Sztálin 1953. március 5-én meghalt, ám a „tisztogatások” véglegesen csak nyárra zárultak le. Az 1950 júniusától kitiltott (deportált és kitelepített) családokat nem rehabilitálták, végzettségüknek megfelelő munkát többé nem végezhettek, megvont nyugdíjukat nem kapták vissza. Laktak, ahogy tudtak, éltek, ahogy tudtak; a semmiből indultak, megbélyegzettként. A közigazgatási határozattal elkobzott ingó- és ingatlan vagyont nem kapták vissza. Az őket sújtó rendeletek megalkotóit és végrehajtóit mind a mai napig nem vonták felelősségre – olvasható a határozatban, mely leszögezi: – A totális diktatúra kegyetlensége emberek százezreinek életét tette tönkre. Sokszor egy tollvonással húztak át jövőket, szakítottak el embereket korábbi életkörnyezetüktől, családjuktól, barátaiktól, fosztottak meg megélhetésüktől. A nemzeti emlékezés megköveteli, hogy megemlékezzünk a magyarság e történelmi tragédiájáról, a kommunista önkényuralom embertelenségéről, a kitelepített és meghurcolt honfitársaink tragikus sorsáról. A méltó megemlékezés mellett ugyanakkor kötelességünk, hogy megőrizzük azok emlékét, akiknek a diktatúra legsötétebb időszakaiban is volt elég bátorságuk megtartani emberségüket. Példát kell vennünk bátorságukról, erőt kell merítenünk összefogásukból. Fontos, hogy a diktatúra embertelenségében a kitelepítettek, elhurcoltak befogadására kényszerítettek emberségessége, segítő hozzáállása is a nemzeti emlékezés részévé váljon.

Ez a történelmi jelentőségű kezdeményezés volt  kiinduló pontja a 2012. január 31-én szervezett konferenciának, melyet a budapesti Gellért Hotelban szerveztek. A szimpózium célja, tudományos hátteret adni ennek a határozatnak. Sajnos, tény, hogy a magyar lakosság, és főként a negyven év alatti generáció vajmi keveset tud a Rákosi korszak, a negyvenes és ötvenes évek nyílt terrorjáról, amit a kommunista párt szovjet parancsra és szovjet mintára bevezetett Magyarországon – hangsúlyozta Eötvös Péter, a KDNP „A kommunizmus bűnei” munkacsoport vezetője. Rámutatott: – A terror elsődleges célja a polgári középosztály és az ugyanide sorolható, önállóan gazdálkodó vidéki paraszti réteg tönkretétele, sőt megsemmisítése volt. A hatalom második célját, az ország lakosságának megfélemlítését ezzel egyidőben érte el. Ma már úgy nő fel több generáció, hogy újkori történelmünk legelemibb összefüggéseit, sőt tényeit sem ismeri. Ez pedig akadályoz a jelenkori politikában való eligazodásban. „A kommunizmus bűnei” munkacsoport alapvető célja, a kommunizmus Magyarországon elkövetett bűneinek feltárása és az így nyert ismeretek széles körben való megismertetése. A tudományos igénnyel kutatott témákat szeretnék nem csak a tudomány nyelvén, de közérthető formában is, mindenki által érthetően publikálni.

A Konrad Adenauer Alapítvány és a KDNP „A kommunizmus bűnei” munkacsoport által szervezett tudományos szimpózium előadói között neves személyiségek szólaltak fel. Hans Kaiser, volt miniszter, a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi irodájának igazgatója hangsúlyozta: – A kommunizmus bűneinek feltárása az utókor feladata, fiataljainkkal meg kell ismertetni az igazságot. Réthelyi Miklós miniszter rámutatott: – Magyarország nem is oly régen még nem a Szent Korona, hanem az Andrássy út 60. országa volt. A kommunisták célja egyértelműen az ezeréves Magyarország szövetének szétszakítása volt. Felszámolták az arisztokráciát, tönkretették a gazdákat, a középosztályt, a hitet, erkölcsöt és hagyományokat – mondta a miniszter.

