A XIX. század végén ezerszámra érkeztek az Egyesült Államokba az európai bevándorlók, akik itt akartak új életet kezdeni, és nem volt ez másképp a La Guardia család esetében sem. Gemma La Guardia 1881-ben született New Yorkban, Achille La Guardia és Irene Luzzato Coen első gyermekeként. A katolikus Achille az olaszországi Cerignolából származott, míg a zsidó származású Irene az akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Triesztben élt – itt találkoztak és házasodtak össze. Az USA-ba érkezésük után Gemmán kívül még két fiúk született: Fiorello 1882-ben, majd néhány évvel később Richard.

Achille 1885-ben egy katonai zenekar vezetője lett, emiatt a család Dél-Dakotában, New York államban és Arizonában is élt. A szülők a gyerekeket nem a saját vallásuk, hanem az episzkopális egyház tanai szerint nevelték fel. Az 1882-ben született Fiorello, Gemmához hasonlóan, az iskolát Arizonában kezdte el, de ő később beiratkozott egy New York-i magániskolába is. 1898-ban azonban a családra súlyos teher nehezült, miután a spanyol-amerikai háború alatt Achille a romlott tábori ételtől hepatitiszes lett és le kellett szerelnie.

A család még ebben az évben Fiumébe költözött, ahol 1904-ig, Achille haláláig éltek, ezt követően aztán Budapestre tették át székhelyüket. Fiorello időközben az amerikai külügyminisztériumnál kezdett el dolgozni, állomáshelyei pedig a budapesti, a trieszti és a fiumei amerikai konzulátusok voltak. 1906-ban visszatért az Egyesült Államokba, hogy jogi diplomát szerezzen.

A család ekkor negyven évre kettévált, ugyanis Gemma és édesanyja a magyar fővárosban maradtak, ahol Gemma angol nyelvleckéket adott. 1908-ban hozzáment a makói születésű Glück Hermannhoz, akitől két lánya született: Yolanda (vagy Jolanda), aki később Dénes Ernő, egy kereskedő felesége lett, illetve Irén, aki az USA-ba emigrált. Édesanyja, Irene 1915-ös halálán kívül Gemma és családja a következő évtizedekben viszonylag eseménytelenül élte mindennapjait Magyarországon. A szegények ügyvédje
Fiorello egyetemi évei alatt (1907 és 1911 között) a New York partjainál elhelyezkedő szigeten, Ellis Islanden dolgozott, ahol a bevándorlókat fogadó iroda működött. Fiorello a közép-európai családi hátterének köszönhetően összesen hat nyelven beszélt, ezt a tudását fordítóként kamatoztatta. Az ott szerzett tapasztalatai nagy hatással voltak a fiatal férfira, ekkor alakult ki benne az elnyomottakkal való együttérzés, amely egész életében jellemezte őt.
Sosem tudtam közömbösen kezelni azt a mentális szenvedést, csalódottságot és kétségbeesést, amit nap mint nap láttam.
Ügyvédi munkája során kimondottan a bevándorlók segítésére szakosodott, de hamarosan úgy látta jobbnak, ha nem gyakorolja a jogot, hanem maga is részt vesz a törvényhozásban. Ez azonban nem volt könnyű: La Guardia republikánus volt, New Yorkot pedig akkoriban egy demokrata párti politikai csoport, a Tammany Hall irányította, különféle háttéralkukon és személyes ismeretségeken keresztül.

Nincs külön demokrata vagy republikánus módszere az utcaseprésnek, vallotta La Guardia, aki előbb 1915-ben New York állam helyettes főügyésze lett, majd 1917-től Kelet-Harlem kongresszusi képviselője. Sikerét egyrészt annak köszönhette, hogy a szegény bevándorlók lakta városrészben az anyanyelvükön, jiddisül és olaszul tudta megszólítani a választókat, másrészt annak, hogy egy elvesztett választás után a második alkalommal a támogatói már figyelemmel követték a szavazatszámlálást, hogy megakadályozzák a csalást.

