Hogy ne legyen sok félreértés, elöljáróban leszögezem: nem vagyok és nem is leszek migránssimogató. De annak idején, amikor mindenki je suis charlie-t kiáltott, és ezzel a jelszóval feldühítve két millió európai polgár vonult fel-le Párizsban, akkor is arra gondoltam: igen, a szólás szabadságáért ki lehet, sőt ki is kell állni, de mint mindennek, ennek is vannak korlátai.

Aki úgy gondolja, hogy az iszlám népének Európában van a helye, annak számolnia kell a következményekkel. Ferenc pápa, akit migráns simogatónak próbálnak a "progresszívek" hazudni, világosan beszél arról, hogy létezik integrációs képesség, és a kormányoknak a bevándorlás ügyében ennek figyelembevételével kell(ene) meghozniuk a döntéseiket.

Ma a sajtó - oldaltól függetlenül - elítéli az Allah akbar felkiáltással gyilkoló terroristákat, akiket nem is lehet védeni. De biztos, hogy csak a tettesek a felelősök a halottakért? Vajon Macron elnök nem bűnös az ügyben? Okvetlenül fontos volt most azt kijelentenie, hogy Franciaország kiáll a szólás szabadsága mellett, és továbbra is lesznek Mohamed karikatúrák? Miközben – olvasom -  Franciaország svédországi nagykövete szerint hazája iszlám ország! Ha az, akkor számolni kell azzal, hogy az iszlám hívei - így vagy úgy, - de érvényt fognak szerezni az iszlám jognak. Elvárjuk, és joggal várjuk el, hogy a bevándorlók toleránsan viselkedjenek befogadó hazájuk szokásaival szemben, és tartsák meg törvényeiket, de nem kell-e nekünk is, illetve ez esetben a franciáknak, némi toleranciát tanúsítani az ő érzékenységükkel szemben? Hangsúlyozom, ez nem mentség a gyilkosoknak. Még akkor sem, ha én is vallom, hogy Allah akbar, azaz az Isten a leghatalmasabb. Akinek a hatalmát nem vélt és valós ellenfeleinek meggyilkolásával kell megmutatni a világnak. A radikális iszlám részéről egy fordított "keresztes háború" tört ki, és folytatódik mindaddig, amíg az iszlamizálódott európai államok vagy kialakítják az együttélés kölcsönösen elfogadható szabályait, vagy felszámolják a két kultúra párhuzamos jelenlétét. Az előbbire nem látok esélyt, mert a fanatizmus nem tárgyalóképes. Az utóbbi pedig kivihetetlen.

Ezek után viszont élesen felmerül a kérdés: meddig lesz működőképes Európa elképzelt és általam is szeretett egysége? Életem folyamán többször volt alkalmam Franciaországban járni-kelni. Csodálatos, szép napok voltak. Most – és nem életkorom miatt – hat ökörrel sem lehetne oda vontatni. Az emlékeim szépek, de a jelen helyzet fáj.

Franciaország temeti halottjait, mi pedig temetjük az európai álmot. Kár érte. Mától Közép-Európát álmodom. Közép-Európát, ahol tudunk a bűnösért és az áldozatért is imádkozni.