Hantó Zsuzsa történész, a téma jeles ismerője részletesen beszámolt a budapesti és vidéki kitelepítések történetéről, utóéletéről. Hangsúlyozta: – A pontos listákkal érkező NKVD tisztek 1944 utolsó hónapjaitól, ahogy a szovjet hadsereg magyar földre lépett, elfogatták a nemzeti ellenállás tagjait, kivéve azokat, akiket a Gestapo már korábban letartóztatott vagy koncentrációs táborokba hurcolt, s onnan szabadulva nem tértek vissza Magyarországra. A szovjetek tudták, hogy akik a németekkel szemben védték az országot, meg akarják védeni a szovjetekkel szemben is. Az 1944-ben induló letartóztatási hullám ennek megakadályozását célozta. Így kerültek internáló- és munkatáborokba, börtönökbe mindazok, akik a nemzeti, közösségi identitás védői voltak vagy potenciálisan annak számítottak. E gyakorlatot legalizálta Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. június 21-én kelt 138.000/1945. B.M. számú rendelete, amely máig nem került nyilvánosságra. E rendelet egyrészt lehetővé tette a hatalom számára „nemkívánatos elemek” rendőrhatósági őrizet vagy felügyelet alá helyezését bármikor, mégpedig az emberi jogok negligálásával. Ugyanis a személyek felelősségre vonása olyan eljárás keretében történhetett, amikor a rendőrhatósági felügyelet vagy rendőrhatósági őrizet alá vont személy meghallgatására nem került sor. E súlyos eljárás érvényesítését Erdei Ferenc szerint magasabb állami érdek, a megelőzés indokolták.

Eltaposható kis pontok, akik gondoskodás nélkül végrehajtottak minden parancsot
A „moszkoviták” is megérkeztek 1944 novemberében és az úgynevezett Horthy-rendszer hatalmi szerkezetének felszámolása ezután kezdődött meg – jelentette ki a történész. Ezt Sztálin apparátusa már helyi rezidenseikre, a jobb terepismerettel rendelkező, magyarul beszélő moszkovitákra bízta. A moszkoviták 1919-20 óta nem éltek Magyarországon, identitásukat internacionalista hitté változtatták. Hazarendelésüket megelőző időszakban félelemben és rettegésben éltek egy moszkvai ház, a Gorkij utca 10. szám alatti, a híres, hírhedt LUX szálló 6. emeletén, ahova csak fényképes igazolvánnyal lehetett belépni. A családok általában csak egy szobával rendelkeztek. Fürdeni és zuhanyozni csak a közös fürdőszobában lehetett, a WC is közös volt. Főzni is az emeletenkénti közös konyhában lehetett. Az 1930-as évektől egymással sem mertek beszélni, még a családtagjaikkal sem. A szállót rendkívül rideg, befelé forduló, elzárkózó légkör uralta. A tisztogatások ugyanis a LUX szálló lakóit is megtizedelték, valamint a letartóztatottak baráti körét is. A fekete varjúnak nevezett fekete autó vitte el a szálló lakóit, a feleségeket és a gyerekeket sem kímélve. A kiszolgáltatott, függési viszony hazatérésük után is meghatározta helyzetüket, miközben lakás – és anyagi viszonyaikban minőségi változás következett be. Ennek ellenére továbbra is eltaposható kis pontok maradtak Moszkvából nézve, akik viszont hazájukban korlátlan hatalmat kaptak, amit meg akartak tartani. A LUX szállóban eltöltött években megtanulták, hogyan. Tisztában voltak azzal, hogy vagy gondolkodás nélkül végrehajtanak minden parancsot, vagy ők is valamelyik koncentrációs táborba kerülnek itthon vagy a Szovjetunióban.
A népbíróságok politikailag határozták meg a „háborús bűnös”, a „népellenes bűntett”, és a „népellenes vétség” fogalmát a háborús illetve emberiségellenes bűncselekmények helyett. „A cél a teljes korábbi politikai elit vádlottak padjára ültethetősége volt.”

