Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik ki a talaj a baloldali, szociáldemokrata és balliberális pártok alól Európában mindenütt. A baloldali pártok sorra veszítették el a választásokat, aminek következtében a gazdaságilag és politikailag meghatározó európai országokat – Angliát, Németországot, Franciaországot, Olaszországot – hosszabb-rövidebb ideje jobboldali, konzervatív kormányok irányítják. A korábban a szociáldemokrácia megingathatatlan bástyájának tekintett Skandináviában a szociáldemokrata pártok egyre inkább kiszorulnak a politikai hatalomból. S ha Európában máshol is körbenézünk – vessünk egy pillantást Dél-Európára, Portugáliára, Spanyolországra, Görögországra vagy éppen a volt szocialista országokra –, akkor tényként szögezhetjük le, Európa egykor legerősebb baloldali politikai pártjai és mozgalmai mára nyilvánvalóan és látványos módon veszítették el társadalmi bázisukat és tanácstalanná váltak. Úgy tűnik, hogy a baloldali politika sem társadalmilag, sem kulturálisan, sem mentálisan, sem stratégiailag nincs felkészülve a késő modern társadalmakon belüli változásokra, nincsenek elfogadható, tömegeket vonzó válaszai a mai társadalmak konfliktusaira és problémáira. Ezt a folyamatot illusztrálja az MSZP támogatottságának zsugorodása is. Mindezt látva, utólag bizony igazat kell adnunk Ralf Dahrendorfnak, aki már 1983-ban(!) »a szociáldemokrácia évszázadának végét« emlegette. (Niedermüller Péter, Mozgó Világ, 2011. július.)
Az idézet szerzője nem távoli szemlélője, hanem felkészült ideológiai szellemi vezetője a magyar baloldalnak, ismert művelője a politikai elemző irodalomnak. Jelenlegi politikai szerepvállalásaként a Demokratikus Koalíció egyik alelnöke. Ahogy az SZDSZ, majd az MSZP kiesett a politikai hatalomból, a sokféle elemből összeállott magyarországi baloldal nem tudta megtartani a hatalom melegében összeboruló érdekegységet az ellenzéki porondon. Megveretésük mérete meglepte őket, az MSZP már nem az a hajó, ami révbe visz. A részek igyekeztek saját zászlót lengetni, abban a reményben, hogy a többiek mögéjük csatlakoztával újra összeáll a baloldal, ami majd tetszeni fog a csalódott választóknak. Így alakult meg Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök vezetésével, az MSZP-ből távozó politikusok által 2011 novemberében a Demokratikus Koalíció.
Niedermüller a bukás okát strukturális problémákban látja, abban, hogy az elmúlt évek során alapvetően megváltozott világban jelentését és jelentőségét vesztette az a baloldali szociáldemokrata társadalomfilozófia és politika, amely a megelőző több mint száz évben eredményes és sikeres volt.
„Az európai baloldalnak – és benne az MSZP-nek – azt kell megértenie, hogy nem egyszerűen választási vereségek sorozatáról volt és van szó, egy olyan átmeneti trendről, amely már a következő választás során megfordulhat, hanem a társadalmi bizalom mély hiányáról. Ezzel a kihívással kell szembesülnie az MSZP-nek is, arra kell válaszolnia, hogy képes-e a világ, a társadalom mai konfliktusaival szembenézni, a társadalom többségének megszólítására alkalmas világképet, ideológiát és politikát megfogalmazni.”
Hosszan sorolja a történelemadta okokat, az emberi társadalom megváltozott szerkezetét, a globalizáció hatásait. Majd meglepően egész pontos megállapítást tesz: „A megújuló, progresszív és konstruktív baloldali politika nem magát a kapitalizmust, hanem annak kinövéseit, torzulásait s az azokra adott téves jobboldali és szélsőjobboldali válaszokat tekinti ellenfelének.”
Ezen érdemes elgondolkodni, és ha ezt megteszik a Demokratikus Koalíció vezetői (tagság még nincs) azonnal ki kell dobják Gyurcsány Ferencet az új szervezetből, aki nemcsak híve de terméke is a „kinövéses, torzulásos kapitalizmus”-nak. A nemzeti kormánynak sem a tőkével, mint termelési tényezővel van baja, hiszen igyekszik a külföldi tőkések részvételét megszerezni a hazai termelés részére, de megszabadulna az ártalmas kapitalisták szorításából, olyanoktól mint akik a magyar baloldaliak jóvoltából birtokolják a közszolgálatú üzemeket – a villamosenergia termelést, a gázellátást.
