A mai Ukrajnához nagyon hosszú és eseményekben dús történelmi út vezet. Közismert, hogy a keleti szlávok (oroszok, fehéroroszok és ukránok is) közös gyökereiket egyetemlegesen a kijevi Ruszban vélik felfedezni. A hatalmas – és nagyon termékeny – terület alkalmas volt a dinamikus népszaporulatra.
A keleti szlávok történelmi léptékekkel viszonylag gyorsan betöltötték a rendelkezésükre álló hatalmas teret a Kaukázus-hegységig. Az évek, évtizedek múlásával – amint ez máshol is lenni szokott – az egymástól földrajzi értelemben távolra kerülők nyelvhasználata is változott, és az egyes régiók létre is hozták a saját államalakulataikat (fejedelemségek). Legnagyobb és legerősebb közülük a későbbi orosznak nevezett népcsoport államalakulatai lettek. Ez a széttelepülés a kijevi Ruszból már a 12. században befejeződött.

A mai értelemben Ukrajnának nevezett terület határos volt az Árpádok Magyarországával és hol Halics, hol Ladomeria néven futott. Történelmi tény, hogy a ladomériai uralkodók és az Árpádok időnként vérségi kapcsolatokat is létesítettek (házasságok), és rövid ideig magyar királya is volt Ladomériának. Amint ez a korszakban jellemző volt, az egymás ellen viselt hadjáratok sem maradhattak el, hiszen az Árpád-ház nagyon erős államot hozott létre, és igyekezett katonai erejét ugyanúgy, mint a dinasztikus házasságokat terjeszkedésre felhasználni (Horvátország például rokoni alapon szállt véglegesen a magyar királyokra még Könyves Kálmán király uralkodása idején).

Az elsöprő erejű mongol támadás elérte hazánkat és a nyugati szlávokat (lengyelek, csehek) is. A különbség az, hogy a keleti szlávok hosszú ideig „élvezték” a mongolok kíméletlen „vendégbarátságát”, ami hosszú időre elzárta az utat államaik újraszervezése elől. A nyugati szlávok, főként a lengyelek gyorsan magukhoz tértek, és a 14. században az akkorra komoly erőt képviselő litvánokkal léptek államszövetségre. A mai ukrán területek közepe táján a 15. században létrejött egy önvédelmi mozgalom, amit a mai napig a kozákok néven ismerünk.

A kozákok harcban álltak a lengyel és az orosz befolyásolási kísérletekkel ugyanúgy, mint a délről megismétlődő oszmán törekvésekkel. Rövid időre még egy kis államszervezetük is létrejött, sorsukat azonban nem kerülhették el. Nyugatról a lengyel–litván államszövetség, keletről pedig a közben megerősödő és nagyhatalmi pozícióra törekvő Oroszország érvényesítette befolyását. Az ott élőknek nem nagyon volt más választásuk az érvényesülésre, mint az alkalmazkodás. A nyugati területeken a lengyelekhez, a keletieken az oroszokhoz idomultak,minden értelemben. A kozákok egy jelentős része pedig hol itt, hol amott kapott zsoldért katonai megbízatásokat

Az idomulás szükségszerű velejárója a nyelvi, kulturális, a vallási idomulás és a fogadó nemzet szokásainak felvétele. Mi sem természetesebb, mint hogy mindez a nemzeti saját nyelv kifejlődésének ugyanúgy nem kedvezett, mint a nemzetként történő közös élmény megélésének sem. Ez a tapasztalat hazánk török inváziót követő történelméből is részben leszűrhető. Még a hazai reformkor nagyjai közül is többen, mint Széchenyi István is csak felnőtt korban tanulták meg a magyar nyelvet.

A 18. század azonban a lengyelekre is baljós jövőt hozott, a konkurens Német és Orosz Birodalom háromszor is felosztotta Lengyelországot egymás között, állami léte is hosszú időre megszűnt. Bizonyos területek a Habsburg Birodalom fennhatósága alá kerültek. A helyzet lényegében az első világháborúig változatlan maradt. A világháború után újra kiélesedett évszázados immár szovjet és lengyel ellentét árnyékában ismét fellángolt a vágy a saját, tartós ukrán államalakulat létrehozására, ami azonban hamar a Szovjetunió­vá történő átlényegülésbe torkollott. Ukrajna a szovjet szuperállam egyik tagköztársasága lett. Sok minden előbbre való volt, mint az ukrán nemzet vagy a nyelv ápolása, hiszen nemcsak Ukrajnában de a többi volt szovjet köztársaságban is az államnyelv az orosz lett.

