Többé-kevésbé egyetértés van abban, hogy az IMF és a magyar kormány közötti kapcsolat újragondolása komoly politikai veszteség a kormány számára és az egész ügy kommunikációs hibákkal terhelt. A látszat mindenesetre ez, még akkor is, ha az ellenzék túl lihegte az ügyet, s alighanem képtelen volt kihasználni a feladott magas labdát. A labda pattog még a térfeleken, s a meccset nem fújták le.

Azt mondta tegnap egy politológus, hogy a kormányzó erők népszerűsége azzal magyarázható, hogy alapvető irányvonala nem változott, a tömegeknek nem kellett elfordulniuk. Ennek fényében érthető, hogy az ellendrukkerek mindent megpróbálnak, hogy gyökeres fordulatként mutassák be a történteket. De nem csak ők. Nagyon sokan fekete-fehérben látják a világot. IMF rossz, önállóság jó. Vagy épp fordítva, van, akinek az IMF jó, a nemzetérdekű gazdaságpolitika rossz.

Előállhat-e egy olyan helyzet, amikor a nemzetérdekű politika az IMF és Magyarország között rendezett kapcsolatokat kíván? Ha igen, akkor az a kérdés, hogy itt van-e már ez a helyzet?

Amikor 1990-ben a választások eredményével elégedetlenek megpróbálták az új kormányt azzal térdre kényszeríteni, hogy kivonják a pénzt az országból, baráti politikai nyomásra sikerült ugyan ezt a folyamatot megfordítani, de ugyanezek a baráti hangok azt a tanácsot adták a miniszterelnöknek, hogy az IMF-fel meg kell egyezni. Ez az egyik tényező, amit IMF ügyekben érdemes számításba venni. A másik viszont éppen az, hogy az IMF nem diktátor. Miniszterségem alatt erősen szorgalmazták, hogy az egészségügyi kiadásokat csökkenteni kell. Jött ez a tanács olyanoktól, akiknek hazájában sokszorosát költötték egészségügyre, mint mi. Erre való hivatkozással meg is tudtam védeni az akkor is alulfinanszírozott egészségügyet. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy fejjel nem kell a falnak menni, de kritikátlanul hajbókolni sem kell.

A kormány mostani tárgyalási szándéka megítélésem szerint befér e két határkő közé. De ezzel még nem ér véget a kommunikációs csata. Különösen szerencsétlen most arra hivatkozni, hogy az új elképzelés nem növeli az államadósságot. Ugyanis valami ilyesmivel védekezett Gyurcsány Ferenc is, amikor behívta az IMF-et és készenléti hitelt vett fel.

Noha a szakemberek, s nemcsak a kormányhoz tartozók, elmagyarázzák, hogy ez most valóban így van, nehéz felfogni a különbséget. Ezért van esély arra, hogy tovább porlad a Fidesz-KDNP tábora. Hiszen kevesen vannak az országban, akik ismerik és értik az IMF által kidolgozott különféle termékeket, s esetleg azt is tudják, hogy mennyi esély van egy új, csak ránk szabott keretmegállapodásra. Ám, ha végül jól sül el a dolog, akkor nem fogy, hanem növekszik a tábor.

A lépés főbb jellegzetességét, illetve célját már sikerült eljuttatni az emberekhez: nincs szó hitelfelvételről, s a megegyezés célja bizalomnövelés, mert enélkül a gazdaságot nem sikerül növekedési pályára állítani.

Matolcsy miniszter úr ellen folyik a támadás sorozat, de szemmel láthatóan hárítja ezeket.

Miközben drukkolunk neki, nem akarjuk elhallgatni, hogy az egész ügyet jobban kellett volna kezelni. Könnyen mondom ezt, mert a kibicnek semmi sem drága. A bejelentés hirtelensége alapján több újság is arra gondolt, hogy egy konkrét veszélyt kellett megelőzni. Ez, mármint az ország leminősítése valóban elmaradt, amit Matolcsy javára kell írni. Ha a kormány IMF ügyekben hibázott, azt nem annyira ezekben a napokban követte el, hanem akkor, amikor túl feketére festette az IMF egészét. Sajnos a dolog ritkán feketék-fehérek., többnyire szürkék. Elbizonytalanodott világunkban pedig az árnyalatok felismerése nehéz. Nehezebb mint korábban.

Ha indokolatlan irányváltás következett be a kormány és az IMF kapcsolatában, akkor magam is kritikusok táborába fogok tartozni. A stílusváltás viszont, különös tekintettel a jelenlegi európai gazdasági helyzetre, jónak tartom. A kettő között viszont csak a megegyezés részleteinek az ismeretében, tehát csak hónapok múltán lehet választani. Ugyanakkor töretlen a bizalom: a magam részéről bízom a miniszterelnökben. És örömmel látom, nem vagyok egyedül.