*
A baloldal problémáit legjobban a baloldali politikai elemzők tudják megfogalmazni. Ebből is annyiféle van, ahány árnyalata a vörösnek, ami itt-ott zöldnek is láttatja magát. Magyarországon is van Zöld Baloldal. Beck Gábor a párt szegedi elnöke úgy látja, hogy a bal jobbról jön: „Furcsa helyzet állt elő Magyarországon: kapitalizmusellenes, kőkemény baloldali lépéseket tesz egy jobboldali kormány, azaz a bal jobbról jön. Számunkra egyébként mindegy, hogy az általunk jónak ítélt lépéseket melyik oldal teszi meg, a fontos, hogy a válság terhei végre ne csak a kisemberek nyakába szakadjanak. Azokat a lépéseket, melyekről most hallhatunk (bankadó, multik, telekommunikációs cégek különadója, a közérdeknek a magántulajdon elé helyezése), a Zöld Baloldal minden megnyilvánulása tartalmazta, így tehát az új irányt üdvözöljük. ... A baloldalon kialakult űr betöltésére többen is pályáznak. Megítélésem szerint az MSZP korifeusai által alakított formációknak nincs esélyük, vezetőik a végsőkig lejáratták magukat.”
Ez így már eléggé zöld, távol a vöröstől, és tisztességes is, mert elismeri, hogy az említett lépések akkor is érvényesek, ha azokat a nemzeti kormány teszi meg a nép érdekében. Még eljuthat odáig is, hogy a nép megkapja a magyar melléknevet.
A Veszprém megyei iszapkatasztrófával kapcsolatban Beck Gábor azt mondta, hogy: „Ebből a történetből sajnálatosan egy tanulság vonható le: a tőkét egyetlen dolog érdekli, a minél nagyobb profit elérése. Nem számít, hogy a célhoz milyen eszközöket használ fel, vagy ha az emberéletekbe is kerül. Ennek egyetlen dolog szabhat gátat: az erős állam, amely védi állampolgárai érdekét. Teljesen világos, hogy a zöld gondolat legnagyobb ellenfelei a globalizált tőke- és pénzpiacok, a multinacionális cégek.”
Ebben az idézetben a főszerep az erős államé. A profitot hajszoló betelepedett tőkésektől valóban csak az erős állam védheti meg a polgárokat. Ilyen védelmet baloldali pártok kormányaitól nem várhatunk, hiszen ilyen példa még nem volt a történelemben.
*
Wiener György – ugyancsak a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalícióba átment MSZP-s képviselő –politikus és államjogász A mérsékelt baloldal európai és hazai válsága a XXI. század elején című tanulmányában foglalkozik a baloldali hanyatlás okaival. Azzal kezdi, hogy a mérsékelt európai baloldal, a szociáldemokrácia pozíciója az elmúlt években látványosan megrendült, ami nemcsak a sorozatos választási vereségekben, hanem támogatottságuk mértékének radikális csökkenésében is kifejeződött. A kelet-közép-európai új uniós tagállamokban a mérsékelt baloldali pártok radikális pozícióvesztése már 2008 szeptember vége előtt megkezdődött. Felsorolja a lengyel, a litván, a bolgár és a szlovén szocialista pártok súlyos veresége eseteit. Megállapítja, hogy a kelet-közép-európai mérsékelt baloldal sorozatos vereségét jórészt szociálliberális irányvonaluk idézte elő, amit az is bizonyít, hogy az érintett országokban a szabadelvű centrumpártok még gyengébben szerepeltek.
„E választási eredmények egyértelműen jelzik, hogy a hagyományos kommunista mozgalom után az európai mérsékelt baloldal is válságba került. A jelenség vizsgálatakor azonban azonnal felmerül az a kérdés, hogy a hanyatlás konjunkturális jellegű-e, amit a 2008–2009-es világgazdasági recesszió, s az azt követő adósságkrízis idézett elő, vagy a mostani helyzet kialakulásának hátterében inkább hosszú távú folyamatok húzódnak-e meg.”
Érdemes jól figyelni a következő fejezetre, amiben Wiener György elemzi a szociáldemokrácia visszahúzódását a liberál-kapitalizmus nyomulása idején, ami általános európai történelmi jelenség volt. Ebbe ágyazódik (ezt ugyan nem mondja, de logikusan következik) majd be a magyar rendszerváltoztatás baloldali pártjainak a neoliberális kapitalizmus szolgálatába állása.