Az is felettébb érdekes, hogy a ma Ukrajnaként ismert ország területe miként verbuválódott. Nagy Péter orosz cár az orosz nagyhatalmi pozíciókat északon alakítgatta, azzal, hogy korábban a pozícióban lévő svédekre döntő vereséget mért. Az orosz történelem másik nagy alakja, Nagy Katalin cárnő dél felé nyújtotta ki birodalma csápjait. Elfoglalta az oszmánoktól a Krím félszigetet, ahol Szevasztopolban hadikikötőt létesített. Ezzel megvalósult a cárok régi álma, a meleg tengerekre való kijutás. Ő alapította Odessza városát is. A múlt visszaköszön ma is.

Az orosz invázió éppen azokat a területeket foglalta el, ahol a nép ügydöntő hányada az orosz nyelvet beszéli, orosz- és nem ukrán tudatú. A mai Ukrajna területe nem csak eredeti orosz területeket foglal magába. Nincs olyan ország, amelyik határos Ukrajnával, és ne adózott volna területekkel Ukrajnának Romániától, Bulgáriáig, hazánktól Lengyelországig. Lengyelországot a második világháború utáni békekötés kapcsán egyszerűen megtolták nyugat felé, a lengyeleké lett Szilézia, olyan városokkal, mint Wroclaw (korábban Breslau), eközben keleten hatalmas területeket vesztett Ukrajna (valójában a Szovjetunió) javára. Ezzel „hálálták” meg Nyugaton a lengyelek élethalál harcát a nácik ellen.

A több évszázados hányattatottság okán joggal merül fel a kérdés, hogy az ukrán állampolgárok milyen mélyen tudják ukránságukat éppen anyanyelvükben megélni, mert ne tagadjuk, a nemzet nyelvében él, az tartja fenn, ezt mi magyarok saját évszázados tapasztalatunkkal igazolhatjuk. Kétségtelen, hogy létezik egy hivatalos ukrán nyelv. Azt se vonjuk kétségbe, hogy a mindennapokban és főként a társadalom alsóbb, kevésbé iskolázott rétegei ezen az orosszal vegyített nyelven kommunikáltak. Ide azonban bekívánkozik személyes tapasztalatom is. Fiatal tanársegéd koromban az a nem mindig kívánt megtiszteltetés ért, hogy diákcsoportokat kísérhettem a volt Szovjetunióba, egyebek mellett többször Kijevbe, de Jerevánba is egyszer.

Magam is meglepődtem, amikor Kijevben azt tapasztaltam, hogy én csak orosz szót hallottam, mi több, az egyetemen (Nemzetgazdasági Egyetem) csak oroszul ment a tanítás, szemben a hárommilliós Örményországgal, ahol az orosz mellett lehetett örmény nyelven is hallgatni az előadásokat. Az utca emberei egymással ott örményül beszéltek, Ukrajnában pedig elvétve. A Szovjetunió széthullása utáni ukrán vezető réteg prominensei közül a legtöbb rohamtempóban tanulta meg az ukrán nyelvet. Maga az ukrán ikon, Zelenszkij elnök orosz nyelvű, és orosz kulturális közegben nőtt fel. Kiváló anyagi helyzetű értelmiségi orosz családba született Ukrajna területén.

Az orosz–ukrán konfliktusnak megágyazott az is, hogy a Szovjet­unió felbomlása után a mai napig nem történt meg a hivatalos határok kijelölése. A felek végig kerülték az ebből óhatatlanul adódó konfliktushelyzetet. Ukrajna az újabb időkben – a nyugati propagandaízű terminológia szerint – demokráciában él, noha minden korábbiaknál agresszívabban viselkedik a kisebbségeivel, mindenkit rekordidő alatt szeretne ukránosítani. Ez az erőszakosság jellemző az első világháború után a nemzetközi magánpénz-birodalom minden újdonsült állami kreatúrájára, a benesi Csehszlovákiára, Romániára vagy Jugoszláviára. Ukrajna ezeket a példákat hűségesen követi. Igaz, az EU sem képes tudomást venni a saját területén élő ötvenmilliónyi nemzeti kisebbségéről.