Hantó Zsuzsa rámutatott: – A háborús és népellenes bűncselekmények elítéltjei hiába töltötték le büntetésüket, nem indulhattak tiszta lappal. Megfigyelésük, letartóztatásuk és bíróság elé állításuk az 1970-es évekig folytatódott. A háborús és népellenes bűntettekkel vádoltak közül azok, akiket jogerősen felmentettek, úgyszintén nem lehettek biztonságban. Rendszeres zaklatásuk napirenden volt. Erdei Ferenc belügyminiszter titkos utasítására bevezették azt a gyakorlatot, hogy a népbíróságok által jogerősen felmentetteket preventív céllal internálhatták. E mellett a felmentő ítéleteket a Ries István vezette igazságügy minisztérium X. népbírósági osztályának rendelete értelmében el kellett küldeni a politikai rendőrségnek. Kialakult az a törvénysértő gyakorlat, hogy a népbíróság ítéleteit rendőrök felülbírálhatták. A Népbíróságok Országos Tanácsa a másodfokon is jogerősen felmentettek azonnali internálását meg kívánta akadályozni. Tiltakozásuk sikertelen maradt, éppúgy, mint a parlamenti tiltakozások, amelyek a politikai rendőrség törvénytipró eljárásait kívánták megsemmisíteni és az újabbakat megakadályozni. Az internálás mellett későbbi, bármikor elítélésükre jogalapot biztosított az 1946. évi VII. törvény, az un. hóhértörvény.

B-listázás a politikailag nem kívánatos személyek likvidálására

A közalkalmazottak létszámcsökkentésére, az ún. „B” listázást alkalmazták. A közalkalmazotti létszámot csökkentő „B” lista bizottság tagjainak a meghozott határozatot nem kellett indokolni, ezzel minden politikailag nem kívánatos személyt állásától, nyugdíjától meg lehetett fosztani. A cél az lett, hogy betöltendő állásokat biztosítsanak arra szakmailag érdemtelen, de politikailag megbízható kommunista káderek számára. A vizsgálat során háromféle névsort készítettek: A = megbízhatóak, B = elbocsáthatóak, de egy éven belül visszavehetők, C = politikailag megbízhatatlanok, nem visszavehetők. Rajk László belügyminiszter 1946-os titkos rendelete alapján külön “B”-listázás is folyt  A tisztviselők egy részét a politikai rendőrség internálta vagy rendőrhatósági felügyelet alá helyezte. Állásaikat a kommunisták pedig azonnal betöltötték saját embereikkel.
Kitelepítés kommunista módszerrel

Hantó Zsuzsa kutató munkájában feltárta: – 1951. május 21-tól békében, „nem háborús veszély esetén” családokat, és nem egyéneket tiltottak ki lakóhelyükről közigazgatási határozattal. Azaz a törvényi hivatkozás és azok tartalma lényegileg különbözött. A kitelepítés az alapvető emberi jogok megsértését jelentette. A kitelepítések nyilvánosságra került indoklásaiban felvetődött a lakáshiány. 1950 júliusában a budapesti lakáshiány enyhítésére a városi tanács végrehajtó bizottsága a Népgazdasági Tanács 422/1950. számú határozata alapján tervezetet dolgozott ki, mely szerint a nyugdíjasok vidékre költöztetésével lehetne csökkenteni a lakáshiányt, hiszen ekkor 220 ezer nyugdíjas és kegydíjas élt Budapesten. A terv szerint a nyugdíjasok megkapták volna a FIK (Fővárosi Ingatlanközvetítő) által megállapított lakásárat, s ezen összegért nekik kellett volna lakást vásárolni a fővároson kívül. Az elköltözés fejében, a távolságtól függően segély folyósítását is felvetették. Kovács István, aki a budapesti pártbizottság első titkára volt 1956-ig, a javaslatot kiegészítette. Minthogy a nyugdíjasok között sok a „reakciós”, egy csapásra két legyet lehetne ütni, ha az előljárók a „reakciós nyugdíjasokat” felkeresnék és erőszak nélkül figyelmeztetnék őket, jobb lenne, ha elköltöznének vidékre.

