A mondat voltaképp helyénvaló, és az is maradéktalanul igaz, ami a cikk végén olvasható: A pap mindig az egész hívőseregnek lelkipásztora.
Mielőtt tovább mennénk, ide másolom a nyúlfarknyi kis cikket: Hanauer A. István dr. váci megyéspüspök figyelmezteti papjait, hogy a szószéket csak az evangélium hirdetésére szabad használni. Nem szabad a szónoknak politikai kérdéseket a szószékre vinni, vagy ilyeneket a beszédbe beleszőni. Ilyen politikai kérdés mostanában az úgynevezett zsidókérdés, amelynek megoldását a kormányra és a politikusokra kell hagyni.
Ez legyen általában irányadó a pap egész nyilvános szereplésénél is, akinek figyelnie kell ugyan a politikai időjelző jelentéseit, de inkább csak azért, hogy a veszélyes hullámzajlásokat el tudja kerülni. A pap nem lehet sohasem a hívek valamelyik csoportjának, hanem mindig az egész hívőseregnek lelkipásztora és egyéniségét teljes egészében a lelkipásztorkodásnak tartozik szentelni.
Mi katolikusok büszkén szoktunk megemlékezni Márton Áronról, boldog Apor Vilmosról, akik bizony nem Hanauer püspök szavára figyeltek, hanem a lelkiismeretükre, és szót emeltek a zsidóüldözés ellen. Persze 1939 más, mint 1944. Mégis jó lenne tudatosítanunk, hogy a keresztényeknek – a klérusnak és a híveknek egyaránt – komoly felelősségük van abban, hogy szóvá tegyék azokat a társadalmi, politikai jelenségeket, amelyek az erkölccsel ellentétesek. Ez nem csak jog, hanem kötelesség is.
Ebből a kis hírből nem tudhatom, s ezért nem is mondhatok véleményt arról, hogy Hanauer püspök okosat, vagy rosszat mondott annak idején. Ha ugyanis a figyelmeztetése azoknak szólt, akik nyíltan vagy burkoltan helyeselték a zsidótörvényeket, akkor jogos volt a megszólalása. Ha azonban azokat akarta leinteni, akik kifogásolták a kormány intézkedéseit, akkor bizony utólag is elnézést kell kérnünk miatta. A püspök megszólalását tehát „balladai homály” fedi, nekünk azonban legyen örök tanulság, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”.