La Guardia a kongresszusban a bevándorlók és szegények védelmezőjeként lépett fel, és azt szorgalmazta, hogy az I. világháború miatt felszökött élelmiszerárakat és lecsökkentett fizetéseket segéllyel kompenzálja az állam. 1917-ben egy évig szüneteltette a képviselői munkáját, ugyanis belépett a seregbe, ahol pilótaként és tolmácsként dolgozott, szolgálati helye az olasz-osztrák front volt. 1919 végén lemondott a kongresszusi helyéről, és két évig a New York-i városvezetés tagja lett, de 1922-ben újra képviselővé választották, és ezúttal 1933-ig az maradt, miközben Herbert Hoover elnöknek is tanácsokat adott. Fiorello La Guardia életének legmeghatározóbb korszaka azonban akkor kezdődött el, amikor megválasztották New York polgármesterének, és 1934-es hivatalba lépésével örökre megváltoztatta a várost.

New York legjobb polgármestere
Fiorello republikánus polgármesterként olyan politikát ígért egy demokrata városban, amely független a pártoktól, és amelynek célja a hátrányos helyzetűek támogatása, a társadalmi és gazdasági egyenlőség elősegítése. Fiorello igyekezett jó példával elöl járni: miután elődje jelentős tartozást halmozott fel, az új polgármester a felére csökkentette a saját fizetését, újraszervezte a közigazgatást és bizonyos adókat is megemelt. Ezekkel az intézkedésekkel még abban az évben nullszaldósra hozta ki a városi költségvetést, így szövetségi pénzügyi támogatásra is tudott pályázni.

A 30-as évek globális gazdasági válságával azonban Fiorello sem tudott megküzdeni, ezért Washingtonhoz fordult segítségért. La Guardia régi ismeretséget ápolt Franklin Delano Roosevelt elnökkel, illetve a New Deal program egyik kulcsfigurájával, Harold Ickesszel, ez pedig közrejátszott abban, hogy hatalmas mennyiségű pénzt sikerült elnyernie a város számára. A támogatást szennyvíztelepek, földalatti alagutak, piacok, kikötők, hidak, parkok, játszóterek, önkormányzati lakások, iskolák, uszodák, kórházak és orvosi rendelők építésére költötték – ez volt minden idők legnagyobb építkezési beruházása egy amerikai városban. Ingyenes koncertekkel tette elérhetővé a művészeteket mindenki számára, és az afroamerikaiak, zsidók és olaszok számára is lehetővé tette, hogy a közigazgatásban vállaljanak munkát.

Tapintatlan, önkényes, tekintélyelvű, nehezen kezelhető, bonyolult, intoleráns és valamelyest teátrális ember vagyok,
jellemezte magát La Guardia, aki alacsony termete ellenére igen nagy személyiséggé nőtte ki magát. Mindent maga akart felügyelni, és mindenkivel ő akart foglalkozni.

A minden idők legjobb New York-i polgármesterének is hívott Fiorello azonban nem egyszer vissza is élhetett a hatalmával, például amikor úgy akart segíteni a sztrájkoló mosodai dolgozóknak, hogy elzáratta a vizet a New York legnagyobb mosodáiban. 1935-ben és 1943-ban pedig a továbbra is súlyos szegénységgel küzdő Harlemben faji villongások törtek ki, ami bebizonyította, hogy bármennyire is virágzik a város, a New Dealnek és magának La Guardiának is megvannak a korlátai.

Az idill vége
1944-ben már ötödik éve zajlott a II. világháború, Gemma La Guardia Glück, férje, a lánya, a veje és unokája azonban viszonylagos nyugalomban élt budapesti lakásukban. Glück Hermann a Magyar Általános Hitelbanknál dolgozott, de amikor a németek megszállták Magyarországot, helyzetük egyik pillanatról a másikra megváltozott. Hermann zsidó származása miatt nem dolgozhatott tovább a banknál, de főnökei továbbra is megbízták különféle feladatokkal, amelyeket otthon végzett el.

