Kiderült, hogy az eltört cső kicserélése csak a szépen leburkolt terasz szétrombolásával lenne lehetséges. A mérőtől új nyomvonalon új vezeték építése szükséges. Mikor oda értem, két hozzáértő ember már kiásta az új cső árkát. Beláttuk, hogy hasznos nem lehetek, elindultam vissza.
A falunak vasút állomása nincs, az utolsó vasúti állomásig ritkán járó busz szállítja az Ipoly völgyének utasait. Az állomáson nem állt a szokott helyen az indulásra kész szerelvény! Az útvonal egyik állomásán egy életunt ember csúf halált választott magának. A vonatok késtek.

Szép napos délután volt. A januári Nap elviselhetővé tette a kényszerű, váratlan késedelmet. A várdán őgyelegve mellém szegődött egy kisfiú. Megszólított. Nem emlékszem milyen kérdéssel indította a beszélgetést. Értelmes volt a kérdés, és megpróbáltam annak megfelelően megválaszolni.
A hangosan beszélő bemondta, hogy vonatunk késni fog, ám okát nem adta.

Ez az állomás a belföldi vonal végállomása. A tovább haladó néhány szerelvény az Ipoly zengő-bongó acélhídján, a Trianoni határon túlra megy tovább.
A beérkező vonatjaink itt szusszannak egyet, a forgalmi rendnek megfelelően esetleg mozdonyvezetőt, jegykezelőt cserélnek. A kocsikat kitakarítják, és megindulnak vissza a budapesti másik végállomás irányába.
A visszainduló járat kalauza ugyanolyan türelmetlenül jött – ment, mint mi a bosszankodó utasok. Ő már tudta a késés okát. Meg is mondta.

A gyerek elgondolkodva tőlem kérdezte:
- Miért lesz valaki öngyilkos?
- Biztosan nem tudom, de feltehetően olyan gonddal találja szemben magát, amit nem tud megoldani. – feleltem
Néztem a fiúcska arcát. Koraérett szomorúságot láttam rajta.
- Hányadik osztályba jársz, -kérdeztem most én, hogy eltereljem a gondolatait.
- Hatodikos vagyok. – felelte, és folytatta gyermekes nyíltszívűséggel
- Kemencén lakom egy otthonban, és Bernecén van az iskola.
- Otthonban laksz, - csodálkoztam hangosan.
- Igen. Államis vagyok két éve. – mondta nyugodt beletörődéssel a hangjában.
- Szüleid meghaltak? – kérdeztem
- Nem haltak meg. – felelte, és kissé visszább húzódott
Kis csend támadt közöttünk, de nem tartott soká.
- Ülhetünk együtt? – kérdezte nyugodt hangon.
- Természetesen! – feleltem
Néztem az érett, szépen beszélő, nyílt tekintetű, tiszta, rendes ruházatú fiút.
A gyermekded nyíltsággal feltett kérdései voltak némileg  sajátságosak. Egyébként olyan volt, mint egy kis felnőtt.
- Hogyan lehetek színész, ha felnövök,- fordult hozzám.
- Először is le kell érettségizned. Utána pedig el kell végezned valamelyik színészképző iskolát
- Hány ilyen iskola van?
- Először is a Színházművészeti Egyetem. Ide nem könnyű bejutni. ’S vannak különböző színi iskolák, amiket neves művészek tartanak fenn.
- Táncolni már tudok! – mondta felszabadultan
- Azon kívül sokat kell tanulni! Minden szerep, minden fellépés új tanulási folyamatot igényel.- mondtam mosolyogva.
- Pestig jössz? – kérdeztem most én
- Nem, csak Vácig. –felelte, és nem hagyta eltéríteni a beszéd fonalát.
- Biztos, hogy minden szerephez újra, és újra tanulni kell? – kérdezte
- Bizony! – bólintottam.
- Jól tanulsz? – kérdeztem
- Igen. Most decemberben 4,5- ös átlag lesz a bizonyítványomban.
- A tanulással nincs bajom, csak a többi gyerek nagyon rossz! – mondta keserűen. A nevelőket szeretem, de a társaimmal nem vagyok jó viszonyban.
- Otthon, az egyik iskolából kirúgtak.
- Mi volt az oka?
- Nem tudtam beilleszkedni. Nem szerettem az ottani tanárokat sem. Magukkal törődtek. Körmeik lakkozásával, a miniszoknyáikkal, tűsarkaikkal. Mi gyerekek nem voltunk fontosak. Sem a tanítás. Itt legalább tanítanak. Csak a többi gyerek ne volna olyan rossz… - borult el a tekintete újólag.
Nyugodtan, érett módon adta elő gondjait.

A vonat beérkezett. Magától értetődő természetességgel ültünk egyik négyes ülésre, egymással szemben. Ő a telefonjával foglalatoskodott, és keresztrejtvényembe merültem.

Néha, hangjában kis szorongással megkérdezte mennyi idő múlva érünk Vácra? Hol is vagyunk, melyik állomáson? Figyelni kezdtem a gyereket. Furcsa feszültség kezdett úrrá lenni rajta. Kényszeres mozgást tapasztaltam rajta. Valami belső kín valóságos görcsbe rándította olykor.
- Nem vagy jól? - kérdeztem rá lehalkítottan, hogy a többi utas ne figyeljen fel a kérdésre.
- Semmi baj nincs. – válaszolt, és a nyugtalanságot el tudta leplezni.
- Most milyen messze vagyunk Váctól? –kérdezte nyilvánvaló szorongással.
- Körülbelül tizenöt percnyire.- feleltem.
- Te most az otthonba mégy?- kérdeztem tanácstalanul.
- Nem. Kemencén lakom az otthonban. Anyukámékhoz megyek. Eltávozást kaptam. –felelte, most már érezhetően kínlódva.
A kényszeres mozgás most már szinte állandósult nála.
- Tikem van. –suttogta magyarázat képen
- Félsz valamitől? – aggódtam hangosan
- Nem félek, csak nem tudom mi vár.- felelte kínlódva.
- Meglátod, nem lesz semmi baj! – mondtam, és reménykedve kívántam, hogy igazam legyen.

Azt hiszem, sikerült megnyugtatnom. Arca kisimult. Visszatért a musical-színészi terveihez.
- Meg tetszik tudni mondani, hogyan lehet az Operett Színházhoz eljutni? És körülbelül mennyibe kerülhet oda egy jegy?

Mondtam egy valószínűleg helyes jegyárat. Elmondtam a Nyugati - pályaudvartól lehetséges útvonalat. Verőce után öltözni kezdett. Ismét a Szobon megismert koraérett kisfiú köszönt el tőlem. Leszállás után, a vasút melletti járdáról felém integetett.
Mosoly volt az arcán. Visszaintegettem neki.
Lehetségesnek éreztem, hogy betegségét kinőheti, és kívántam tiszta szívből, hogy eléri egyszer a kitűzött célját. A mesebeli legkisebb fiúként megmássza az üveghegyet, átússza az Óperenciás tengert, és legyőzi majd betegségként rá telepedett hétfejű sárkányt. Hitével, tiszta lelkével mindenre képesnek éreztem!

Sajnáltam, mikor eltűnt a pályaudvar forgatagában.