Magyar Krónika
Aranybulla 800
magyar krónika aktuális 2022. 04. 25. Csere Péter
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
TEKNŐSBÉKAA teknősbéka igen hosszú életű állat, egy teknősbéka élete hosszúságban kitesz annyit, mint tíz ember élete. Persze, ez a teknősbékaélet amilyen hosszú, olyan keskeny szélességben, tehát messze mögötte marad akár egy magyar gróf vagy lánckereskedő életének is.
hirdetés
Klikk ide
Lehet-e egy nyolc évszázada történt eseményről szubjektíven nyilatkozni? Úgy gondolom, igen, hiszen a történelmi eseményeket egyáltalán nem mindig az eltelt idő teszi távolivá. Jelenlegi megemlékezéseink rádiusza nemigen terjed túl az 1848-as szabadságharc idején, a már ködbe vesző időkből talán csak Szent István ünnepe maradt meg. Úgy látszik, még Mátyás király vagy Rákóczi sem érdemel meg tőlünk egy emléknapot.
II. András kihirdeti az Aranybullát – Jantyik Mátyás seccója az Országház Felsőházi Üléstermében
Fotó: Wikimedia
Pedig nagyon régen is történtek alapvető jelentőségű, az egyes emberek és a nagyobb közösségek mindennapjait alakító dolgok. Éppen nyolcszáz évvel ezelőtt, 1222. április 24-én is történt valami nagyon fontos Magyarországon, ami az egyetemes jogfejlődés számára ugyanúgy jelentős pillanat volt.
II. András királyunk kiadta az Aranybullát.

Bárhogy keresünk-kutatunk, Európában ezt kizárólag a Magna Charta, az angol nemesség szabadságlevele előzte meg mindössze hét évvel, 1215-ben. Persze nem puszta papírról (illetve akkor még pergamenről) van itt szó; a lényeg a tartalom. Márpedig a tartalom, mondhatni, forradalmi: egységesíti azt az osztályt, amely aztán egészen a huszadik századig a politikai hatalom kizárólagosságát és az országvezetés kiváltságát élvezte. Az Aranybulla a magyar nemesség egyenlő jogait és kötelességeit foglalta írásba. Tartalmát pedig a magyar király hagyta jóvá és látta el aranylemezből készült függőpecsétjével – innen az elnevezés: Aranybulla.

A középkorban ez utóbbi sokkal többet jelentett az egyszerű aláírásnál (ráadásul ekkor még csak afféle szignóról beszélhetünk), mert nem pusztán a király jóváhagyását, hanem a személyét, a jelenlétét testesítette meg.

Talán meglepő, de az Aranybulla történetét én ott kezdeném, hogy 1213 őszén egy főúri társaság vadászni megy a Pilisbe. A társaságnak a királyné is tagja, aki közutálatnak örvend fékevesztett gőgje és a kincstári javakat pazarló magatartása miatt; a király, II. András idejét pedig éppen legújabb hadjáratának előkészületei foglalják le. Az exkluzív társasághoz a legelőkelőbb zászlósurak közül többen is csatlakoznak, többek között Petur csanádi ispán és Bánk pozsonyi ispán is. Utóbbi a király távollétében a nádori jogosultságoknak is birtokosa, és neki is elege van a német ajkú meráni házból származó királynéból.

Többet valószínűleg már nem kell sejtetnünk a készülő tragédiából: igen, ez a későbbi nemzeti dráma, a Bánk bán története. Aligha személyesen Bánk ölte meg a királynét, hanem Petur vagy inkább egy hivatásos bérgyilkos, de lélektanilag nagyon is indokolt feltételezés, hogy anyja lemészárlásának a hétéves trónörökös, a későbbi IV. Béla király is szemtanúja volt. Ő ezért viselkedett előítéletekkel és távolságtartással a magyar nemesség irányában egészen a muhi csatáig, ahol közülük számosan életük feláldozásával mentették a királyukat. Ám ne szaladjunk ennyire előre!

Eléggé ellentmondásosak a források arról, hogy a király bosszút állt-e felesége haláláért, mindenesetre Bánk udvari karrierje töretlen maradt. II. Andrást azonban, bármennyire könnyelműnek és kalandor természetűnek írják le, mégiscsak Árpád-házi volt; genetikailag kódolt politikai és stratégiai érzékkel. Átlátta, hogy a nemzeti tragédiává szélesülő családi tragédia mögött sokkal mélyebb okok állnak, mint Bánk feleségének molesztálása vagy a kegyenceit szabadjára engedő megboldogult királyné felelőtlensége.