„1973-tól a szociáldemokrácia működésének társadalmi-gazdasági feltételrendszere gyökeresen átalakult. Lezárult a gyors növekedés időszaka, melyet stagnáció, majd a fejlődés ütemének viszonylag tartós lassulása követett. E változás egyben azt jelentette, hogy az állam-monopol kapitalizmus szakaszát a globalizált liberálkapitalizmus periódusa váltotta fel, melyben a korábban hatékony keynesiánus gazdaságpolitika sikertelennek bizonyult. Az új helyzetben a szociáldemokrácia fokozatosan szakított korábbi irányvonalával, átvéve a neoliberalizmus két alapvető iskolája, a monetarizmus és a kínálati gazdaságtan számos elemét. A fordulat Nagy-Britanniában a New Labour, az egyesült Németországban pedig a Neue Mitte politikájának kialakulásához vezetett, s hasonló jellegű változások zajlottak le a skandináv szociáldemokráciában, a francia Szocialista Pártban és az Olasz Kommunista Pártból létrejött Baloldali Demokratikus Pártban is. Ily módon a mérsékelt baloldal kormányzati tevékenységének középpontjába a költségvetési egyensúly biztosítása és a világgazdasági változásokhoz való folyamatos igazodás került, ami aztán az ezredfordulótól a jóléti rendszerek korlátozásának, illetőleg részleges leépítésének elfogadásához, valamint a tőke érdekeit szolgáló hajlékonyabb munkaerőpiac kialakításához vezetett. E lépéseket egyébként a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió ki is kényszeríti az egyes nemzetállamok kabinetjeitől, miközben e politikai irányvonal szisztematikusan csökkenti a mérsékelt baloldal munkás- és állami alkalmazotti bázisát.
A várakozásokkal ellentétben gyengítették a mérsékelt baloldal pozícióit a kelet-közép-európai rendszerváltások is. 1989–1990 fordulóján a szociáldemokrata pártok úgy vélték, hogy az államszocialista berendezkedések felszámolása nem jelenti a kapitalizmus győzelmét, sőt e diktatórikus rezsimek eltűnése növelheti a demokratikus baloldali politizálás hitelességét. E feltételezés azonban jórészt megalapozatlannak bizonyult; a rendszerváltások nyomán ugyanis megszűnt a szociáldemokrácia védelmi funkciója, hiszen a szocialista kísérletek kudarcát követően a polgári társadalom átalakítása még a munkásosztály és a progresszív értelmiség többsége számára is megvalósíthatatlan utópiának tűnt. Így már semmilyen politikai mozgalom nem veszélyeztette a tőke pozícióit. A széleskörűen elterjedt vélekedésekkel ellentétben tehát a neoliberális modell nem bukott meg, sőt elveinek érvényesítése egyre erőteljesebbé válik. ... 1994-ben kormányra kerülve az MSZP a »koraszülött«jóléti állam lebontásának feladatával találkozott, amit kilenc hónapnyi habozás után, a nemzetközi pénzügyi szervezetek erőteljes nyomását is érzékelve 1995 márciusától egyértelműen felvállalt. Ismét kormányra kerülve 2003–2004-ben, majd még inkább 2006-tól a gyors ütemben növekvő költségvetési hiány, illetőleg a gyarapodó államadósság hatására a korábbi irányvonalát folytatta. Ebben az Európai Unió is meghatározó szerepet játszott, mely (meghosszabbított) határidőkkel a maastrichti kritériumok betartását követelte.”
Sajnáljuk, hogy ilyen hosszan igénybe kellett venni Olvasóink türelmét, de nagyon tanulságos Wiener György történelmi elemzése, amivel bemutatja a nemzetközi nagytőke politikai nyomulását Európában, amelynek pusztító útjában a fasisztának elátkozott nemzeti irányzatok eltakarítása után sorra jöttek a baloldali pártok és mozgalmak is. És ennek a globális nyomulásnak a során világszerte (Ausztráliában is) elsorvadtak a munkásvédelmi szervezetek, és a szocializmust nevükben hordozó politikai pártok csak úgy élhetnek tovább, ha beállnak a politikai nagytőke szolgálatába. Ez vonatkozik természetesen a Gyurcsány-pártra is, hiszen az egész népidemokratikus párturalom személyi állománya lehorgonyzott a baloldali pártokban, szervezetekben, intézményekben, így ők hűséggel viszonozzák privatizációs meggazdagodásukat az országba nyomuló „globalizált liberálkapitalizmus”-nak. Annak ellenére, hogy Wiener György megállapítja:
„Ily módon lényegében eltűnt a liberális, s jórészt passzivitásba vonult (kisebb mértékben a Fideszhez és a Jobbikhoz áramlott át) a baloldali szavazótábor, miközben a jobboldal bázisa valamelyest gyarapodott, s robbanásszerűen nőtt a nemzeti radikalizmus híveinek száma. A felzárkózás kudarca tehát aktiválta a második rendszerváltást követelő, a tradicionális államisághoz kötődő társadalmi csoportokat, melyek nemzeti alapon a globalizált liberálkapitalizmus világával is szemben állnak.”
