Mostanra eljutottunk oda, hogy egy ellenvélemény hangoztatása nem csupán azt eredményezi az ­uniós intézményeknél, hogy nem értenek vele egyet, de konkrét lépéseket szorgalmaznak az ellenvéleménnyel élő tagállam szankcionálására. Ha valaki Gyurcsány Ferenc, természetesen a legalantasabb módon gúnyolódik és áskálódik saját miniszterelnökével szemben, de ez azért annyira nem meglepő. Mert mindig az kiabál, akinek a háza ég. Lehet gúnyolódni, viccelődni, Európa-halált kiáltani, mert Magyarország nem áll be a nagy csillagos-kék kórusba huszonhetedikként.  A migrációs válság idején se állt be, s kiderült, Magyarországnak volt igaza. Az ukrán háborús tamtamdobot se verte soha hazánk, nem is fogja, s ezen újra meg újra megdöbben a művelt európai elit. Mert más vízió van előttünk, mint a többiek előtt. 

A Balkán stabilitása elemi érdekünk, ahogy az EU-nak is, Orbán Viktor pedig szívós munkával megteremtette ennek az alapját, a szerb–magyar együttműködést. Alekszandar Vucsics pártja ismét győzött, a hazai pálya kinyílt előtte, s nem ellenfélként tekint a magyarokra, hanem szövetségesként. Ez pedig történelmi jelentőségű tett mindkét részről.

Az egyik francia lap szerint Orbán Viktor megingathatatlan és ravasz, a maga módján ellenálló, aki a hazája érdekeit védi.

Brüsszelben másként törik meg a fény, ott Oroszország a koordináta-rendszer origója, vagyis azt harsogják, Magyarország és Szerbia Moszkva csatlósai. Fel se merül, hogy ezek a független államok nem úgy élik az életüket, hogy a nagyhatalmak játszóterén tereptárgyak legyenek. Az önmagukat elkötelezett demokratának tartó kisebb-nagyobb államok sutba dobják a józan észt, mert valaki azt mondja, ez a harc lesz a végső, adjuk oda az újabb és újabb milliárdokat Ukrajnának, és akkor sikerülhet legyőzni Putyint, ha nem, akkor majd talán tíz év múlva, de addigra biztosan. Aki nem így látja, az nem lehet az elitcsapat tagja. 

Az Európai Néppárt valaha a jobboldal közössége volt, ma liberálisabb és agresszívabb, mint a valaha liberálisként leírt Renew ­Europe, amely ügyesen lavírozik konzervatív irányba, pontosabban arrafelé, amerre Franciaország akarja. A „konzervatívok” a legdühösebbek, hogy nem tudnak fogást találni Orbán Viktoron és Magyarországon, s egyikük se veti fel, vajon hűek maradtak-e az elveikhez. 

Ma Brüsszelben nincsenek elvek, csak autodafék, no persze européer módon, sajtón keresztül üzengetve. Szemtől szemben maradtak a kincstári, őszintétlen mosolyok, a törleszkedés a nagyokhoz, hátha a ragyogásukból egy kicsi elcsenhető. Akárhogy is nézzük, Orbán Viktor ma megkerülhetetlen vezető Európában, álláspontját pontosan ismerik minden fórumon, és azt is, hogy nem fog megijedni semmiféle nyomásgyakorlástól. Valami ilyesmi a cél a diplomáciában, nyomot hagyni a másikban, bogarat ültetni a fülébe, alternatívát nyújtani a hamuszürkén szivárványos mindennapokban. Mert valójában mindenki jót akar saját magának, csak az oda vezető út nagyon nehéz, hiszen rengeteg az ellenérdekelt fél. Törökország a NATO második legerősebb tagállama, a Közel-Kelet egyik vezető hatalma.

Magyarország nem kérte ki senki engedélyét, hogy stratégiai szövetségre lépjen Törökországgal. Igenis van mozgástér az unión belül, de hogy ezt be lehessen játszani, ahhoz tehetség is kell, meg kőkemény munka, napról napra, megállás nélkül.

Bizony, a tehetség isteni áldás, de akarat és alázat nélkül mit sem ér.