Ez a hozzáállás minden birodalmi próbálkozás sajátja volt a múltban is. Ezek eredménye, hogy mindenütt gyorsan fogynak és tűnnek el a nemzeti kisebbségek, ez a túlélés parancsa a nyugatias demokrácia legnagyobb dicsőségére. Esetünkben minden tőlünk elcsatolt területen a magyar ajkúak részaránya erősen zsugorodott, Romániában csak az anyanemzet és a roma kisebbség szaporodott, de több mint tíz kisebbség eltűnt végleg, köztük a korábbi államalkotó németek és zsidók is.

Aligha várható el tőlünk, hogy ennek a jelenségnek Ukrajna kedvéért vagy az EU-nak való megfelelésből őszintén asszisztáljunk. Főként azért, mert az EU szintjén sem kap érdemi kezelést az őshonos kisebbségek ügye, még az érvényes jogi előírásokat sem tartják be.

Ha választ várunk a kérdésre, hogy kik is az ukránok, és mi is az ő országuk, bajban vagyunk a magyarázattal. Könnyebb megválaszolni a kérdéseket a tagadás oldaláról. Nem élnek saját nyelvükben, mert arra még nem volt idő, hogy az végleg gyökeret eresszen. Nem állíthatjuk, hogy Ukrajna orosz ajkú polgárait áthatja a saját ukránságuk, vélhetően inkább oroszságukat szeretnék Ukrajnában is megélni. Mert erre nincs módjuk, erősen vonzza őket Oroszország. Hasonlóan érezhet az ott élő többi, szép számú nemzeti kisebbség is. Az erőltetett ukránosítás nem az ország kohéziójának, hanem a centrifugális erőknek kedvez. Azt, hogy Ukrajnában milyen „jó minőségű” az ukránosított élet, kiválóan jellemzi a népességszám alakulása. Az 1990-ben mért 51 millióról 2020-ra az ukrajnai népesség 43 millióra apadt, ami megfelel több mint 16 százalékos népességfogyásnak.

Más volt szovjet köztársaságban is élnek oroszok és más, nem őshonosokkal azonos népek. Egyebek mellett Kazahsztánban is. Kazahsztán népessége ugyanezen idő alatt 16 millióról 18 millióra nőtt, ami majd 13 százalékos növekedésnek felel meg. Kazahsztán nem hajt végre kíméletlen kazahosítást, nem követi a nemzetközi magánpénz-birodalom első világháború utáni államkreatúráinak elvetélt példáját. A kazahok értékelik is országukat és annak teljesítményeit, amíg az ukránok nem nagyon. Ezt jelzi a nagyarányú népességfogyás, amit a háború milliókkal fog tovább növelni. Kazahsztánban nemrég sikerrel akadályoztak meg egy kívülről szervezett puccsot.

A Majdan téren 2014-ben megrendezett, forradalomnak kikiáltott puccs Ukrajnában mint kés a vajon úgy ment át, mert az ukránok apatikusan viselkedtek saját hazájuk jövőjét illetően. Hagyták, hogy a politikát idegen erők irányítsák, nagyon gyenge volt a kötődésük Ukrajnához. A külügyeket akkor is a térségben irányító amerikai diplomata elégedetlenül dohogott, hogy ötmilliárd dollár kiadás után sincs még meg néhány nap után a „demokratikus” végeredmény. A kívánt „demokrácia” Zelenszkij elnökké választásával teljesedett ki.
Ukrajna példamutató nyugatias demokráciává fogadtatott Nyugaton. Több, a másutt számon kért demokratikus követelménytől, mint a sajtó- és szólásszabadság vagy éppen a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége, a szabad nyelvhasználat nem sorolódott a máshol mindig is becikkelyezett demokratikus jogok közé. A nemzetközi „mérvadó körök” most mégis azt akarják elhitetni a közvéleménnyel, hogy az ukránok a hazájukért vívják élet-halál harcukat az orosz agresszorral szemben.
(Folytatjuk)(A szerző közgazdász)