Ha jól emlékszem, a hatvanas évek végén, a Napjaink szerkesztőjeként itthon talán én közöltem először folyóiratban Oravecz Imre verseit. Korábban az újvidéki Hídban Bori Imre.
Oravecz Imre
Az akkor induló költők között a legfontosabbak között tartottam számon. Mára már a mindenkori legjobb magyar költők között tartom számon. De azt hiszem, ebben egyetértés van a különböző indíttatású kritikusok és irodalomtörténészek között.
Mostanra „csak” azt tehetem hozzá, hogy legkiválóbb prózaíróink között is számon tarthatom. Most befejezett regénytrilógiája, A rög gyermekei meghatározó képet nyújt a magyar, a közép-európai földet művelő, a nemzeti létet meghatározó népről, úgy, hogy egyben az Újvilágban is helyüket megálló európai vállalkozók világáról is. „Az Édentől keletre” megszülető, munkás alapú kultúráknak a Bibliában felmutatott világát a maga pontos és tisztességes életösztönével kibontakoztató csodáját mintegy saját, személyes tapasztalatát örökíti meg számunkra. Remekmű! Kimondhatom. Az emberi történelem jó lehetőségeinek végiggondolása, és személyes átéltséggel való megírása.
Olyan életforma megidézése, amely minden korban reménységgel töltheti el az emberiséget. Bárha a történelem eddig minden esetben kiteljesedését meg is akadályozta az ilyen történeteknek. Szemben a történelemmel az emberiségben benne élő boldogulási ösztönt, a teremtéssel bele programozott igyekezet „élertreményrelobbanást” mutatja fel egyetlen család évszázados történetében.
Ezt az eposzi, sőt bibliás életmódot olvastam ki örök biztatásul írásomban, amely a Magyar Idők 2018. május 5-i, szombati számának Lugas mellékletében, a 15. oldalon jelent meg.