Szorongató érzés

Az állomás nagyjából olyan, mint akkor volt. A vonat nem pöfékelt fekete füstöt, és amikor sziszegve becsukódtak a kocsik ajtói, nem csattogtak a kerekek. Csendben szinte surranva hagyott magamra.
Egy másik vonatra gondoltam, és beleborzongtam...

Minden megváltozott

A pálya menti járdán egyedül álltam.
Akkor, régen alaposan körül kellett nézni, ha bármerre indultunk tovább, mert akár a tó felé a strandra, vagy fürdés, ladikázás, horgászás (én többnyire a csaknem eredménytelen pecázás…) után az üdülők felé mentünk valamelyik vágányon kellett átkelni.
Akkor régen többnyire hárman voltunk.
Gábor volt a kiskamasz csapat vezér egyénisége.
Nagyapjának kis családi háza volt a nyaraló telepen. A nagypapa állandó lakos volt itt. Valamikor a háború előtt sok mai házhely a család tulajdona volt. A lakásául is szolgáló telek szomszédságában  két emeletes épületet húzatott fel, és szállodát létesített benne.

Másik társunk a falu számkivetettje volt. A helybeli suhancok csúfolódásának örökös tárgya.
-Zabigyerek! Ruszki fattyú! - gúnyolták, még a felnőttek közül is sokan.
Gábor nagyapja hírét vette, hogy mi is csatlakoztunk a gúnyolódó dalkörhöz. A bácsi tekintélyes ember volt itt, és mindig , minden a fülébe jutott.. Unokáját csattanós nyaklevesben részesítette, nekem kilátásba helyezte, hogy többé nem tehetem be a lábamat. Sorba állított mindhármunkat.
-Ha még egyszer meghallom, összecsomagolsz, és többet nem akarlak itt látni! Ennek a gyereknek az anyjával szörnyűség történt, akarata ellenére fogant borzalmas körülményeket követően.  Béla betegen született. Nem csúfolni kell, hanem szeretni, mert kegyetlenül bánt vele az élet, még születése előtt. - korholt bennünket olyan emelt hangon, amit se azelőtt, se később soha nem hallottam az öregúrtól.
-Most pedig bocsánatot kértek tőle! - parancsolt ránk.

Engedelmeskedtünk. Soha többé nem gúnyoltuk, viszont a kínzói közül többeket megvertünk…
Rég volt.
Most egyedül álltam az állomáson. Nem kellett átmennem a síneken. Aluljárón keresztül jutottam ki a kikövezett gyalogútra.

Eltűnt a halvány füstöt pipáló gyárkémény, és a téglagyár épülete is az országút mellől. Az a kémény segítette a tájékozódást, hol kell átmenni az úton, hogy a kis bérelt faházhoz érjek. Hirtelenjében nem tudtam merre van a „tovább”.

Találomra indultam tovább, de megtaláltam az utat, ahogyan több-kevesebb tévelygést követően, az életben máskor, egyéb ügyeim során mindig történt.

A régi ház

Ribényi Gábor bácsi hajdani szállodájának tömbje vezetett nyomra.
A nagy ház mellett apró kis háznak tűnt a nagyszülői otthon.
Még működött a húzógombos csengő.

Kitárult az ajtó, és apró, töpörödött öregasszony lépett a téglával kövezett utacskára.

-Az uramat – Ribényi Gábort - keresi? Több mint húsz éve meghalt. Pár éve már a fiunk szintén Gábor, is a temetőben van.
-Az unokámat keresi talán? Gábort? Ő az ország másik felén él. Nagyon ritkán jön el.
-Segíthetek? - kérdezte

Elmondtam ki vagyok.
Halványan emlékezett rám. Beengedett, előttem tipegett. Csak a megroggyant kerti lugasig követtem.
-Jó lesz itt Aranka néni! - emlékeztem vissza a nevére.
-Még a nevem is tudja? - először mosolyogta el magát, mióta ide érkeztem.
-Késő ősz van már, megfázhatunk mindketten. Ha ragaszkodik hozzá akkor felveszek valamit, és visszajövök, várjon meg. - botolt tovább.

Nagy, rojtos kendőbe burkolózva került elő. Kérés nélkül teával, apró süteménnyel teli tálcát hozott.

Mint aki tudja mi szél hozott, kérdést se várva beszélni kezdett.

Másik két unokámat sűrűbben látom.
Mari a harmadik házasságában él. Még mindig szép, mint amikor a maga első szerelme volt. - mosolygott sokat sejtetően.

-Tudott róla? - hökkentem megfázhat
-Ki nem tudta? - futott át egy halvány mosoly az arcán
-Én azt hittem…
-Mind azt hisszük, hogy vannak titkaink. - legyintett

Ami igaz, az igaz! - gondolkodtam. Az a kacér kamaszlány tartotta nekem az első leckét abból, hogy a csalódás, amit egy lány okoz tartósabb, mint az öröm, amit egy másik… A veranda mellett hervadozott az őszben a rózsatő, amelyről egyszer kaptam egy szál virágot. A melyiknek a tüskéje pár nap múlva – jelképesen - olyan fájó sebet ütött rajtam...

