De mit is olvashatunk e sorokban és sorok között? Lássuk:

"A mi időnkben az volt a büntetés, hogy: nem mehetsz ki az udvarra! Ma az, hogy: kapcsold ki azt a gépet, és mars, ki az udvarra! Mi még tudtunk kézzel írni, és bármikor fejben összeadtunk vagy összeszoroztunk két egyjegyű számot. Amikor otthon kizavartak havat lapátolni, nem próbáltunk alkalmazást letölteni hozzá. Mi a legmélyebb lelki nyugalommal nyaltuk meg az üveg száját a házi-bulikon, mert nem kellett attól tartsunk, hogy valamelyik mafla  lefilmez, és másnap felpattintja a youtube-ra. Minket nem köszöntöttek fel nyolcszázan a szülinapunkon, csak húszan, de ők személyesen.

Nem volt se CD, se DVD, se más kütyü, viszont a lemezeknek két oldaluk volt és arra a sávra tettük, amit hallani akartunk. Ha fintorogtunk az ebédnél, akkora nyaklevest kaptunk táplálék-kiegészítő gyanánt, hogy utána hetekig nem volt proteinhiányunk. Mi nem gyorskajáldába jártunk vacsorázni, hanem a konyhába. Mi csak a színvonalat, a gólvonalat és a felezővonalat ismertük, a bikini vonalat nem. Akkoriban végig lehetett stoppolni nyaranta a fél országot. Ma már a kutya se vesz fel stoppost, mert azt hiszi, hogy csak le akarják nyúlni a  kocsiját. Mi még mindent rendeltetésszerűen használtunk: a fürdőszobatükör előtt állva borotválkoztunk vagy fésülködtünk, de eszünkbe se jutott volna lefényképezni magunkat. A kártyával nem vásároltunk, hanem hatvanhatoztunk, és az egeret nem nyomogattuk, hanem agyoncsaptuk szemétlapáttal. Nem voltak anorexiás tini lányok, mert amelyik nem akart enni, az begyűjtött két akkora maflást az apjától, hogy utána még a fikuszt is lelegelte. Nekünk a hétvégi kirándulás azt jelentette, hogy elmentünk túrázni a hegyekbe, és nem azt, hogy befészkelünk három napra egy wellness-szállóba, naponta ötször degeszre zabáljuk magunkat, és utána sportolás címen áztatjuk a ringlót a termálmedencében.

Mi a kertben játszottunk indiánosdit, és nem a facebook Farmville-ben parasztosdit. A "meleg" csupa kellemes képzetet idézett fel bennünk, és meg se fordult a fejünkben, hogy a Rózsaszínű Párduc vajon a fiúpárducokat szereti-e? Mi kívülről tudtuk a rokonaink és a közeli ismerőseink, barátaink telefonszámát, akár 50-60-at is. Ma mindenki egyet tud, ha tud: a sajátját. Hozzánk képest  Magellán, Marco Polo meg a többiek nem egyebek nyugdíjas idegenvezetőnél: mi GPS nélkül jártuk végig a Trabanttal Magyarországot, Erdélyt és Csehszlovákiát, sőt, még a drezdai kempinget is műholdas segítség nélkül találtuk meg. Akkoriban mi még magyarul beszéltünk: nem azt mondtuk, hogy lájkolom a csajszit, hanem hogy tetszik Mari. És végül: akkoriban nem létezett Word. De az adott szónak súlya volt…"

Nos, ezek a nosztalgia szavai. De csak azok vajon? Vagy talán az aggodalomé? Lehet, de tán a bizakodásé is, hisz mi vagyunk gyerekeink szülei és unokáink nagyszülei. Még rajtunk is áll a dolgok mikéntje. Ha teszünk is érte.