Olvasom, hogy egy amerikai bírósági ítélet kinyitotta a kaput három egynemű ember alkotta „család” elfogadása előtt. Olvasom, hogy Németországban pubertásgátlót kaphatnak a gyerekek. Olvasom, hogy a magyar parlamentben LBGTQ csoport alakult ellenzéki képviselőkből, céljuk a szexuális kisebbségek védelme. Itt álljunk meg egy szóra.

Aligha hiszem, hogy ezzel a lépéssel az ellenzék érdemi számban kap többletszavazatot. Sőt. Amikor a tavaszi választásokon felmerült, hogy ez a kérdés a gyermekek megvédése érdekében döntő jelentőségű, a kormánykritikusok azzal próbálták lesöpörni a problémát, hogy Magyarországon a gender mozgalmak érdemben nincsenek jelen. Az egyetemeken való jelenlétet marginálisnak ítélték, sőt az LGBTQ riogatást tisztességtelen kampányolásnak minősítették.

Nos, itt a cáfolat. Persze, ha kevés szavazót hoz ez a lépés az ellenzéknek, akkor felmerül a kérdés: miért csinálják. Azoknál akarnak jó pontokat szerezni, akik világszerte a gender ügyeket a haladás és a szabadság szimbólumának vélik.

Az időközi önkormányzati választások mérlege hízelgő a kormányoldal számára. Ez és a közvélemény-kutatások egyértelműen jelzik: a kormány mögött nem gyengült a támogatás. Az ellenzék mintha már csak abban reménykedhetne, hogy az ukrajnai háború és a nyomában járó energiaválság, valamint a növekvő infláció meggyengíti ezt a támogatást, és ha külföldi pénzügyi beavatkozás révén a lakosság elégedetlensége ugrásszerűen megnő, az emberek Dobrev Klára árnyékminiszterségére fanyalodnak. Van ebben némi logika, de mégsem hiszem, hogy bekövetkezik.

A kormányoldalnak mindenesetre érdemes résen lennie, hiszen volt már minden józan logikával ellentétes szavazás nálunk is.   Schiffer Andrást idézem: "Budapestnek volt kilenc jó éve. Az önkormányzati ciklus felénél járunk és még mindig nem értem, miért kellett Tarlós Istvánt leváltani?”

Ugyanakkor nem az ellenzéki mozgások és kapkodások, egymással való marakodások jelenik a fő problémát. Az igazi baj most az Ukrajnában lett láthatóvá. Ez a háború nem következett volna be, ha a világban még működne az a két pólusú rend, amely tisztában volt az egész emberiséget fenyegető atomháború veszélyével és tudta, hogy ezt a háborút egyik fél sem nyerheti meg. Nem sírom vissza a Szovjetuniót, de tény: nem tett jót a józan gondolkodásnak, hogy az amerikaiak úgy vélik, bármit megtehetnek. Közben úgy tűnik, Oroszország is elszámította magát, és ereje (vélt) tudatában a nyílt agressziót is vállalta. S ahogy ez, - mióta a világ világ, - lenni szokott, a nagyok marakodását a kicsik szenvedik meg.

Terjed az a vélemény, hogy küszöbön a harmadik világháború és mi megint a rossz oldalon állunk. Szerintem ez nem igaz. Magyarország nem áll az orosz agresszió mellett. Minden szankciót megszavazott, bár a miniszterelnök úgy vélte, hogy azok nem érik el a hatásukat. (Eddig nem okoztak mást, mint bevételnövekedést az oroszoknak, de hosszabb távon esetleg gyengítheti őket.) A korábbi világháborúkban azok a nemzetek jártak jól, amelyek nem vettek részt bennük. És ez a jó oldal.

Szólni kellene még a munkácsi turul szobor történetének újabb szomorú fordulatáról. De szinte szóhoz sem jutok, annyira buta és értelmetlen ez a döntés. Osztozunk a munkácsiak és az egész kárpátaljai magyarság fájdalmában és dühében. Sajnos az utódállamok nem fogták fel, hogy a megszerzett területeken emberek is élnek, és nekik kötelességük és nem mellesleg érdekük lenne, hogy azok jól, azaz otthon érezhessék magukat a szülőföldjükön. A munkácsi döntés azért kirívó, mert egyrészt látványos, másrészt háború idején durva hiba, hiszen ilyenkor az ország összes polgárának egységbe kellene tömörülnie.