Természetesen a COVID-19 járvány és annak tisztázatlan eredete sem segítette Washington és Peking viszonyának rendezését. Márciusban a Columbia Egyetem professzora, Thomas Christensen a Foreign Affairs magazinban arról írt, hogy a jelenlegi USA-Kína stratégiai verseny nem nevezhető hidegháborúnak, mivel hiányzik az USA és a Szovjetunió közötti konfliktust meghatározó három lényeges elem. Egyrészt az Egyesült Államok és Kína nem vesznek részt ideológiai küzdelemben annak érdekében, hogy maguk mellé állítsanak harmadik országokat.

Másrészt az Egyesült Államok és Kína nem rendelkezik olyan szövetségekkel, amelyek elősegíthetik a proxy háborúkat és atomválság kialakulását okozhatják. Harmadrészt pedig a globális gazdaság annyira integrálódott, hogy nem osztható szét tömbökre.

Csakhogy amennyiben nyomon követjük a világpolitika alakulását, ezen kijelentések nem feltétlenül állják meg a helyüket. Az igaz, hogy jelenleg a globalizáció hatására a globális gazdaság olyan mértékben integrálódott, hogy a világot gazdasági alapon jelenleg nem lehetne két blokkra osztani. Csakhogy pár éven belül megtörténhet ez a kettéválás.

Az elkövetkező öt évben minden kormánynak állást kell majd foglalnia abban a kérdésben, hogy melyik féltől szerzik be az 5G hálózat kiépítéséhez szükséges technológiát, nyugatról vagy kínai vállalatoktól.

A kettéosztottság már most is megfigyelhető, vegyük példaként a latin-amerikai országokat. Ecuador az Egyesült Államokhoz fordult, hogy az segítsen törleszteni a Kína felé fennálló billió dolláros adósságát, cserébe pedig betiltja a Huawei-t az országban. Ezzel szemben Paraguay támogatja a kínai vállalatot, hiszen kedvező áron kínálja a hálózat kiépítését.

A kettéválás nem is most látszik igazán, hanem évek múlva lesz a szembeötlő. Mivel az államok más és más 5G technológiával rendelkeznek majd, más ütemben fejlődik a gazdaság, a katonai és a kommunikációs szektor, a közlekedés, a pénzügyi rendszerek pedig egymással nem kompatibilis, együttműködést gátló módon lesznek kialakítva.

A második pont sem mondható teljesen reális, amely szerint a két nagyhatalom nem rendelkezik olyan szövetséges államokkal, amelyek elősegíthetik a proxy háborúkat és atomválság kialakulását okozhatják. Mindkét ország viszonylag nagy befolyási övezetettel rendelkezik, így akadnak olyan államok is a kapcsolati rendszerben, amelyek proxy háborúk kitörésében segédkezhetnek. Az azonban egyik félnek sem érdeke, hogy nukleáris krízisig eszkalálódjon a konfliktus, hiszen a mai eszközökkel már sokkal nagyobb értékű pusztítást képesek okozni.

Annak a kérdése pedig, hogy az Egyesült Államok és Kína részt vesznek-e ideológiai küzdelemben annak érdekében, hogy maguk mellé állítsanak harmadik országokat, szintén újra vizsgálandó. Washington a különböző szervezetein keresztül meglehetősen sok országgal ápol részben ideológiai kapcsolatokat. Példaként említhetnénk a NATO-t, ahol a tagok minden politikai és katonai eszközt igénybe vehetnek a tagországok biztonságának és szabadságának szavatolása érdekében, vagy az ENSZ-t, amely a világbéke elérésére törekszik, valamint a biztonság, az emberi jogok, a gazdasági fejlődés, a nemzetközi jog és a szociális ügyek megteremtésére és védelmére esküdött fel.

Kína pedig a Konfuciusz Intézetek hálózatán, valamint az Egy övezet, egy út kezdeményezésen keresztül képes a leghatékonyabban terjeszteni befolyását és ideológiáját