A mottó sorokat Ryszard Legutko A közönséges ember diadala a FELCZAK KÖNYVEK SOROZAT keretében készült kötetéből választottam. A könyvet Pálfalvi Lajos fordította a 2012-ben megjelent kiadásból.

Ezt megelőzően 2005-ben jelent meg A Demokrácia Csúfsága címmel magyar nyelven Legutko összegyűjtött esszéinek kötete a budapesti LENGYEL INTÉZET és az ATTRAKTOR KÖNYVKIADÓ közös sorozatában, melyet szintén Pálfalvi Lajos, a sorozatszerkesztő fordított.

A szerző magyar kiadáshoz írt soraiból idézek, mert már akkor, amikor megjelentek is nagy jelentőséggel bírtak: Mi, Közép-Európa lakói, mellékszereplőknek tartjuk magunkat, jeleneteinket a mai világ legnagyobb forgatókönyvírói és rendezői írták, nincs nagy mozgásterünk, már eldöntötték nélkülünk, mi történik a világban, legyen az jó vagy rossz. Tehát a demokrácia csúfságát egyrészt a mi közép-európai fogyatékosságaink, civilizációs megkésettségünk projekciójának látjuk, másrészt pedig nem sok mindent teszünk annak érdekében, hogy szebbé alakítsuk, nyílván úgy gondoljuk, hogy a politikai rendszerekben és az erkölcsökben megfigyelhető tendenciák mindenütt ugyanolyanok, igazából nem tehetünk ellenük semmit. De nincs ez így jól, mert országaink történelmi tapasztalatai olyan bölcsességnek a forrását adják, melyek alapján: Mindenesetre nem ítélhetjük magunkat rögtön statisztaszerepre. Elgondolkoztató jelentőséggel bír egy XX. század eleji francia szerző mellbevágó mondata: Lengyelországban, vagyis sehol.. De legyen meghatározó e mondat visszájára fordított szövege a közép-európai népek számára: Lengyelországban, vagyis mindenhol, Magyarországon, vagyis mindenhol. Tehát: Ha ugyanazokkal a kihívásokkal szembesülünk, amelyekkel más országok, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai világban betöltött szerepünk ugyanolyan nagy vagy ugyanolyan kicsi, mint másoké. Remélem, ilyen értelmű állásfoglalásként olvassák a könyvet. Mikor a könyvet elolvastuk, kíváncsivá váltunk arra, hogy ki is a szerző? De ebben a könyvben csak annyit írnak róla, hogy: …az ARKA szamizdat folyóirat szerkesztője volt 1984-89 között. Jelenleg a krakkói Jagelló Egyetem professzora. Főbb kutatási területe az ókori görög filozófia és modern politikai elméletek. Jogos kérdés ezután, ki is Legutko: filozófus, aki politikus is? vagy politikus, aki filozófus is? A választ Hörcher Ferenc zárszavából idézem, melyet a most magyarul megjelent kötetben így fogalmaz: …Legutko nem a pálya széléről kiabál be, hanem beáll a pályára (profi) játékosként. Ez azt jelenti, hogy pártot választott: a Kaczynski ikrek által 2001-ben alapított Jog és Igazság nevű, keresztény konzervatív (mások szerint nemzeti konzervatív, vagy kereszténydemokrata, egyesek szerint egyenesen populista) politikai párt tagja lett. A párt és elnökjelöltjének 2005-ös győzelme idején őt magát a szenátus tagjává választják, annak helyettes vezetője lesz. 2007-ben oktatási miniszter – emlékezzünk Platónnak a nevelés fontosságát hangsúlyozó tanítására. Majd az elnök melletti kabinetminiszter 2007–2009 között. Ezután az Európai Parlamentben lesz képviselő, a konzervatív frakció (Európai Konzervatívok és Reformok) tagja, a csoport helyettes vezetője. mint látható, nem csak egyszerűen pártkatona, hanem vezető beosztásokat viselő államférfi, akinek befolyása és tekintélye is van. A kommunista diktatúra idején felnövő szerző a hozzá hasonlóan gondolkodó közép-európaiak millióval együtt kommunistaellenes volt. Aktívan kommunista ellenes. A kommunista ellenesség gyökerei a párizsi kommünig nyúlnak vissza, és igen megerősödtek az első világháborút, de különösen a második világháborút követően.

