A nagy háborúnak is nevezett első világháború lezárásával kapcsolatban minden euró­pai nemzetnek megvan a saját szimbolikus dátuma. A háborút elveszítő központi hatalmak államainak napjainkban nyilvánvaló módon az számít a legfontosabb dátumnak, amikor a békeszerződést aláírták a győztes antantállamokkal. Németország 1919. június 28-án (a versailles-i palota tükörtermében), Ausztria szeptember 10-én (Saint-Germain-en-Laye), Bulgária 1919. november 27-én (Neuilly-sur-Seine), Törökország esetében pedig 1920. augusztus 10-én (Sèvres), illetve a szultáni állam szétzúzása után folytatott eredményes védekező háború után, 1923. július 24-én (Lausanne).

Magyar szempontból június 4., a trianoni békediktátum 1920-as aláírásának dátuma áll a nemzeti emlékezet fókuszában, amely 2010 nyara óta törvény szerint a nemzeti összetartozás napja névvel illetett emléknap. A jogszabály így emlékezett meg a Szent István-i állam határainak feldarabolásáról és mintegy 3,5 millió magyar idegen államok impériuma alá kerülésének tragédiájáról: A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Június 4. mellett a Horthy-korban volt még egy nevezetes dátum, ami a békediktátumhoz kötődött: 1920. január 16., amikor a párizsi külügyminisztérium­ban gróf Apponyi Albert a magyar békedelegáció elnökeként elmondta úgynevezett védőbeszédét, amelyben összefoglalta a ­Trianon után kibontakozó revizionista mozgalom érvrendszerét.

Franciaország szempontjából 1919. január 18. a szimbolikus erejű dátum: a békekonferencia nyitónapja. Negyvennyolc esztendővel korábban, 1871-ben ugyanis éppen ja­nuár 18-án a versailles-i királyi palota tükörtermében kiáltotta ki Otto von Bismarck porosz királyi miniszterelnök a Német Császárság születését, miután 1870 őszén a francia–porosz háborúban a poroszok által vezetett német szövetség hadai megsemmisítő vereséget mértek III. Napóleon császár seregeire. A bonapartista rezsim ezzel megbukott, az új – harmadiknak nevezett – francia köztársaság ingatag lábakon állt, őrlődött a royalisták és republikánusok hatalmi vetélkedése alatt, de ami a legfontosabb: megalázó összegű hadisarcot fizetett a győztes németeknek, és át kellett adnia Elzász és Lotaringia tartományokat Németországnak.

A franciákat e vereség után fűtötte a revansvágy, hogy bosszút álljanak a németeken és visszaszerezzék elcsatolt területeiket. Az első világháború alatt pedig szintén a franciák voltak azok az antantnagyhatalmak részéről, akik lakosságarányosan a legnagyobb véráldozatot adták a győzelemért: a hadköteles korú francia férfiak 13 százaléka esett el a csatatereken.

Így nem csoda, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy éppen 1919. január 18-án nyissák meg a békekonferenciát, hogy ezzel is kielégíthessék törlesztőkedvüket a németek rovására és éreztessék velük a megaláztatást. Azonban egyáltalán nem volt eleve elrendelve, hogy január 18-án és éppen Versailles-ban kerüljön sor a világháborút lezáró tárgyalások ünnepélyes nyitóeseményére. Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke ugyanis már a harcok negyedik esztendejében, 1918 elején meghirdette a wilsoni elvekként ismerté vált programot, amellyel a világháborút le akarta zárni. Ez egyúttal egy eszmei program is volt, amellyel az amerikai nép előtt meg akarta határozni azon magasabb elveket, amelyek védelme, illetve kivívása miatt háborúba küldte az amerikai katonák millióit.

Elvei, a titkos diplomácia megszüntetése, a tengeri hajózás szabadsága, a nemzetközi kereskedelem egyenlősége, a fegyverkezés csökkentése, a nemzeti önrendelkezés és auto­nómia stb. olyan elképzelések voltak, amelyeket a britek és franciák nem vettek komolyan, hiszen ők a központi hatalmak vesztes államaival akarták megfizettetni négy esztendő szenvedésének, vérveszteségének az árát. Egyúttal győzelmüket – főleg a franciák – ki akarták használni arra is, hogy a kelet-közép-európai térségben és a Balkán-félsziget országaiban hegemón gazdasági helyzetbe hozzák a francia nagytőkét. És ami a legfontosabb volt számukra, hogy Németországot – amelyet a vereség ellenére is veszélyesnek tartottak – minél jobban meggyengítsék, hogy hosszú ideig ne jelenthessen kihívást Franciaországra nézve se gazdasági, se katonai szempontból.

