Régi és új A Lazzaretto Vecchio és Lazzaretto Nuovo néven ismert földdarabok a 14. századi hatalmas európai pestisjárvány, a fekete halál korába nyújtanak páratlan betekintést. Az emberek tízmillióit, Európa lakosságának akár több mint felét kiirtó kórnak Velence kereskedelmi központként különösen ki volt szolgáltatva, és ennek megfelelően kellett intézkednie a védelemről.

A járvány több hulláma során a velenceiek felismerték, hogy az egyetlen kézenfekvő megoldás a fertőzöttek, illetve fertőzésgyanúsak elválasztása a többi lakostól, és a városba érkezők hasonló szűrése.

A Lazzaretto Vecchio a 15. század elejétől szolgált a pestissel fertőzött velenceiek gyűjtőhelyéül, a Lazzaretto Nuovo pedig néhány évtizeddel később a fertőzött területekről érkező hajók horgonyzóhelyéül lett kijelölve. Az ilyen hajók legénységükkel együtt 40 ("quaranta") napot töltöttek itt, innen a mai "karantén" szavunk.

A két sziget tehát együttesen jelentette a város válaszát a fenyegetésre. Velence vált a Földközi-tengeri térség első államává, amely nagyszabású izolációs intézkedésekkel és információgyűjtéssel küzdött a fertőző betegségek ellen. A városállam erőfeszítései annál inkább elismerésre méltók, ha az ember tekintetbe veszi, hogy ekkoriban nem állt rendelkezésre tudományos magyarázat a fertőzés terjedésére – a mikróbaelméletre még mintegy 400 évet kellett várni.

Napjaink járványintézkedéseit elnézve különösen érdekes visszatekinteni Velence kiválóan vezetett és megőrzött feljegyzéseire, amelyek a két Lazzaretto-sziget működéséről szólnak.

A dokumentumok szerint a Lazzaretto Vecchiót 1423-ban, a Lazzaretto Nuovót 1468-ban jelölték ki a fenti célokra. A szigetek neve is innen ered: a lazarettók eredetileg a leprások elkülönítő házai, illetve telepei voltak, míg a "vecchio" régit, a "nuovo" újat jelent. Múlt-kor