A baloldali logika itt fejtetőre állt, kétszáz éven át gyűlölték és döntötték a tőkét, most pedig azt nehezményezik, hogy a tradicionális államisághoz kötődő társadalmi csoportok szemben állnak nemzeti alapon a globalizált liberálkapitalizmus világával. Hát ennek okán kell őnekik szembeállni a néppel, amely a Fideszhez és a Jobbikhoz áramlott át. Úgy látszik az internacionalizmus a legerősebb eleme a baloldaliságnak, és ez köti oda a kommunistákat a nemzetközi tőkésekhez, s ennek alapján gyűlölnek mindenkit, akit nacionalistaként lehet megnevezni.
*
Még csak két felszólalást idézünk, amelyek elhangzottak többek között 1992. november 21-én az MSZP Közép- és Kelet-európai Tagozatának tanácskozásán:
Krausz Tamás történész szerint:
„Itt, Kelet-Európában nyilvánvaló, hogy nekünk nem a monetarizmus folytatására van szükségünk. Nekünk a monetarizmussal szembeni kritikába sokkal bátrabban kellene belefogni. ... A kapitalizmust persze nem kell szeretni, hiszen egy baloldali pártnak éppen a kapitalizmustól kell megvédeni a lakosságot (nem megdönteni, mert erre nincs mód). Kelet-Európában pedig meghatározott történelmi előfeltételek hiánya miatt nem is lehet nyugat-európai kapitalizmus. A kelet-európait most akarják nemzetközi »segítséggel« »fölülről« bevezetni.”
Ágh Attila egyetemi tanár:
„Nekünk arra az átalakuló rétegre kell a stratégiánkat építeni, amelyik létrejövőben van! A szociális minimumról, mint kemény politikai feltételről persze nem mondunk le, de nem szabad elfogadnunk azt a pozíciót, hogy mi a vesztesek pártja vagyunk a ’90-es évek nagy modernizációs átalakulásában. Mi modernizációs párt vagyunk, tehát a kialakuló, új tömegbázis pártja kell legyünk. Nekünk van időnk arra, hogy ehhez felnőjünk, hiszen 1994-ben nem győznünk kell. Ha már 20%-ot érnénk el, az nagyon jó lenne, sőt túl jó. Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy nekünk már az első lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy részt vegyünk az új kormányban.”
Mindkét felszólalásból kicsendül az ideológiai alap, az a valamikor megfogalmazott, mindig hangoztatott, de soha be nem tartott elkötelezettség a társadalom aljára szorított réteg és általában a kapitalizmusban kizsákmányolt munkásság iránt. (Éppen ez lepleződött le 2010-ben, de emlékezzünk, az idézettek 1992-ben hangzottak el – figyelmeztetésül.) Az MSZP politikusai viszont nem hallgattak az ideológusokra, az átalakítás történelmi feladatára teljesen felkészületlen és képtelen Antall-kormány idején beindult privatizációt a Horn-kor-mány folytatta azután, hogy indokolatlanul befogadta az SZDSZ-t a kormányába. Attól kezdve az MSZP–SZDSZ együttes a korlátlan harácsolás elvét hirdető és megvalósító kapitalizmus szálláscsinálója, kiszolgálója lett, elárulva a szocializmus elveit is, meg az országot, amelynek kormányzására megbízatást adott részére a külföldi kézre került média által félrevezetett magyar nép. Akkor még lehetett volna létrehozni a parlamenti demokrácia szabályait elsajátító–tanulgató országban egy valódi munkáspártot, amely a fent idézett szocialista teoretikusok intelmének megfelelően védelmezhették volna a magyar munkásosztályt a nemzetközi tőke kizsákmányolásától.
A 2010-ben megtartott országgyűlési választásoknak egyértelmű üzenete volt: a privatizációs kifosztásban bűnös pártokat a magyar nép megbüntette. Az SZDSZ eltűnt a süllyesztőben, az MSZP-t is csak az egykori pártállami kötelékekhez hálás ragaszkodók számszerű sokaságának szavazata tartotta meg a parlamentben. Ezek száma apad, a hűtlenség bére nekik is kijár.
|