Az 1950 júliusában megfogalmazott elképzelések, amelyek a kiköltöztetendő nyugdíjasokat kártalanítani kívánták, hogyan változtak kitelepítéssé, – amely együtt járt az ingó és ingatlan vagyon elkobzásával, a munka és létfeltételek radikális megváltoztatásával, mivel az aktív korú kitelepítettek csak segédmunkásként dolgozhattak, a nyugdíjasok nyugdíját viszont nem folyósították –, arra a levéltári dokumentumok ma még nem adnak választ. A Szabad Népben megjelent cikkek arról írtak, hogy az egykori uralkodó osztály tagjainak nem Budapesten és nem luxusvillákban kell élniük. Arról nem cikkeztek, hogy mégis hol, valamint miből, ha a lét- és a munkafeltételeiktől megfosztják őket és arról sem, hogy az új uralkodó osztály tagjainak viszont luxusvillákban kell élnie. Azaz nem a lakáshiányt enyhítették a kitelepítéssel, hanem biztosították az új uralkodó osztály tagjai számára a megfelelőnek ítélt lakáskörülményeket. A kizsákmányolást elítélők, a nomenklatúra tagjai a villákat, a lakásokat az egykori cselédekkel és alkalmazottakkal valamint az ingó vagyonnal együtt kapták „ideiglenes” használatra, a magántulajdont és a kizsákmányolást, többek között a cselédtartást büntető rendszerhibaként.

„Azonnal kiüríteni és átengedni”

Hantó Zsuzsa előadásában rámutatott: – Az alkalmasnak tartott villák és lakások feltérképezésére 1951. márciustól az ÁVH. tisztjei, a házmesterek és a házak bizalmi embereinek részvételével négy oldalas, 19 kérdésből álló adatlapokat töltöttek ki. A kérdőív a lakásban (házban) lakók személyi adatait írta össze, hányan és mióta laktak ott, a lakás nagysága, komfort fokozata és a lakbér összege szerepelt a kérdések között. A főbérlő vagy lakástulajdonos esetén feltüntették jelenlegi foglalkozását, hol dolgozik és mennyit keres, iskolai végzettségét, hol és mikor folytatott iskolai tanulmányokat. A foglalkozást gyakran felcserélték rangokkal – herceg, földbirtokos, arisztokrata stb.– fokozatokkal. A kitelepítendő családokról készült összesítő információk között egy kiegészítő adatlapon feltüntették a pályaudvar nevét, ahonnan a családot elszállítják Budapestről, valamint a vagon számát. Egy másik adatlapon a kényszerlakhely helyét – megye, település – tüntették fel, valamint a befogadásra kényszerített gazda nevét. Az adatlapok szerint a kitelepítésre kerülő család minden esetben önálló lakrészbe költözik, melynek nagysága általában 6X6, 5X5 vagy 4X4 m2.
A valóságban, amint ez kiderül a visszaemlékezésekből, nem önálló házba, vagy lakrészbe költözhettek s többnyire nemcsak egy család került egy-egy szobába, helyiségbe. A családoknak a kitelepítési véghatározatot 24 órával az elszállítás előtt kézbesítették. A befogadásra kötelezett családok – a budapesti családokhoz képest 1-2 nappal korábban kapták meg a véghatározatot, mely szerint a lakrészt „azonnal kiüríteni és átengedni” kötelesek. E gazdálkodó családok otthonait „kulákportaként” jegyezték. A kulák orosz eredetű szó, jelentése „ököl”, „kizsákmányoló”, nagygazda, „zsíros paraszt”, „zsugori”, amely a parasztság bármely tagjának megbélyegzésére szolgált a Szovjetunióban, ahol a vidék megtörésének kommunista offenzívája, a kollektivizálás az osztályellenségnek kikiáltott kulákok megtörésével indult.

Aki nem volt hajlandó belépni a kolhozba, arra börtön, halál, családjára kényszermunkatábor, deportálás várt. Ezt a mintát követte hazánkban is a kommunista vezetés. Az árutermelő parasztgazda megnevezése Magyarországon 1948-tól a pártsajtóban „kulák” lett és úgy vált közismertté, mint kizsákmányoló, a dolgozó nép ellensége, akit karikatúrákon nagyhasú naplopóként ábrázoltak, de megjelent pók, pióca, vámpír vagy éppen vérszívó alakjában is.
1948 nyarán Sztálin Rákosihoz írott titkos levelében arra hívta fel a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának figyelmét, hogy a szocializmust a falvakban is fel kell építeni, amely egyet jelentett a kollektivizálással. A Sztálin levelét követő új helyzetben a párt előtt álló feladatokat a központi vezetőség 1948. november 27-i ülésén így elemezte Rákosi "A szocializmus építésének módjában és formájában minden nép adhat a magáéból újat és sajátosat, de az alapban, a lényegben, a döntő kérdésekben nincs külön nemzeti út. Amíg a paraszt azt látja, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre. Ez a Szovjetunióban is így volt. De gyökerében csak úgy tudjuk elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépét és hogy mit csinálunk velük azt még nem tudjuk, talán külön kulák falvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban, de azt látni kell, hogy ebből a kutyából nem lesz szalonna.”