Szívesen idézem Leopold Okulicki tábornok mondatát, amely 1945. január 19-én hangzott el: A jelenlegi szovjet győzelem nem jelenti a háború végét. Ezt így hitte sok magyar és lengyel hazafi, akik az antikommunista ellenállás harcosai voltak 1944–1956 között, az életüket áldozva a szabadságért. Milyen keveset tudunk erről a fejezetéről is nemzeteink történetének. Ezért volt – nem teszem zárójelbe, mert felkiáltójeles – nem zárójelbe illő esemény volt a konferencia, melynek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adott helyet ez év tavaszán. Az egyetem, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, és a Lengyel Intézet rendezésében elhangzott előadások olyan sok évtizeden át volt tabutémákról szóltak, melyekről le kell vennünk a felejtés, és elhallgatás szemfödelét, és ehhez már az utolsó pillanatokban vagyunk. A konferencia lengyel előadói, Piotr Szubarczyk (A Nemzeti Emlékezet Intézet gdanski oktatási irodájának igazgatója), és Jacek Pawlowicz (A Kiátkozott Katonák és a Lengyel Népköztársaság Politikai Foglyainak Múzeuma igazgatója) voltak.

Tovább lapozva a történelemben, 1956–1990 között működött az SB, a Sluzba Bezpieczenstwa, a lengyel ÁVÓ.

Az 1956-os Poznani Munkásfelkelés után pedig létrehozták a páncélozott járművekkel, gázfegyverrel és vízágyukkal felszerelt, a katonai alakulatokhoz hasonlóan működő Zmotoryzowane Odwody Milicji Obywatelskij (ZOMO) névvel a rendőrségi harcegységeket.

Bár mindig volt gazdasági alapjuk a nagyjából évtizedenként kitört lázadásoknak, de függetlenségi mozgalmaknak is tekinthetőek ezek közvetve. A lengyelek maguk akarnak dönteni a sorsukról az ideologikus kormányok diktatúrájával szemben.

A lengyel lélek ilyen olvasata sosem volt világosabb és hihetőbb, mint 1980–81-ben, az úgynevezett első Szolidaritás idején. 1980 júliusában és augusztusában tömegek sztrájkoltak, tiltakozva a jogtalanság és a gazdasági káosz ellen, ennek eredményeképpen alakult meg a dolgozók érdekeit védő szakszervezet. De az első Szolidaritás más jelszavakat is hangoztatott, nem csak igazságosabb elosztást, magasabb fizetést, táppénzt, munkavállalói garanciákat követeltek (bár egyértelműen ezek alkották a nevezetes gdanski követelések többségét). Voltak olyan jelszavak is, amelyek a hétköznapi emberi ambíciókból nem következő magasabb rendű kritériumokra utaltak, ilyen a méltóság (e szó eredeti, nem pedig misztifikált értelmében véve), az alanyiság, a szellemi fejlődés, az alkotói szabadság. Az volt az érzése az embernek, hogy egyszer csak nagy eszméket kezdett képviselni a szakszervezet, amelyekről a nyugati civilizáció már kezdett lassan megfeledkezni.

Nyílván ez volt az egyik oka annak, hogy a Szolidaritás világszerte csodálatot keltett, egy pillanatra a figyelem középpontjába került. Egyszer csak valahol az Isten háta mögött színre lépett egy mozgalom, amely nemcsak kihívást intézett a politikához, a Gonosz Birodalmához, hanem emlékezetébe idézte az emberi lét szellemi dimenzióját, az igazságot, Istent, a hősiességet, a magaskultúrát, a történelmi tapasztalat fontosságát, akárcsak más magasabb rendű erkölcsi értékeket.” 1981. december 13-án hirdették ki a hadiállapotot a kb. tízmillió tagot számoló mozgalommal, és a lakossággal szemben. Az állam szemben a néppel. A hadiállapotban 80 ezer katona, és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt. Bevetettek 1750 tankot, 1400 páncélozott járművet, 500 könnyű gyalogsági harckocsit, és 9000 gépkocsit.
Mennyi erőre, és mennyi lelkierőre volt szüksége mindezzel szembeállni azoknak az embereknek akik: Ha elkapnak, akkor vizsgázol, most viszed a szamizdatot, és hős vagy, de majd akkor teszel igazi vizsgát, amikor elkezdik kitépni a körmöd, vagy rád kapcsolják az áramot, és megkínoznak. Ezek az emberek az életüket tették fel a hazájukért folytatott harcra. Elszántság, intelligencia, és áldozatkészség volt az, ami lehetetlenné tette a mozgalom felszámolását. Pedig igencsak készült velük szemben a hatalom a tevékenységük felderítésére, és felszámolására. Az ügynökeiket azonban sikerült rendszeresen félrevezetni a konspiratív körülmények között. Ott ahol a picinyke hiba, figyelmetlenség, pontatlanság a legkisebb „ember-csavardefekt”, egy nehéz pillanatban rosszul meghozott döntés igen sokba kerülhetett.
Hiszen a hadiállapot idején tízezer embert internáltak, betiltották a sztrájkokat, felfüggesztették a szakszervezetek, és a társadalmi szervezetek többségét. Katonai irányítás alá vonták a népgazdaság számos területét. Bevezették a kijárási tilalmat.

