Mátyás király korából származik az első dokumentált káromkodásunk
A szép cifra káromkodás, ha úgy tetszik, ősi magyar szokás, ami a vérünkben van, hiszen a változatos szitkozódásokban már eleink is roppant leleményesek voltak.
„Uradnak, Istenednek a nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi" - így szól a tízparancsolat harmadik pontja, amelyet egykor az Úr adott Mózesnek a Sínai-hegyen.

De nem csak a Biblia, hanem a középkori törvények is tiltották, büntették a káromkodást, ám mindhiába.
Az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában lévő latin nyelven íródott Dubnici-krónikában – amely a magyar történelem eseményeit rögzíti 1479-ig -olvasható az első fennmaradt magyar szitkozódás,a krónika utolsó mondatában, amelyet  a kódex latin szövegétől eltérően, magyarul vetettek pergamenre.
Dubnic ma szlovák város, itt fedezték fel a nevezetes krónikát a 19. század közepén, amely a városról kapta elnevezését.
Veszteg, kurvanő fia szaros német!
Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket"- írja kevéssé visszafogott szenvedéllyel a krónikának nem csak a históriában, hanem szemmel láthatóan a káromkodás mesterségében is járatos tudós szerzője.
A pergamenre vetett káromkodás apropója I. (Nagy) Lajos magyar király (uralkodott 1342 és 1382 között.) németekkel vívott egyik csatája. II. Albert osztrák herceg az Anjou-házból való Lajoshoz fordul segítségért Zürich, valamint szövetségesei, a svábok elleni harcához 1355-ben.
Lajosnak külpolitikai okokból mindig is fontos volt II. Alberttel és szövetségesével, IV. Károly német-római császár és cseh királlyal (Prága, 1316. május 14. – Prága, 1378. november 29.) való jó viszony.
Lajos már közvetlenül az 1342. július 16-án történt trónra lépése után megerősítette az osztrák herceggel fennálló szövetséget, melyet még apja, Károly Róbert kötött meg II. Alberttel.
Mi köze van Nagy Lajos királyunknak a fennmaradt szitokhoz?
Albert 1355. július 26-án e megerősített szövetség alapján fordult Lajoshoz katonai segítségért, a svájciakkal vívott küzdelmében.
A magyar király Lackfi Pált és 400 harcedzett íjászát küldte II. Albert herceg támogatására.
Az 1355. augusztus 11-én lezajlott véres ütközetben Albert hadai a magyarok segítségével csúfos vereséget mértek a svájci és sváb csapatokra.
A vereség hatására a svábok különbékét kértek II. Alberttől, amely augusztus 18-án meg is köttetett. A szövetséges magyar csapatkontingens parancsnoka, a Hermann nemzetségbeli Dénes sarj, Lackfi Pál
a győzelem örömére nagy jutalomban részesült az osztrák hercegtől.

Albert Lackfi Pál útján személyes levelet küldött Lajosnak, amelyben azon túl hogy kifejezte háláját a segítségnyújtásért, arra kérte a magyar királyt, hogy ő is jutalmazza meg Lackfi Pált, mivel a Lackfi vezette 400 magyar vitézeknek oroszlánrésze volt a fényes győzelem kivívásában.
Valószínűleg pogány szokásból származik az istenkáromlás
Már az Árpád-házi királyaink, valamint utódaik is sokat viaskodtak a „pórnép", és sajnálatos módon az urak körében is rendkívül elharapódzott káromkodás, valamint a trágár szitkozódások visszaszorításáért.
Bár számos törvény, királyi dekrétum tiltotta a káromkodást,
ám a trágár beszéd a kilátásba helyezett szankciók ellenére is fennmaradt, mit több, egyre jobban virágzott.

Az 1563. évi 42. törvénycikk szerint, aki Istent, a Szentlelket, vagy a keresztséget káromolja, enyhébb esetben megvesszőzésre kerül, de a különösen trágár, súlyos istenkáromolást akár halállal is sújthatták.
A törvény arról is rendelkezett, hogy aki hallotta, ám mégsem jelentette a szentségtelen gyalázkodást, az 3 márka bírsággal büntettessék.
Nyelvi bizonyítékok utalnak arra, hogy már a honfoglalás korában is bevett szokás volt a káromkodás
a pusztai magyar nép körében.
Az istenkáromlás gyökerét tekintve valószínűleg pogány szokásból eredt; az ősi hiedelemvilágukhoz ragaszkodó pogány magyarok szórták így a szitkaikat a keresztényekre.
Tudjuk például, hogy a Szeged szomszédságában letelepedett kunok nagyon káromkodós népség volt, a városba be nem járó tanyai nép pedig tőlük tanulta el a csúnya beszédet.
Hitetlen gyaur kutyák, és pokol tüzére való kurafi törökök
A 16. századtól, a hódoltság korától felerősödött a szitkozódás szokása,
ami tovább „színesedett" immár az oszmán hódítók gyalázásával.
Persze, a törököket sem kellett félteni.
Még a pasák Isztambulnak címzett hivatalos felirataiban is bevett szokás volt a meghódoltatottak megnevezésére az „átkozottak" kifejezés használata, de nem ment ritkaságszámba a „hitetlen gyaur kutyák" cseppet sem hízelgő titulusa sem.
A magyar végvári várkapitányokat sem kellett félteni természetesen,
akiknek leveleiben az olyan kifejezések, mint például „az pokol kénköves tüzére való pagán (pogány, a szerk.) kurafi terek" még az udvarias titulusok sorába tartozott az ellenfeleik megnevezésére.
A törvényi tiltás és büntetés ellenére még a hódoltság után,
a 18. században is rendkívül elterjedt volt a trágár káromkodás és az istenkáromlás,
amit a számos egyházi szemle (canonica visitatio) egykori jegyzőkönyve bizonyít. A derék egyházfik azon keseregnek e jegyzőkönyvekben, hogy hiába jár nagy számban és rendszeresen templomba a nép, a csúnya beszédről szinte lehetetlen vállalkozás leszoktatni a híveket.
Valószínű, hogy ez nem csak a 18. században volt megoldhatatlan feladat, de még napjainkban is reménytelen vállalkozásnak számít, igaz, hogy most már a szólásszabadság jegyében mindezt nem fenyegeti pálcázás, legfeljebb csak becsületsértési per.