II. Andráshoz eljutottak a panaszok, és ő alaposan elgondolkodott. Odáig ő is (bár legyünk korrektek: elődei közül is többen) két kézzel osztogatta a királyi birtokokat. Aki pedig teljes országrészek felett gyakorol hatalmat, annak még a saját osztályán belül sincs érzéke bármiféle egyenlőség felismerésére és tiszteletben tartására. A nagybirtokosok fékevesztett hatalmaskodásához a király gyakori távolléte is hozzájárult, ám a nemesi osztály megosztottsága az államhatalom szempontjából is kritikussá vált, hiszen a király legfőbb támasza éppen a nemesség volt. A magyar nemesség óriási többségét pedig azok tették ki, akiknek nem a birtokai, hanem a katonai erényei és harci tapasztalatai voltak számottevők. Ezeken kívül pedig volt még egy alapvető tulajdonságuk: a királyhoz való rendíthetetlen hűségük.

A királyi kegyből valamennyire azért ők is részesedtek; az Andrással a Szentföldön vitézkedők közül sokan kaptak később kisebb-nagyobb birtokokat. Ám ezek eltörpültek az olyan birtokadományok mögött, amelyben Magyarországnak, Európa egyik legnagyobb országának királyai részesítették a legnagyobb feudális urakat. Hogy mi lehetett ennek az oka? Többen úgy gondolják: az országrésznyi területek adományozásával a király tulajdonképpen az államhatalom fenntartásának költségeit akarta áthárítani a nagybirtokosokra, hiszen birtokaik határain belül gyakorlatilag uralkodói jogok illették meg őket; a nyelvünkben máig élő „kiskirály” kifejezés nem költői túlzás. II. András idejére azonban már egyértelmű volt e tézis alapvető hibája. A kiskirályok bizony nem az államhatalom terheit vállalták át, hanem éppen hogy meggyengítették azt a törvényszerűen bekövetkező önállósodásukkal.

II. András családi tragédiája révén a lehető legdrasztikusabban szembesült a beállt helyzettel: a nagybirtokosok és a kisebb birtokokkal rendelkező, a királyi kegyben sütkérezők valamint az annak áldásaiból érdemtelenül kimaradók között egyre gyakoribb konfliktusok az államhatalom legfőbb támaszát jelentő nemességet osztották meg – így pedig a király hatalmát gyengítették meg végzetesen. A nemesség túlnyomó többsége tele volt a nagybirtokosok elleni panasszal, a királyi kancellária irattárai pedig tele voltak folyamodványaikkal és bejelentéseikkel. A királynak cselekednie kellett.

Nagyon keveset tudunk arról, hogy az Aranybulla személy szerint kiknek a munkája nyomán született; kik tárták fel a rendezni kívánt társadalmi viszonyok teljességét, és kevés emlék maradt azokról is, akiknek a megfogalmazást és az írásba foglalást köszönhetjük. Maga a bulla két személyt említ: Klétus prépostot, akinek „keze által”, valamint Keled egri prépostot és királyi kancellárt, akinek „kezéből” kelt az oklevél. Ez a megfogalmazás hordoz árnyalatnyi különbséget, hiszen előbbi talán a szöveg konkrét leíróját, utóbbi az oklevél tartalmát jogi szempontból lektorálót nevezi nevén.

A szöveget olvasván merőben szokatlan azonban az a kritikus, szinte megrovó hangnem, amivel az eddigi királyi intézkedéseket illeti; szinte olybá tűnik, mintha maga a király gyakorolna itt – ráadásul eléggé mélyreható – önkritikát. Mivel mind országunk ne-mesei­nek, mint másoknak is Szent István királytól alapított szabadsága némely királyok hatalma által, kik néha haragjukban bosszút állottak, néha gonosz emberek hamis tanácsira is hallgattak, vagy saját hasznukat keresték, igen sok részben rövidséget szenvedett: nemeseink fenségünk és elődeink füleit gyakor ízben verdesték kérelmeikkel és folyamodásaikkal országunk javítása iránt… Alig hihető, hogy erre a maga korában igencsak éles kritikára egy állami tisztviselő vetemedett volna királyával szemben. Egyáltalán nincs kizárva, hogy itt bizony a hétszáznyolcvanhét éve meghalt királyunk saját szavait halljuk – ezt más aligha merészelte volna. A „királyi hang” amúgy az egész oklevélből visszaköszön, hiszen lényegre törően, szószaporítás vagy bizonytalankodás nélkül bánik az alapul szolgáló tényanyaggal, minden szavában a téma beható ismerete tükröződik.

Akarjuk azt is, hogy sem mi, sem utódaink bármi időben le ne tartóztassák s el ne nyomják a nemeseket valamely hatalmasnak kedvéért, hanem ha előbb megidéztettek és törvény rendje szerint elmarasztaltattak.

Továbbá semmi adót, semmi szabad dénárokat nem szedetünk a nemesek örökségén; sem házaik­ban, sem falvaikban meg nem szállunk, hanem ha meghívatunk. Az egyházak népeitől is teljességgel semmi adót sem szedetünk.

Ha valamely nemes meghalálozik fiú nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék, és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra.
Ha a király sereget akar vinni az országon kívül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanemha az ő pénzéért. Ellenben ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni.