Egy ország történelmében egy „laza” generáció elég a felejtéshez, elég a folytonosság széteséséhez. De abba a szorításba, melyben a lengyel nemzet történelme telt addig nem fért bele, hogy „laza” generáció növekedjen fel. Így vagy úgy, ilyen vagy olyan mélységben a társadalom többsége mindig ellenzéki volt. Az ellenzéki körökben is (talán) a legradikálisabb volt a Harcoló Szolidaritás. Célja az ellenzéki szellem fenntartása volt. A második Szolidaritás idején 1988–89-ben már nem volt olyan a hangulat, pedig nagyobb esélyek voltak a győzelemre, eltűnt a szellemi dimenzió. Ismeretlen tettesek, ismeretlen körülmények között 1982–1989 között jóval több, mint száz résztvevőjét gyilkolták meg a Haladó Szolidarításnak. Akik nem kértek a kompromisszumokból, nem csatlakoztak a haszonszerzőkhöz, rájuk jobbára ez a sors várt. Azután elérkeztek a kerekasztal-tárgyalások. Megindult a vita, hogy leüljenek-e tárgyalni a kommunistákkal.

És történt, ami történt, és történik, meg félő, hogy történni is fog. Bár: a többség nehezen fogadta el a valóságot, nem akart beletörődni abba, hogy olyan kiváltságos társadalmi csoportok tevékenykedhettek még hosszú éveken át – és tevékenykedhetnek sajnos még ma is – nem csupán az üzleti életben, de az államigazgatásban is, amelyek kapcsolatban álltak a korábbi rendszerrel.
Mit kaptak ők a Harcoló Szolidaritás tagjai, akik mindent odaadtak Lengyelországért????!!!A második Szolidaritás az új Lengyelországban gyorsan lemondott az első által hirdetett magasabb rendű ambiciókról. A kommunizmusban volt egy „nyelvi ideológiai liturgia”, az ember úgy érezte, hogy fantomok között él. Az ideológiai maszkok letépését kezdte a hetvenes, nyolcvanas évek irodalma. Friss új levegőt hozott az újra felfedezett valóság, a rég elfelejtett valóság gazdagságának a felfedezése, a hiteles világérzés vágya ösztönözte cselekvésre az embereket, ébresztette fel őket az ideologikus szendergésből. Az objektivitásra vágyóknak azonban hamar csalódniuk kellett az új rendszerben. „Bár egy pillanatra feltárult a valóság, megint ideológiai szemfödő borult rá, a nyelv pedig megint átalakult az új beszéd zsargonjává, arra kényszerítve használóit, hogy vegyenek részt az ideológiai misztifikációban. Feléledtek a lojalitás és a megbélyegzés kötelező rituáléi, bár ezúttal az előbbi más rendszerre, az utóbbi más ellenségre vonatkozott. Színre léptek a nyelv komisszárjai, bitorlóként kaparintotta meg a hatalmat a hitvány középszer akárcsak korábban, hogy azok után nyomozzon, akik megtagadják az ideológiát, elítélje a helytelenül gondolkodókat, mindezt természetesen a rendszer dicsőségére, és az ember érdekében tette. A média kifinomultabb volt, mint a kommunista időkben, de csatlakozott a jobb világot építő élcsoporthoz, a nyelv lezüllesztésével segítette a társadalom átalakulását.Míg a régi korokban, amikor valóban konvencionálisak voltak a közösségek ezt az erkölcsi szféra és nem az ideológia határozta meg. A mai helyzetben egyre gyengül az erkölcs, helyette egy ideológizált véleményközösség bénítja a gondolkodást a maga „vakmerő eszméivel”, melyeknél jobbak nem lehetnek, és melyek „éleslátását” bizonyítják. Mint a szocializmusban, úgy a liberális demokráciában: „könnyen lehet hasonlóságot találni az ifjú kommunista, a felnőtt mozgalmi ember és a feminista, vagy a homoszekszuális aktivista vagy a liberális demokrata lumpenértelmiségi között. Ugyanaz a dogmatizálás, ugyanaz az abszolút kiszámíthatóság, ugyanaz a parlagi szint, ugyanazok a faékegyszerűségű szillogizmusok, ugyanaz a hitbuzgalom.Azokat az elveket, amelyek nem kapcsolódtak szorosan a liberális demokráciához, ezeket pedig manapság rendszerint figyelmen kívül hagyják: ilyen a hazaszeretet, a jog és az igazságosság tisztelete, a kommunisták által meggyalázott nemzeti impoterábiliákhoz való ragaszkodás a vallás. Bizony ezekre a figyelmen kívül hagyott értékekre, melyekért a kelet-európai antikommunisták (több hasonló értékkel együtt) harcoltak, kellett volna a régi kommunista rendszer romjain az új rendszer építését. De Nyugat-Európát (ugyancsak történelmileg) a kommunistabarátság jellemezte.

