Az alsóbb elemi osztáyokban nem kellett  már jegyeket adni, a magyar irodalom oktatásából kimaradtak a memoriterek – a  megtanulandó versek, a történelemkönyvek nagyrésze még mindig szemérmesen kerüli a valóságos modern  történelmünket – jobb esetben csak utalnak ezek eseményeire.  Trianon, a Bécsi Szerződések, a Benes dekrétumok, a délvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyarokon végrehajtott tömegyilkosságok, deportálások, elüldözések zárt tabuk voltak. Csak nagyon  lassan az lesz a kommunista mult, a kitelepitések, a választási csalások, a szovjet gyarmattá süllyesztett ország és 1956 is. Iskoláinkban soha nem volt annyira laza a fegyelem mint ma; a tanulókat testileg fegyelmezni tilos, a tanárokat fizikailag bántalmazni már-már  bravúrnak számit alig valami következménnyel.

Hazánkban a történelem folyamán a porosz rendszerü iskolai-oktatási rendszer honosodott meg osztrák közvetitéssel. Az idősebb nemzedék még ebben nőtt fel. Volt igazi osztályzás, komoly tanulás és szinte katonai fegyelem nemcsak az iskolákban hanem az internátusokban és kollégiumokban is; sokhelyen egyenruha volt használatos, de iskolai sapka mindenképpen. Mindez ugyan olykor nehéznek tünt a diákoknak, de felnőtt korukból visszanézve diákéveikre csak áldani tudták az Alma Matert – iskolájukat, tanáraikat a szerzett tudásért, a rendre, pontosságra, a szorgalmas, lelkiismeretes munkára és a bajtársiasságra való nevelésért. Nem véletlen, hogy magyar tudósokkal, feltalálókkal, szakemberekkel volt és van tele a világ, s elsők vagyunk a világon a per capita Nóbel-dijas tudósokból.

Mindez alighanem a multé miután az Unióban egy tőlünk idegen, liberális, nyugaton dívó iskolai rendszert és tanulási módszert eröltetnek ránk. Ennek a trendnek, a modern liberális nevelésnek kitalálója és jelenlegi ikonja a braziliai keresztény-szocialista Paulo Freire (1921-1997) volt. Filozófiában és jogtudományban képezte magát ám nagy hatással volt rá a délamerikai marxista beütésü "Felszabadulási Teológia". Tanitotta a szegényket Braziliában, majd Csilében, s hosszú ideig az Egyházak Világtanácsánál dolgozott Genfben. Alkalmam volt nehány előadását hallgatni s megismerkedni vele. A mult század hetvenes éveiben azzal a teóriával állt elő, hogy a nevelést az oppresszorok – az elnyomók – világszerte a tömegek elnyomására használják, s ettől meg kell szabadulni – fejti ki fő munkájában a Pedagogy of the Oppressed – ben, az Elnyomottak Pedagógiájában. Harcolt azellen, hogy a nevelők tudással tömjék tele a tanulók fejét. Ehelyett inter-action-t ajánlott a nevelők és a tanulók között.

Mindez nyugatra és kicsiny hazánkba mára már egy csavarással érkezett el, azzal, hogy maga a nevelés az elnyomás! Mert mi más lehet az a fajta oktatás mely leckékkel, házi feladattokkal, tanulással, bemagolással terheli a nebulókat? Ebből egyenesen következik, hogy a tanár feladata már nem tudás-közvetités, hanem a "tanuló gondolkodási képessége kibonakozásának elősegitése." Ezt megvalósitandó lesz az iskolában eltöltött idő üres fecsegés mindenről "ami van a földön és égen" – s a "spanyolviaszkot" aztán fedezze fel maga a diák –  ha kellene neki, ha akarja, s ha tudja. Mindennek eredménye a szétvert és megroggyant nevelési rendszerünkben látszik: olvasni-írni, számolni csak akadozva tudó, fegyelmezetlen, erkölcsi elvek nélkül felnövő ifjúságban. S vajon lesz-e ezekből, felelőségteljes, öntudatos, szorgalmas-dolgos, népét, hazáját szerető felnőtt generáció?

Valamikor az iskolában: "Non scolae sed vitae discimus" – nem az iskolának hanem az életnek tanultunk. Ma úgy látszik az iskolák az új opresszoroknak képezenk megvezethető, kijátszható, becsapható és bambán engedelmeskedő tömegeket – vajon meddig? Vajon folytatódni tud-e a tíz  éve elkezdődött nemzeti megújulás iskoláinkban is?