A család abban bízott, hogy ennyivel megússzák, ám 1944. május 12-én magyar nyomozók jelentek meg a Nagymező utca 43. szám alatti lakásban, mondván, valamit keresnek. Gemma Glück később arról írt, hogy egy rádióadót kerestek, mert azt gondolták, hogy azon keresztül kommunikál öccsével, Fiorello La Guardiával. Miután semmi ilyesmit nem találtak, zsákokba pakolták és elvitték Glückék élelmiszertartalékait, valamint megbüntették őket 500 pengőre.

Egy hónapig nem történt semmi, majd június 7-én négy felfegyverkezett SS-tiszt jelent meg a lakásban, Gemmát és férjét letartóztatták, és Budára, a Gyorskocsi utcai börtönbe vitték. Az ekkor 62 éves asszony felidézte, hogy néhány nappal korábban megjelent nála egy csinos nő, aki azt mondta, hogy angol leckéket szeretne venni, de közben Fiorello La Guardiára terelte a szót, és azt állította, hogy rajong érte. Gemma az egész helyzetet nagyon furcsának találta, ezért óvatosan viselkedett, és ugyan megbeszéltek egy időpontot az első órára, de a nő soha többet nem jelentkezett. Másnap viszont az egyik budapesti náci napilapban hosszasan írtak arról, hogy miként engedhetik a hatóságok, hogy a New York-i polgármester, Hitler legnagyobb ellenségének nővére Budapesten lakjon.

Néhány napi fogva tartás és kihallgatás után Gemmát és Hermannt vonatra ültették, és Linzbe, majd a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. Ugyanez történt Yolandával, annak férjével, Ernővel, és Richárd nevű kisfiukkal is.
A férfiaknak készült csíkos rabruhát kellett hordanom és olyan nehéz, fából készült cipőket (természetesen harisnya nélkül), amelyekben alig tudtam járni. A cellák fala olyan vastag volt, hogy hiába kopogtam rajta facipőmmel, hogy a férjem tudja, itt vagyok a közelben, nem hallotta meg.

A két felnőtt férfit még Mauthausenben agyonverték, a nők és a kisfiú pedig a ravensbrücki munkatáborba kerültek, anélkül, hogy értesültek volna a családtagjaik haláláról.

Divatbemutató a munkatáborban
Ravensbrücköt eredetileg maximum 15 ezer rab számára tervezték, de amikor Gemma odaérkezett, 40 ezren voltak. A számítások szerint több mint 120 ezer nő fordult meg a táborban és csak a töredékük élte túl. Az asszony később könyvet írt az életéről, ebben hosszasan beszámolt a munkatáborbeli borzalmakról: az embertelen körülményekről, az éhezésről, a megaláztatásról, a kínzásokról és arról, hogy a ravensbrücki rabok egy része azzal töltötte az idejét, hogy a többnyire Franciaországból importált drága kelmékből varrtak ott helyben tervezett divatos ruhákat a náci tisztek feleségeinek és szeretőinek, és ezeket aztán divatbemutató keretében mutatták be.

A tábornak megvolt a maga hierarchiája: az őrök jobban szerették a köztörvényes bűnözőket, mint a politikai foglyokat, és nekik nagyobb volt a szabadságuk is, ugyanakkor bizonyos feladatokat a politikai foglyok kaptak meg, mert ők bizonyultak megbízhatóbbnak. Gemmát megkímélték a kemény fizikai munkától, mert Adolf Eichmann azt remélte, hogy zsarolni tudja majd Fiorello La Guardiát a nővére fogva tartásával, de ebből végül nem lett semmi.

Gemma nem sokkal a munkatáborba kerülése után átkerült a 2-es számú barakkba, amely az "elit" körletnek számított: itt volt saját ágya, szemben az előző körletével, ahol 7-8 nő osztozott egy ágyon, egy takarón és egy párnán, ráadásul délutánonként kapott egy egyórás pihenőt is. Az asszony a fogvatartottaknak küldött vöröskeresztes csomagokat szortírozta, amelynek tartalmát később az őrök kapták meg.

