Az óvónők ügyesen leszerelték a meglehetősen agresszív nőt, mi meg – a több szülő – jót nevettünk a történteken. Ezzel vége is lett a dolognak.

Harminc évvel később Olaszországban azonban másképp történt. Egy finn asszony, aki olasz állampolgár lett, 2001-ben pert indított, mert két gyermekét szerinte zavarta az, hogy az iskolában kereszt van a falon. A pert ugyan Olaszországban minden fokon elveszítette, de a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2009-ben neki adott igazat. Az ítélet szerint az iskolai kereszt sérti egyfelől a szülők jogát ahhoz, hogy saját lelkiismeretük szerinti nevelést biztosítsanak a gyermeknek, másfelől a sérti a gyermeknek a vallásszabadsághoz fűződő jogát.

Feltételezem, hogy Lautsi asszony gyermekei nem egyedül jártak iskolába. Osztálytársaik zömét biztosan nem zavarta a kereszt, sőt alighanem voltak olyanok is, akiket éppen az sértett volna, ha a keresztet eltávolítják. Erre azonban nem került sor, mert Olaszország másodfokra vitte az ügyet. A perbe 21 ország, köztük Magyarország is belépett az olaszok mellett, és végül a bíróság 2011-ben úgy döntött, hogy a keresztek maradhatnak.

Kérdés, hogy meddig. Most egy éve az olasz oktatási miniszter, az Öt Csillag Mozgalomhoz (M5S) tartozó Lorenzo Fioramonti azt vetette fel, hogy a tantermekben az általában a tanári katedra fölött látható feszületet világtérképpel vagy az olasz alkotmány szövegével helyettesítsék.  Az elgondolás szerencsére felháborodást váltott ki, és még balról sem kapott támogatást.

Lautsi asszony húsz éve indította el a maga háborúját. Az eset közismert. Mi lehetett az, amiért egész Olaszországból kitiltotta volna a tantermek keresztjeit? A szülő joga és felelőssége megszabni a gyerekei vallási nevelésének irányát. De Lautsi asszony nem dönthet a többi gyerek világnézetéről. A számára idegen vallási jelkép látványa alkalmas lehetett volna arra, hogy gyerekeit toleranciára nevelje, ami a társadalmi együttélés kulcsa. Ha a kereszt jelenléte ellen fellép, akkor nem fogadja el az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának vonatkozó részét, ami mindenkinek jogot ad a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságra, és arra, hogy a meggyőződését mind egyénileg, mind közösségben a nyilvánosság előtt is kifejezésre juttassa. Lautsi asszony joggal kifogásolhatta volna, ha az ateista neveltetésű gyerekeinek fejet, netán térdet kell hajtaniuk a kereszt előtt, de azt nem, ha a többiek ezt megteszik. De persze erről nem volt szó, ő már a kereszt puszta léte miatt is tiltakozott.

A strasbourgi bíróság másodfokon kijavította az első fok hibáját. A sajtóból ismert fő érv: a kereszt az olasz kultúra része. Vagyis elvitatta a Krisztus ábrázolástól a vallási tartalmat. 2011-ben minden józan ember örült, hogy a keresztek ott maradhatnak az iskolákban, de az érvelés – mind az olasz állam, mind a bíróság jogerős ítéletében – megkerülte a lényeget: a vallásos meggyőződés nyilvánosság előtti képviseletének jogát.

Lautsi asszony magányos harcosnak tűnik, de nincs egyedül. Nemcsak Fioramonti miniszter tervére gondolok, hanem arra a sok akcióra, ami a kereszténység nyilvános jelenléte ellen irányul. Iskolai "keresztes háború" másutt is volt. 2011-ben például a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium tanárai tiltakoztak, hogy a tulajdonos a kereszteket a velük való megegyezés nélkül tette ki a tantermekben. Az újságok tele vannak szoborrongálásokról, egyes helyi hatóságok sajátos döntéseiről szóló hírekkel. Van, ahol tiltják a közterületeken a karácsonyi jelképeket, például a jászolt. Egyre kevesebb üdvözlőlapon láthatjuk húsvét táján a feltámadt Krisztust,  vagy épp a megfeszítettet. Karácsonykor fenyőfát mutatnak, Szent Miklós püspököt már régen kiszorította a Télapó. A mese maradt, a lényeg eltűnt. Szép lassan haladt előre a folyamat, a kereszténységet már a magánéletbe száműzték, és nemcsak a kommunista országokban, hanem a gazdasági ereje miatt csodált Nyugaton is.
 
Franciaországban a bíróság levetette a keresztet II. János Pál szobráról. Grüß Gott! köszön a portás a bécsi szállodában, de teljesen zavarba jön, ha a legközelebbi templom után érdeklődöm. Talán nem is tudja, mit jelent a köszöntés. Ahogy nálunk sincs vallási tartalma, ha valaki azt mondja: hála Isten. Ma sajnos már egyre több jel mutat arra, hogy a kereszténységnek, mint eszmerendszernek az eltüntetése után a keresztények üldözése következik. Lautsi asszony még javában perlekedett, amikor 2004-ben kiderült: Rocco Buttiglione miniszter viselt olasz politikus nem lehet európai biztos, mert az Európai Parlament liberális többsége nem fogad el hitét megvalló keresztényt.

Krisztus ma is jel, aminek ellentmondanak. A kiszorítás, a nyílt támadás mellett más frontok is nyíltak. A szexuális magatartás terén kétségtelenül kisebbségben lévők erőteljesen harcolnak azért, hogy a többség megkülönböztetés nélkül kezelje őket, de újabban túl lépnek ezen. Szerintük a férfi és a nő nemcsak egyenlő, hanem egyforma. Napjainkban megpróbálkoznak behatolni a gyermekek világába, azt gondolva, hogy a heteroszexualitás is csak hagyomány, levehető, mint a kereszt a falról. Támadás tárgya lett majd minden, ami a Bibliában olvasható. A Teremtés könyve szerint Isten a hetedik napon megpihent – tehát meg kell szüntetni a hét napos munkahetet, ahogy tette ezt a francia forradalom, napjainkban pedig erőltetni kell a vasárnapi munkavégzést. Az Írás szerint Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, tehát kétségbe kell vonni, hogy ez valami eleve adott meghatározottsága az életünknek.

Egy fajta forradalom zajlik a megszokott jelenségek ellen. Évszázadok óta kereszt van az olasz tantermekben – le kell venni azokat. Mióta világ a világ, a születéskor kapott nemünknek megfelelően élünk – most divattá teszik, hogy ez megváltoztatható. Az ember természetéből fakadóan közösséget vállal azokkal, akikkel közös az anyanyelve, - a mai forradalmárok egy helytől, nyelvtől független világpolgárt képzelnek el. A hazafiság gyanús, a patriotizmus métely.

A felvilágosodás és a francia forradalom óta nagyot változott a világ. Akkor a józan ész nevében támadták a kereszténységet. Most Krisztus mellett már a józan ész is elpusztítandó. Ne engedjük.