Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
deszka kunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt, – szőlőkötözéskor, –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajjon, elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a galyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió, áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom, –
motyogott nagyapám,
s nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nő a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bírná tovább,
a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyen,
hogy élni tudjon: dió, levél, ágak…
…Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
letörhet száz ág, ezer nő helyére,
s ha csupán a csonka törzs marad,
ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
a gyökér kitartson!

A  g y ö k é r  kitartson!