Különleges fogolyként nem kellett dolgoznom, de az első hét után szörnyen éreztem magam amiatt, hogy miközben a többiek agyondolgozzák magukat, én nem csinálok semmit, ezért kértem, hogy nevezzenek ki Tischaltestének.

Ez azt jelentette, hogy Gemma felügyelte az egyik vacsoraasztalt: ő osztotta szét a kenyeret és a levesnek alig nevezhető híg folyadékot, majd ellenőrizte, hogy minden tányér és evőeszköz el legyen mosva. Az asszony asztalánál oroszok, csehek, norvégok, jugoszlávok, olaszok, franciák és magyarok ültek, és megpróbált belőlük valamilyen közösséget kovácsolni, hogy könnyebb legyen elviselni a tábor borzalmait. Néhányukat titokban angolra tanította, másokat tanácsokkal látott el, és kapcsolatuk annyira szorosság vált, hogy Gemmát egy idő után elkezdték Muttinak, azaz anyukának szólítani. 1944 karácsonyán még egy emlékkönyvet is készítettek számára az irodákból elcsent papír és írószerek segítségével. Sőt, az egyikük valahonnan egy nagy kincsnek számító párnát is lopott ajándékba.

Hosszú várakozás
A háború vége után Gemma, a lánya és az unokája Berlinből kérvényezte, hogy bejuthassanak az Egyesült Államokba, ez azonban nem volt egyszerű. Gemma, azzal, hogy hozzáment Glück Hermannhoz, elvesztette az amerikai állampolgárságát, Yolanda és Richárd pedig magyar állampolgárok voltak, így csak menekültként juthattak volna be az országba. Gemma egy 1945. július 15-én kelt levélben arról írt a bátyjának, hogy próbálja meg kideríteni, mi lett Hermannal és Ernővel, élnek-e még, esetleg visszajutottak-e Budapestre.

Az újságokban gyakran szereplő asszony szerette volna, ha bátyja felhasználja a kiterjedt politikai kapcsolatait, Fiorello azonban – a leveleken és az anyagi segítségen kívül – nem volt hajlandó a nepotizmusra, és akkor sem alkalmazott kivételes bánásmódot a családtagjaival szemben, amikor később az ENSZ menekülteket segítő hivatalának (az azóta már megszűnt UNRRA-nak) lett az igazgatója. Egy 1945-ös levélben a férfi azt írta:

A ti helyzetetek különösen nehéz. Senkivel sem kivételezhetünk. Ha ti különleges bánásmódban részesülnétek, akkor több százezren követelnének hasonló eljárást. A nyilvánosság, amit kaptatok és a tény, hogy ismert ember vagyok, még nehezebbé teszi a dolgot. De megismétlem: ugyanazzal a problémával küszködtök, mint több százezer másik ember. A körülményekhez képest a lehető legjobban gondoskodni fogok rólatok. Türelmesnek kell lennetek.

1946 januárjában nagyon lassan, de végre rendeződni kezdett a helyzet. Ekkora kiderült, hogy sem Gemma, sem Yolanda férje nem élte túl a nácik terrorját, ezért Gemma visszakapta az amerikai állampolgárságát és lányával és unokájával közösen vízumért folyamodtak Dániában, amelyet meg is kaptak. Júniusban Fiorello – a vízummal kapcsolatos eljárás keretében – arról írt a hatóságoknak címzett levelében, hogy rokonai mindenüket elvesztették a háborúban, teljesen tőle függnek, ezért mindenképpen szükséges, hogy beengedjék őket az USA-ba. Erre azonban csak 1947 nyarán került sor, amikor Gemmáék Koppenhágában végre felszállhattak egy Amerikába tartó hajóra.

A sors fintora, hogy az egymást 20 éve nem látó családtagok nem sokáig örülhettek egymásnak, Fiorello La Guardia ugyanis az év szeptemberében hasnyálmirigyrák következtében elhunyt. Gemma 1962-ben, 81 éves korában halt meg New Yorkban, európai emlékezetük azonban valamelyest megmaradt: 2007-ben a trieszti zsidó közösség készített róluk kiállítást.