Miért jellemezte? Mert az a világ nem látott kommunizmus ellen harcoló munkásokat, katolikus papokat és írókat, akik Istenhez imádkoznak, és börtönbe mennek az igazságért és a szépségért. És ezt a világot kezdte utánozni, mintegy belső kapitulációval elfogadva, azt az igazságot, hogy a szovjet sikerekről szóló beszámolókkal szemben a nyugati sikerek reálisak. Szomorú igazság, hogy míg a rabság idején hőstettekre voltak képesek a lengyelek, a szabadság ideje nem cselekvésekre vezetett, de az alávetettség hangulatába torkollott.

Ahogyan az Isten teremtette természeti környezet megváltoztatására törekedtek a kommunizmus irányába haladva a szovjet tudósok, fordítsák visszafelé az Amudarja és a Szirdarja folyását, úgy a liberális demokrácia, az Isten teremtette emberi lélek megváltoztatása lett a cél. A kommunista időkben a reakciós volt az a vád, amivel szemben nem volt védekezés, a liberális demokráciában az intolerancia ezer neve az a vád, amivel szemben nem lehet vitát nyitni. Akkor intoleráns valaki, amikor valójában a józanésszel szembemenő elveket próbál vitatni. Akinek bármiféle fenntartásai lennének e tekintetben, például be akarná írni ma az alkotmányba – mint nemrég Magyarországon tették – azt, hogy a házasság nő és férfi kapcsolata, az annak a veszélynek teszi ki magát, hogy szinte az egész világ elítéli, mindezt pedig a dühös indulat és gyűlölet retorikájával fejezi ki.Az anti-antikommunista, a mai liberális demokratikus világ elnyomottként kezeli, hiszen így a fősodor támogatását is élvezik a homoszexuálisok, főként azért, mert így a keresztény családmodell rombolásának eszközeiként is használhatóak.
A vallásban, ahogyan a kommunisták, úgy a liberálisok is látják az erőt, mellyel ellenséges viszonyban állnak. A keresztény politikai gondolkodásról egyik sem képzelte, hogy olyan erő lehet, amely ésszerűen korrigálja, joggal bírálja vagy vonja kétségbe a társadalmi modernizáció nagy terv dogmáit, abban viszont mélyen hittek, hogy marginalizálása az emberi szabadság, kreativitás és fejlődés szükséges feltétele. Miközben Legutko, minden felelősen gondoldó európai polgár számára mintegy kötelező irodalomként íródott kötetét olvassuk, semmiként ne felejtsük, hogy most is olyan történelmi pillanatban élünk, amelyet semmiként sem szabad elrontani. Hiszen ma Kelet-Európa véleménye, az átélt háború, a megszállás, a felszámolt szabadság, az elvesztett nemzeti függetlenség és sok más tapasztalatának alapján nem egyezik az EU vezetésének véleményével. Az oly hasonló történelmi viharokat átélt kelet-európai szakrális nemzetállamok szoros együttműködésére van szükség, mert bizony ma is hozzánk szól a mennyből az angyal:

És kérdik, egyre többen kérdik.
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták – :
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
(Márai Sándor: Mennyből az angyal)