A nádor országunk minden emberei felett különbség nélkül bíráskodjék; de a nemesek főben- és birtokbanjáró ügyeit a királynak tudomása nélkül el ne végezhesse.
Ha külföldiek, tudniillik tisztességes emberek, jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek. Fekvő birtok az országon kívülieknek ne adományoztassék.

Egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk.”
A megfogalmazás konkrét és szabatos; olyan kell, hogy mögötte álljon, aki részleteibe menően ismerte a magyar nemesség sérelmeit, hiszen olyan méltánytalanságokat orvosol, amiket az erőfölényben lévők szoktak elkövetni a gyengébbekkel szemben. A részletekkel természetesen nem csak a király lehetett tisztában, de a parancsszerű megfogalmazás mástól nem származhatott. Igen valószínű, hogy itt ismét egy Árpád-házi uralkodónk hangját halljuk.
Amúgy az Aranybulla az egyik első olyan jogforrás az európai történelemben, amely megfelel a jogalkotókkal szembeni egyik legősibb emberi kívánalomnak: jogbiztonságot teremt. Hiszen rendelkezései már írott formát nyertek, mindenkire nézve egyformán kötelezők voltak – és ha figyelmesen végigolvassuk, hamar belátjuk, hogy megfogalmazása nemigen enged teret holmiféle szócsavaró jogászi okoskodásnak.

Addig példátlan módon a király kötelezettséget vállal az évenkénti törvénynapok megtartására, és azokon a személyes jelenlétre:
Rendeljük, hogy évenként a szent király ünnepét hacsak némi súlyos foglalkozás vagy betegség által nem akadályoztatunk, Székesfehérvárt tartozunk megülni. És ha mi jelen nem lehetünk, a nádor kétségkívül ott leszen helyettünk, s képünkben meg fogja hallgatni az ügyeket. Minden nemesek, tetszésök szerint, szabadon oda gyülekezzenek.
A leginkább figyelemreméltó azonban a híres ellenállási záradék, hiszen a nemesség életviszonyainak szabályozása már nemigen aktuális a ma embere számára. Az ellenállás jogának írásba foglalása forradalmi tett volt a maga idejében, hiszen éppen ebben tükröződik, hogy alkotója kétoldalú társadalmi szerződésként fogja fel az Aranybullát, amit értelemszerűen két félnek is kell betartania: a királynak és a nemességnek egyaránt. Ha az előbbi bármely rendelkezésével megsértené e szerződést, akkor a nemesség büntetlenül állhat ellen akaratának. Hogyha pedig mi vagy az utánunk következendő királyok közül valaki e mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké. Van valami mélységesen szomorú abban, hogy a polgári alkotmányokból ez a kitétel valahogy kimaradt. Pedig ha az eleve egyenlőtlenségre épülő feudális gondolkodásmódba belefért, helye kéne hogy legyen a minden ember egyenlőségét hirdető polgári társadalmi szerződésekben is. Persze vannak törvényes és kevésbé drasztikus módjai is az alkotmányos sérelmek kezelésének – de mégis, valahogy megnyugtatóbb lenne annak kinyilatkoztatása, hogy végső esetben, kivételes helyzetben, a polgárok külön-külön és összességükben is büntetlenül tanúsíthatnak engedetlenséget az alapjogaikat megsértő államhatalommal szemben.

Az Aranybullát 1222 tavaszán foglalták írásba, és a székesfehérvári országgyűlésen hirdették ki és fogadták el. Persze az idők folyamán többször javították, kiegészítették, az eredeti példányok is elvesztek, ám a lényegén soha nem változtattak. Úgy tűnik, a feudális jogszabályokat időtállóbbra tervezték a mostaniaknál.

Mi, magyarok pedig büszkék lehetünk egy királyunkra, akit a kortársak melegszívűnek, de könnyelműnek, bohém természetűnek, de tehetségesnek és kötelességtudónak írtak le. Szavai és gondolatai mégis átsütnek az immár nyolcszáz éves Aranybullán. Hiszen egy olyan uralkodóház sarja volt, amelyik szent királyokat adott a világnak, és amelynek tagjai mindig megmutatták, hogy az egyéni érdekek és a személyes sérelmek sohasem gátolhatnak egy igazi uralkodót abban, hogy országa és népe boldogulásán munkálkodjon.

Bizony, a mindenkori államvezetőink közül nagyon-nagyon sokan vehettek volna róla példát. A szerző jogász, író
MAGYAR FŐKONZULÁTUS
Főkonzul Pritz Helga Katalin
Konzul Kovács-Szabó Timea
Cím: 1155 Metcalfe St., Suite 1504
(Sun Life Building)
Montreal, QC H3B 2V6
Telefon: 438-380-3107
E-mail: 
consulate.mtr@mfa.gov.hu
Ügyfélfogadás 
Kedd: 9.00-12.00
Csütörtök: 13.00-16.00
Honlap cím: montreal.mfa.gov.hu

HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212