Éppen összevitatkoztunk valamin Szondi Gyurival, a Napút alapító-főszerkesztőjével, amikor megszakítva abbahagyta a beszélgetést: pedig éppen kérni akartalak valamire. Megbántottam, tény, igaz.
Én nem vagyok haragtartó, pláne barátokkal nem. Visszahívtam. Beszélgettünk, majd bizonytalanul hozzátette: én meg küldök neked valamit. És megérkezett pdf-ben a 193. Napút-szám, szinte dupla vastag, kapkodtam előre-hátra. Mi is lehet a szokásos tematika benne. Nem találtam. Sok jó írás, aztán az indiai eposzok verssor formájának magyar változatát meghirdető slokákból egy nagyszerű válogatás, valamint egy köszöntő koszorú a 80 éves Sándor Györgyöt üdvözlő baráti emlékezésekből. Ismét felhívtam: most már gratulálva a számhoz, amikor végre elhangzott a korábban belé szakasztott kérés: arra akartalak kérni, hogy a legújabb Napút-számot te vezetnéd fel a bemutatón.
Gyurikám, természetes, megérdemli. De mi a tematikája, kérdezem, és rákérdezek a slókákra. Hiszen ez, Szabó Lőrincre emlékezve valóban méltó irodalomtörténeti feladat lenne számomra. Arról majd külön fogunk beszélni, válaszolja, kedvetlenedve. Az esten Sándor Györgyöt ünnepeljük, de a teljes lapszámot neked kellene 15 percben a közönség figyelmébe ajánlani. Szövetségtársaság – látod a lap címeként kiemelve, ez a tematika. A Magyar Írószövetség és a Szépírók Társasága tagjait kértem fel, küldjenek legújabb írásaikból. És így állt össze, ez a „tematikája”. És ezért ilyen vastag, mert senkit nem akartam kihagyni, sem megrövidíteni. Értem – válaszoltam. A magyar irodalom egységes mivoltára szeretnéd felhívni a figyelmet. Éppen ideje ennek. Erről boldogan beszélek. Ne félj, vigyázok a negyedórára. Sándor György nekem is érték, egy percet sem szeretnék tőle elvenni időben.
És így lőn a bemutatás. Ha csak a szám szereplőinek nevét sorjáztam volna, elég sem lenne a kimért idő. Tehát a szerkesztői bravúrt ünnepeltem. Hogy Szondi György egy nem évfordulós számban, nem kötött tematikával ketrecbe zárt írókkal csodát művelt. Emlegettem a Nyugatot, az Újholdat, és igenis megemlegettem Juhász Ferenc Új Írását, aki például a nyolcvanadik születésnapjához közeledő Szentkuthyt élete legnagyobb diadalához segítette, és elintézte, hogy még a létező szocializmus idején hivatalos búcsúztatását a gyászmiséje alkalmából az Üllői úti – akkor még szó szerint koromfekete – templomban tarthassák meg végrendeletét követve. És ugyanakkor megemlíthettem, hogy a most bemutatásra kerülő Napút egyik legrangosabb szerzőjét, Száraz Miklós Györgyöt első regénye csíráját közölve személyes bevezetőjével indította pályáján.
És megjegyeztem, hogy Széles Klára jóvoltából Lászlóffy Aladár nagyszerű költészetének két kallódó darabját is közli, amelyek Ali legjobb színvonalához viszonyítva is legsikerültebb alkotásai közé tartozhatnak. Aztán Tandori rajzgalériáját méltatva rögtönöztük feleségemmel a Németh Lászlót idéző rajz jellegzetességét. Hiszen miként most ezt az estet, valaha a miskolci TTITben (akkor így írták, ezt vette címbe Németh László is a rólunk írott szövegében) ifjan vezethettem egy műsort, amelyet maga a nagy író is személyes jelenlétével megtisztelt. Én Tandori rajzában is ezt a valahai Németh Lászó-szellemet élem át. Majd pedig – Döbrentei Kornél az esten Erdélyi György nagyszerű előadásában elhangzó Apor püspök mártíriumát látomásos erővel felidéző balladája mellett – megemlegettem, hogy korábban Simonyi Imre is megörökítette alakját (a Hon-Lap olvasóinak ide idézem a teljes verset:
És akkoriban a gyulai éjben
Blanár doktor, „a kis-Blanár”, a bolsi,
szapora szó s kéz-lábbal szavatolni
merte már harmincnyolcban: „Negyvennégyben
Fény gyúl ki az ezeréves setétben!”
S a finom úr, ki olykor közbeszólni
merészelt halkan: „El-nem-hamarkodni
doktor! S falnak ne fejjel! Túl nem élem,
ha valamely őrültség!... Érti!? Féltem!”
– „Tán a túlvilági elkárhozástól,
apát úr?” – ironizált, mint ki biztos
a dolgában; dezignált kis népbiztos. –
– „Ó, nem, doktor, ó, nem, egészen mástól
– szólt a nagy pap borongón: Apor Vilmos –
az e-világi megcsalattatástól!”)
És végül boldogan jelentettem, hogy olvasás közben kitágult körülöttem a tér, egy teljes három-felvonásos színpadi szöveg szőtte össze körém a metafizikus létdrámát a legbrutálisabb eseményességgel színpad után kiáltó szenvedéllyel, Háy János Utánképzés ittas vezetőknek című művét.
* * *
Pedig az igazi téma ezután következett! Sándor György. Sokan megígértük, hogy írunk róla. Én legszívesebben Szerb Antalt plagizálnám, mondván: Sándor György, ő a Sándor György.
De ki kell igazítanom a pályáját végigkísérő kritikus barátja, a nála évtizeddel idősebb Szalay Károly megjegyzésével: sok barátomat láthattam szellemileg leépülőben, de Sándor Gyuri nyolcvanadik születésnapjára csakis felépülőben van. Egyre ragyogóbban csillog szelleme. És – teszem hozzá ezt már én: – határozottabb morális ítélkezése. Ezt akkor figyelhettem meg, amikor az én Juhász Ferencet emlegető mondatomhoz kapcsolódott. Idézte régi szövegeit: a nagyság elismerésével és ironikus-vitatkozó hevülettel. És hozzátette távolodásuk történetét, és az ő visszatérő mozdulását.
Hol találkoztunk először? Az olyigen minőségválogatós gépírónőnél, Bernát Mártánál. Ő gépelte Bibó István írásait is, és résztvevője volt Szentkuthy emlékező beszélgetéseinek is. Miklós előbb csak a távolból üzent „a gépírónak”, majd odahívta, és személyesen vonta be a könyvvé terebélyesedett magnós-felvételek készítésébe. Korai halálakor kórházi ágyánál találkoztunk, Mészöly Miklós, Esterházy meg én mondtuk a búcsúztatóját, Polcz Alaine lakásukba hívott minket, emlékezőket. Most is a köszöntő-fogadáson persze hogy megemlegettük.
És nem hagyhatom el az egész ünneplés alatt kísértő személyes megfigyelésemet: amint a színpadon csillogott, szigorú morális következetességgel széttekintett irodalmi és politikai világunkon, az a derűs biztonság a valahai másik 80 évest, Szentkuthy Miklóst juttatta eszembe. Amikor nagy könyvét interjúk formájában felvettük, akkor sugárzott őbelőle az a derűs biztonság, ami most Sándor Gyuri örömmel elénk formált mondatait kísérte. Kettőjük példája számomra azt mutatja: érdemes hinni a létezés értelmében, a teremtésben ránk osztódó szerepet értelmezni, és beteljesíteni. Szolgálni küldetésünket, követni a Teremtő személyünkre szóló küldését.