-Péter, az öccse, legkisebb unokám a legsimább életű mind közül. - folytatta gyorsan a néne.
-Művész ember pedig. Szobrász lett. Művei állnak több felé, kis plasztikái, érmei több díjat nyertek, és még fognak ezután.- nézett a jövőbe az öregasszony.
-Róluk az a vélemény járja, hogy csapodár, züllött életet élnek. Rá ez nem jellemző. Templomi szobra még Rómába is eljutott.

-Kire lehet még kíváncsi? - tért vissza a jelenbe.
-Vincze bácsi, és a felesége? - kérdeztem.
-Róluk is lekésett. - felelte
-Valami távoli rokon örökölte a házukat. Még meg se melegedett az örökségben, el is adta. Úgy át alakította az új tulajdonos, hogy a maradék épület nem mond magának semmit, és Ön se a kacsalábon forgó új épületnek.

Ezt sajnáltam. Vincze bácsiék kertjének végében volt régi szerszámos pajta. Valamikor régen egy tizenhárom éves kisfiú – aki voltam – a szelemen fölé kötözött egy kicsiny keménypapír dobozt. A dobozban egy lepréselt rózsaszál lapult selyempapírba csomagolva. Sokszor megfeledkeztem róla, most szívesen megkerestem volna.

Béla

-Béláról mit tud, Aranka néni?- kérdeztem.
-Édesanyja még ott él a régi házban. Ha találkozik véle, a fiúról ne kérdezzen!- rázta fejét határozottan.

A tea közben meghűlt annyira, hogy már kortyoltunk belőle jóízűen.
Késő ősz volt, de a Nap még nem vett tudomást a naptár állásáról. Langyos meleg simogatta arcomat.
-Tudja, hogy a születését anyja nem kívánta. Nem hideg szívűségből.
-A párom mikor megrótta magukat a fiúval szembeni kegyetlen viselkedésük miatt, nem mondott el mindent. Még gyerekek voltak…
-A háború idején foghatós, szemrevaló fiatalasszony volt Terus, a szomszédunk asszony lánya. Férje katona volt. A falut ostromolta az orosz, el is foglalta. Az asszonyok, lányok közül aki tudott bújt, szökött előlük. A disznóóljuknak volt egy hátsó rekesze. Az öregek oda rejtették a  lányukat a martalócok elől.
Jószág már nem volt az ólban, azt más banda elvitte...
Részeg, kegyetlen banda tört rájuk. A menyecske megúszhatta volna, de egy semmire való falubeli ember, hogy hajadon lányát mentse, nyomára vezette őket.
Onnan a rejtekből rángatták ki a szerencsétlen párát. Védekezett ő is, meg apja anyja is de legyűrték őket.
Tízen becstelenítették meg szegényt.
-Nem részletezem a borzalmakat. Még két-három nap múlva is vissza jöttek kínozni szegényt.
-Úgy maradt. Tett ő mindent! Ugrott le a padlásról, ivott mindenféle ajánlott löttyöket, hiába.
-Magzat makacs volt, élni akart. Meg is született.
-Ismerték, idegei megsínylették talán már az anyja méhében, de inkább születése után a lelketlen emberek csúfolkodását.
-Legénnyé serdült, mikor a vonat alá vetette magát!

*

Bekéredzkedtem a Vinczéék átépített házába. A szárnyék helyett szépen átépített gépkocsi tárolót találtam. A rózsámról, dobozomról nem tudtak az új gazdák.

*

Amikor kijöttem a valamikor oly kedves házból, a nyarakat tölthettem, ahol kiskamasz korom olyan szép emlékei tolongtak fájt a szívem.
Ezzel a házzal szemközt lakott akkor a nem kívánt barátunk.
Nem kerestem, de az udvaron dolgozgatott a megöregedett édesanya.
Ahogy falun szokás, ráköszöntem.
Vissza köszönt.
Kijött a kerítéshez.
Bemutatkoztam, fiát nem említettem, de mondtam, ki vagyok, és hogy szép nyarakat töltöttem itt.
Alaposan megnézett.
-Talán Gábor régi barátja volt?- révedt rám.
Bólintottam.
Igenlően rázta fejét, párás szemén látszott, hogy visszatért gondolatban ránk, és  az elkeseredés miatt magát elpusztító fiára.
Elköszöntem az öregségében, megtörtségében is szép asszonytól.
A fát érő némelykori csúfolkodásra gondoltam.
Amikor kezet nyújtott, megcsókoltam a munkától ráncos, eres kézfejét.