Wilson elnök úgy gondolta, hogy a világháborút lezáró békekonferenciát egy harcoktól távol maradt, semleges ország területén kell megtartani, és oda valamennyi hadviselő felet – a veszteseket is – meg kell hívni már rögtön a megnyitóra, és igazságos, méltányos békét kell kötni, amely nem vezet egy újabb világméretű öldökléshez.

A brit és a francia politikai vezetők azonban nem így gondolkodtak. Ezért a brit és a francia miniszterelnökök már 1918 októberében és decemberében is tárgyaltak egymással azért, hogy az ő érdekeik maradéktalanul érvényesüljenek a leendő békeszerződésekben. David Lloyd George és Georges Clemenceau tehát még a békekonferencia hivatalos megnyitása előtt – szövetsége­seik és partnereik háta mögött – megegyeztek néhány stratégiai kérdésben és arról, hogy miként képzelték a konferencia működését. Wilsonnak nem voltak meg a megfelelő nyomásgyakorló eszközei ahhoz, hogy elképzeléseit érvényre tudja juttatni. Honfitársai minél előbb le akarták zárni a tárgyalásokat, és csak az érdekelte a közvéleményt, hogy seregeik minél előbb visszatérjenek az öreg kontinensről, az amerikai tőkések pedig arra fókuszáltak, hogy az antantnak a háború finanszírozásához nyújtott kölcsöneiket mielőbb és kamatostól visszakapják.

Így történt az, hogy Wilson elnök elképzelésével ellentétben a franciák adtak otthont a béketárgyalások helyszínének. És mint házigazda, a mindenkori francia kormányfő (Clemenceau, majd Alexandre Millerand) lett a konferencia elnöke. A szintén francia elképzelést kifejező január 18-i megnyitórendezvényre pedig a veszteseket nem hívták meg.

A megnyitón két kategóriába sorolva jelentek meg a meghívottak. Első helyen álltak az úgynevezett általános érdekeltségű hatalmak: az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Nagy-Britannia és Olaszország. Ők voltak a világháború legfőbb győztesei, akik a feltételeket diktálták. Az ő képviselőik foglaltak helyet a konferencia ötvennyolc bizottságában, amelyekben a vitás kérdéseket lehetett egyeztetni. Amennyiben a bizottsági fórumokon nem tudtak megegyezni, úgy a "nagy négyek"-nek nevezett angol, francia, olasz kormányfő és az amerikai elnök egyeztek meg egymással a színfalak mögött.

Másodlagos szereplőként kaptak meghívót a részleges érdekeltségű országok diplomatái. Az ő igényeiket az általános érdekeltségű államok képviselői meghallgatták a bizottságokban, sőt akceptálták véleményüket. Ilyen konkrét eseménynek számított az az alkalom, amikor az illetékes bizottság meghallgatta a szerb és a román küldöttet, akik mindketten saját országukhoz akarták csatolni az addig a Magyarországhoz tartozó Bánság egész területét. A szerb és román érveket is figyelembe véve végül megosztották közöttük az érintett régiót, miközben az addigi birtokost, a vesztes magyarokat meg sem hívták, hogy előadhassák véleményüket.

A vesztes országok alkották a békekonferencián a harmadik kategóriát. A megnyitóra meghívást sem kaptak. Részletes tárgyalásokba nem is bocsátkoztak velük a győztesek, csupán arra nyílt lehetőségük, hogy reflektálhattak az eléjük tett békediktátumra. Ilyen lehetőség volt a magyar delegáció számára, hogy gróf Apponyi Albert elmondhatta védőbeszédét, amelyből szintén nem alakult ki párbeszéd a győztes és a vesztes fél között. Azonban erre a meghallgatásra is csak azután került sor, hogy a bizottságokban a csehszlovák–magyar, magyar–román, osztrák–magyar és szerb–horvát–szlovén–magyar határokról már megszülettek a végső döntések. A vesztesek közül egyedül az osztrákoknak sikerült engedményeket, kedvezőbb feltételeket kilobbizni a konferencián, de nekik sem saját delegált­jaik tárgyalási képességei miatt, hanem azért, mert érdekeik egybeestek bizonyos nagyhatalmi érdekekkel.

Több mint egy hónap eltelt már a konferencia megnyitása óta, amikor Károlyi Mihály köztársasági elnök a munkatársaival összeállította a magyar békedelegáció személyi összetételét, bár a magyar kormányt az antant hivatalosan el sem ismerte és a meghívást sem küldték el. A Magyarországi Tanácsköztársaság sem nyert elismerést és meghívást, majd a kommunistákat követő Peidl- és Friedrich-kormányok sem. Ezt csak 1919. decemberében a koncentrációs Huszár-kabinet kapta meg.

Addigra azonban a győztesek már döntöttek rólunk – nélkülünk.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársaA szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa