntetőknek van-e engedélyük a Kisposta utcán kassaiakat és magyarokat fasisztázni. Ez pedig felér a törvényszegéssel és nemzetgyalázással.

A szlovákiai sajtó méltatlanul ismertette az eseményeket. A támadó Kalmust megtámadottnak jelentették ki. De a Sme napilap egy mondata nagyonis árulkodó. A lap leírja, hogy Kalmustól egy fiatalember próbálta elvenni a papírtekercseket, akinek ruhája a Magyar Gárda egyenruhájára hasonlít. (A Th. T. bocskaija egyáltalán nem hasonlított az MG viseletére!) Még két vendég csatlakozott hozzá, akik Kalmust megtámadták és földre döntötték (ez is szemenszedett hazugság, hiszen ő ütött először az öklével). S most jön az árulkodó mondat: „A támadók rendőrségi kihallgatáson végeztek.”

Mi volt tehát a provokáció forgatókönyve? Magyarországi szélsőségesek jönnek Kassára a „fasiszta és antiszemita” Esterházyt ünnepelni. Itt verekedést provokálnak. Megverik az egyik ártatlan tüntetőt, aki elítéli az antiszemitizmust és emiatt lesujt rájuk a szlovák igazságszolgáltatás ökle! Milyen megható! Ehhez a nemtelen aktushoz asszisztált akaratlanul Richard Raši főpolgármester is, aki ellenezte a szoborállítást. Csakhát kilóg a lóláb.
Fölöttébb .érdekes, hogy amikor néhanapján Kassára vetődik néhány zord férfi, akik szintén mindenféle jelvényekkel teletüzdelt dzsekiben koszorút helyeznek el az Andrássy-palota kapuja alatt, így tisztelegve Szálasi Ferenc előtt, olyankor soha sincsen rendőr a környéken és senki sem érdeklődik, nincsenek-e rajtuk önkényuralmi jelvények. Csak akkor, ha március 15-e van és Közép-Európa legbátrabb humanistáját ünnepeljük.

Svetozár Krno, politológus szerint, Esterházy nem híd. Valóban nem az! Most sem engedi, hogy a tisztesség partját híd kapcsolja össze a megalkuvás és csúsztatás földjével. Esterházy lakmuszpapír. Kimutatja, ki áll a humánum oldalán és ki védi a történelmi tények meghamisításának önmentegető, de egyben öntorzító hazugságait.

Epilógusként hozzá kell tennem, hogy furcsa dolog történt velem az ünnepség után. A fényképezőgépemből át akartam telepíteni a képeket számítógépembe, mire az megmakacsolta magát és a képek tönkrementek.