A magyar betyárvilág a XIX. század elején alakult ki az Alföldön, a Bakonyban és Somogyban. A betyárok szegény zsellérekből, pásztorokból, a katonaság elől menekülő legényekből verbuválódtak. Világukat egyfajta romantika övezte, s mivel a gyűlölt hatalom üldözte őket, némi rokonszenvet is ébresztettek. A valóságban nagy részük közönséges bűnöző volt, aki legfeljebb a sajátos betyárbecsületet tisztelte, de a tulajdont és az életet nem. A „jó betyárok” nagyra növesztett alakja köré viszont legendák szövődtek, a törvényen kívüli társadalom csúcsára emelkedett vezérek pedig a betyárvirtus megtestesítői, a népdalok hősei (és az akasztófa virágai) lettek. Az alföldi betyárok közül a legnagyobb hírnévre Rózsa Sándor, a bakonyi betyárok közül Sobri Jóska tett szert.

Már származását is legendák övezik, vélhetőleg 1810 táján született Pap József néven a Vas megyei Endrődön, egy kondás fiaként. Ragadványneve vélhetőleg a Sopron megyei Soborra utal, ahonnan apja származott. A kisbojtár istenfélő nevelést kapott, de rossz társaságba keveredett, s egy vélhetően virtuskodásból elkövetett disznólopás után két év börtönre ítélték. A rácsok mögött szerelmi románcot folytatott a foglárnéval, megtanult írni-olvasni és megkedvelte a cifra ruhákat. Szabadulása után újfent összeütközésbe került a törvénnyel, és a büntetéstől félve bujdosásra adta fejét.

Csakhamar banda verődött köré, alvezére egy Milfajt Ferkó nevű, hat osztályt végzett, több nagyúrnál szolgált inas lett. Sobriék a Bakonyban tevékenykedtek, de portyáik során eljutottak Győrig és Zaláig is, főként papokat, gazdag juhászokat, kereskedőket fosztogattak. 1836-ban a kónyi kasznártól vitték el a győri káptalan pénzét - ám Sobri a család számára hét ezüst evőeszközt visszaadott, táplálva a nagylelkű rablóról keringő mondákat. A betyár nem sokkal később szolgagyőri kastélyában Hunkár Antal ezredest rabolta ki, de ez már végzetesnek bizonyult számára, tettük országos botránnyá dagadt, a köztiszteletben álló áldozat (akinek házában szó szerint egy fillért sem hagytak) személyesen a királynál tett panaszt. Sobri fejére száz arany vérdíjat tűztek ki, s kilenc vármegye indított ellene hajtóvadászatot, amelybe a pandúrok mellett a katonaságot is bevonták. Az üldözött betyár csapatának egy része Milfajt vezetésével a Vértes felé vonult, de messzire nem jutottak. Alvezére egy elfajult mulatozás során magát lőtte meg, a sebesült betyárt már könnyen elfogták, s a „talpon álló” (statáriális) bíróság 1836 karácsonyán felakasztatta.

Sobrit és öt társát 1837. február 17-én kerítették be Somogy és Tolna megye határán. Lápafőnél szabályszerű ütközet alakult ki, a sarokba szorított betyárok még sebesülten sem adták meg magukat. Sobri folyamatosan tüzelt a katonákra, akik végül mégis közelébe férkőztek, és egy tiszt lándzsával rontott rá. A betyár célba vette, de amikor rádöbbent reménytelen helyzetére, magát lőtte szíven.

Nehezen érthető, miért épp Sobri Jóska lett az egyik leghíresebb betyár, hiszen emlékezetes tett nem fűződik nevéhez - igaz, gyilkosság sem. Külseje előnyös volt, a körözőlevél sudár termetű, fehér bőrű, csinos arcú legénynek írja le. Halálába a nép nem akart beletörődni, még évtizedekkel később is suttogták, hogy Szlavóniában bujdosott és kanászkodik, az Alföldön lett gazdag számadó, kivándorolt Amerikába és így tovább. Emlékét mesék, dalok, balladák, ponyvaregények sora őrzi, bekerült a német lexikonokba és újságokba, Franciaországban még zenés darab is született róla. Magyarországon tíz éve forgattak róla kalandfilmet Sobri címmel.