A cél a kollektivizálás lett, bármilyen eszközzel. Gazdasági rendszabályokkal, pénzbüntetéssel, elzárással kényszerítették a gazdákat, hogy lépjenek be a szövetkezetbe, vagy hagyják el falujukat, otthonukat. 1951 nyarától a Budapestről kitelepítettek fogadása újabb gazdasági és erkölcsi súlyt rakott a gazdák és családjaik vállára. Az is előfordult, hogy a befogadott családdal együtt deportálták a kulákcsaládot a 12 Hortobágyon, Nagykunságban és Hajdúságban létrehozott rendőrhatósági őrizet alatt működő zárt táborok egyikébe. A kulákgazdaságok terheit úgy is növelték, hogy felnőtt fiaikat katonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték.
– A családok élettörténetének és a kitelepítés iratanyagainak tanulmányozása kapcsán megdöbbentő az engesztelhetetlen gyűlölet, amely az új politikai elit magatartását irányította az un. „múlt embereivel” szemben, akikre „rasszista”, „antiszemita”, „reakciós”, „kizsákmányoló”, „kulák”, „áruló” stb. bélyeget sütötték. Politikai gyakorlattá vált, hogy a „múltat el kell törölni”, mind a tárgyakban, mind az emberekben élő múltat – mondta Hantó Zsuzsa.

A „múlt emberei” és leszármazottaik halálukig megfigyelés alatt álltak

Majd így folytatta: – A kitelepített nyugdíjasoktól nemcsak ingó- és ingatlan vagyonukat kobozták el, de nyugdíjukat sem folyósították egyik napról a másikra, indoklás nélkül, ha a korábbi eljárások során erre még nem került sor. Az aktívak, mint említettem, csak fizikai munkát vállalhattak.

A családfőkre embert próbáló feladat hárult az 1953-as amnesztiát követően, hogy az elemi létfeltételeket biztosítsák a családtagok számára, miután a családok kényszerlakhelyhez kötését megszüntették, hiszen azonnal kiderült, hogy minden csak színjáték volt. 1953. október 13-án kelt az Országos Rendőrkapitányság közrendvédelmi és kiképzési vezető-helyettesének Máté Mátyásnak 003/1953. számú utasítása, kötelezte a rendőrőrsöket a kulákelemekről, a volt tőkésekről és kizsákmányolókról és azok keresőképes felnőtt gyermekeiről kartotékrendszerű nyilvántartás készítését. A figyelés eredményéről, valamint a beérkező adatokból 3 hónaponként írásos feljegyzést kellett készíteni és azt "szigorúan titkos" jelzéssel a területileg illetékes rendőrőrs részére meg kellett küldeni. A „múlt emberei” és leszármazottaik halálukig megfigyelés alatt álltak.

Hantó Zsuzsa kijelentette: – Az elnyomás, a kiszolgáltatottság nem szűnt meg, csak a nyílt terrort a mindennapos fenyegetés váltotta fel. Az 1953-as amnesztiát követően az ÁVH–t a Belügyminisztérium szervezetébe integrálták, de a politikai rendőrség a rendszer legfőbb hatalmi biztosítéka maradt. A BM Politikai Nyomozó Főosztály néven tovább működő ÁVH-sok kulcsszerepet kaptak az amnesztia, a forradalom utáni megtorlás majd a restauráció időszakában. A személyek, a módszerek nem változtak, csak néhány kompromittálódott vezető került a külképviseletek irányító apparátusába vagy hazai kulturális intézmények vezető pozícióiba. A politikai rendőrség vezető posztjait kommunista pártkáderek töltötték be, tevékenységüket mindvégig szovjet pártkáderek jelenléte és irányítása mellett végezték. E tevékenység során a társadalom tagjainak nemcsak közéleti, közhivatali szerepléseit tartották nyilván. A magánélet szférája az „öröklött” személyi adatok (szülők társadalmi státusza, vallása, politikai minősítése, a külföldön élő rokoni kör), a regisztrált magánlevelek hivatalból ellenőrzött belbiztonsági információkként rögzültek a nyilvántartásokban, amelyeket az egyre gyarapodó számú megfigyeltekről vezettek. Az információk a pártvezetők hatalomgyakorlásának eszközei voltak.

