Most azonban mondhatni megütött egy versszak tőle, ami – ha minden jól alakul – költészetünk nagy váteszei közé emeli őt. Az "Él a magyar" című verséről van szó. A Trianon előtti nemzet halál vízió korában a megmaradásunk mellett tett hitet ebben a versben, de utolsó előtti versszakában már sokkal több van, mint hurrá-optimizmus.

Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szívedtől
Új lángra gyullad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!

Európa úgymond vezető nemzeteit Ábrányi pontosan jellemzi. Száz évvel e vers megszületése után fásultan lemondanak már saját magukról is, nincs bennük szent rajongás, a jogállam ("büszke jog") bástyáit ledönti az illegális migráció erényként kezelése.

A mi szabadságszeretetünket bizonyította a világ felé 1956 és 1989, a vasfüggöny lebontása. Ez a szabadságszeretet késztet arra, hogy védjük önállóságunkat Brüsszel hatalmi túlkapásai ellenében. A mi szívünkben helye van nemzetünknek és a kereszténységünknek is.

Ha ezeket az Ábrányi sorokat jóslatként fogom fel, akkor az eddigiek teljesültek. Ami hátra van még, az "mindössze" annyi, hogy az elfásult Európa "új lángra gyulladjon". Ezt azonban nem úgy kell várni, mint a sültgalambot. Mit tehetünk érte? Amit minden magyar megtehet, részt venni a mostani európai választáson, és a kiégett, fásult Európát felébreszteni akarókra való szavazás. Beszéljünk nyíltan: ez Magyarországon csak a Fidesz-KDNP lista.

A keresztény magyarok ennél többet is tehetnek. Könyöröghetnek az Úristennek, hogy szítsa fel európaiakban a "szent rajongás" kiégett tüzének hamvait. Ha hiszünk a szeretet és az összefogás erejében, akkor hinnünk kell az ima erejében is.