A vagyon elkobozható volt bírói ítélet nélkül

Hantó Zsuzsa kijelentette: – A társadalmi tér az „osztályidegenek” számára óriási színpaddá változott, ahol ők lettek az új Antigoné, a katarzis nélküli több felvonásos tragédia szereplői. Az Új Antigoné arról szólt, hogy a hatalom felülírhatta az ősi erkölcsi parancsot, miszerint minden halottnak jár a végtisztesség, a betegnek az orvosi ellátás, az aktív korúaknak a képességüknek megfelelő munka végzésének lehetősége, és hogy a magántulajdon szent. Megjelentek a temetetlen holtak, akik halálukkal is bűnhődtek az életükben el nem követett vétkekért, úgy, hogy ezzel az élőknek mutattak példát, az élőket büntették. Az orvosoknak megtiltották – már akinek lehetett –, hogy „a nép ellenségeit”, sőt azok gyermekeit kezeljék, mondván „dögöljenek meg a pereputtyukkal együtt”. A „nemkívánatos elemek” csak nehéz fizikai munkát végezhetett, segéd, vagy betanított munkakörben. A vagyon elkobozható volt bírói ítélet nélkül, közigazgatási határozattal. Az erkölcsi parancs semmibe vétele a szocialista humanizmus nevében és szellemében történt, a kollektív bűnösség elvén, amelynek alapja a származás. Tízezreket üldöztek társadalmi osztályhoz tartozásuk miatt, börtönbe zártak, vagyonuktól megfosztottak, megaláztak, hazájuk elhagyására kényszerítettek.

Ma is rablott lakásokban élnek a régi rendszer hű kiszolgálói

A történész asszony szerint az egyes ember vesztesége túlélhető, de az igazi vesztes a nemzet, ahol az erkölcsöt átértékelték, lenullázták. Ahol a közösségi érdeket szolgáló teljesítmény már nem lett érdem. Ahol ma – 2012-ben is – a kitelepítettektől rabolt lakásokban és villákban élhetnek azok, akik a rendszer hű kiszolgálóiként 1951-ben megkapták használatra, illetve leszármazottaik és nem érzik, hogy nem illik. A privatizáció és a kárpótlás véglegesítette a kitelepítettek vagyonfosztását. A bérlők, a nómenklatúra tagjai jelképes áron megvehették a rablott vagyont s ma már telekkönyvileg bejegyzett magántulajdonként birtokolják. Ezzel szemben az egykori tulajdonosok jelképes értékű kárpótlási jegyet kaptak, amely – ma már tudjuk – nem igazolható az állam korlátozott teherbíró képességével. A vagyon átcsoportosítása politikai döntés volt. Görgey Gábor írja kötetében: – „Ezekben a lopott házakban általában még azok laktak, akiknek, mint a rendszer kedvezményezettjeinek, annak idején, miután az osztályellenséget kisöpörték belőlük, kiutalták az ingatlanokat. Akik a bitorolt lakásokat és villákat nem csupán nevetséges áron vehették meg – a bűnös magántulajdont tagadó kommunizmus nagyobb dicsőségére -, hanem még erre is tizenöt éves OTP kölcsönt kaptak. A történelmi családok, az egykori uralkodó osztályok és polgárság tulajdona tehát végül oda került, ahol állítólag történelmileg a helye volt: a győztes munkásosztály funkcionáriusaihoz, illetve a rendszer hű kiszolgálóihoz. Telekkönyvileg bejegyezett magántulajdonként. Miközben az eredeti tulajdonosok lassan és többnyire nyomorúságosan elpusztultak.”

Mindezek nyilvános bevallásáig illetve bevallatásáig máig nem jutott el a magyar társadalom. A történelemkönyvek, s emiatt a kollektív emlékezet alig tud valamit erről a korról. A konferencia és a mögötte álló kutatócsoport hozzájárul a kollektív amnézia oszlatásához – mondta végül Hantó Zsuzsa történész.

A tudományos szimpózium zárásaként egykori kitelepítettek idézték fel szomorú emlékeiket, valamint vonták le – a jövő nemzedéke számára – a drámai évek tanulságait.