Ó, a halászlé! Ismeretlen, nagy tengeróceán, s ahány ház, annyi szokás. Hol csak úgy megfőzik, hol alaplevet csinálnak előbb, s az a macerásabb. Ahol főzik, ott hívják úgy is, hallé, s hozzáteszik nevetve, hogy a halászlé az, amit a halászból főznek. S arrafelé – például a Balaton déli táján, Boglár felé – úgy tartják, ha a gőz fölé tartott kezünk már ragad, tapad, akkor kész is.

Az alaplékészítők szektája kicsit harciasabb. Mindig harciasabb szekta a nehezebb utat járóké. Az alaplé meg nehezebb út. Ahhoz passzírozni kell, halfejeket s egyebeket, ingre vetkezni, tekerni a passzírozót, félredobálni a heggyé növő halcsontokat, s amikor a hallékészítők már túl vannak az egészen, és kibontják a friss fehér újbort, az alaplékészítők éppen csak nekifognak a tulajdonképpeni főzésnek, és pálinkát isznak. Olyan hunniás, Sinka István-os világ inkább az alaplékészítőké, dörmögnék, hogy

… de gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán"
… de nem dörmögik, mert nem ismerik.

Aztán ott a hal kérdése. Hogy akkor most egyféle vagy többféle. Ha egyféle, akkor ponty? Vagy harcsa? Ha több, hát mi? Ponty ÉS harcsa nem lehet, hát olyat a világ még nem látott! Hanem akkor a ponty mellé kerüljön apróhal, netán törpeharcsa is, amely amúgy a jóisten egyik legrosszabbul sikerült vicce, Rezeda Kázmér többször el is határozta, hogy ha majd alkalma lesz rá, mert valamilyen adminisztrációs hiba folytán mégsem a pokolban köt ki, akkor feltétlenül rá fog kérdezni a szúnyogra, a kullancsra, a légyre meg a törpeharcsára. Szóval, hogy akkor törpeharcsa, keszeg, bodorka, kárász – vagy mifene? S a hallékészítők is tegyenek-e bele mindenfélét, vagy ők ragaszkodjanak az egyszerű, tiszta dolgokhoz, pontyhoz VAGY harcsához, míg az alaplékészítők dobáljanak akkor bele mindenfélét az üstbe?
A sok vén szipirtyó benn csak ugy hemzsegett.

Hánytak a nagy üstbe békát, patkány-fejet,
Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

Talán amikor Petőfi ezt írta, éppen szegedi alaplékészítőket bámult riadtan…

S ha ezt is tisztáztuk esetleg, akkor még ott a belsőségek kérdése. Hogy akkor legyen-e ikra és haltej, vagy ne legyen, s ha igen, akkor mindkettő, vagy csak ikra, mert olyat még nem láttam, hogy valaki csak tejet akart volna. Ha esetleg ezt is sikerült tisztázni, akkor nekiszaladunk a tészta vagy nem tészta kérdésének, mert ugye ott a bajai, a tésztás, amely szokás a hajdani úszómalmok molnárlegényeitől maradt hátra, akiknek a dunai gazdák mindig híg, ócska hallét adtak vacsorálni, azok meg egy este tésztát gyúrtak melléje, s belefőzték. Kiderült, hogy ez nemcsak afféle szükség, de finom is.

Persze Szegeden mindez elképzelhetetlen, mert ott az alaplékészítők szektája foglalatoskodik, s irtózattal fordulnak el a tésztától. Vannak aztán még egészen egzotikus kisebbségek, amelyek korhelyhalászlét főznek, tejfölöset, van, aki szerint nem főhet máshol, csak bográcsban, odakünt, nyílt tűzön, másik szerint ez balgaság, a harmadik előre besózza a pontypatkókat, megint más a paprikára esküszik, akad, aki szerint az erőset csak utólag szabad beletenni, a másik szerint meg eleve úgy kell megfőzni, és ott van a Pista bácsi, jó kománk, aki szerint a legjobb halászlé lófejből van.

Jó lenne, könnyebb lenne, ha igazán szeretném a halászlét – gondolta Rezeda Kázmér, és nekifogott a karácsonyi halászlének.

Bent főzte. Harcsája is volt, meg pontya is. Meg gyufatésztája. Meg újbora, meg pálinkája. Ha már választani kellett, hát a bajait szerette jobban. Viszont a felesége szegedi.

Lehet, hogy ma újféle halászlé fog születni – gondolta Rezeda Kázmér, és kicsavarintott papírjából egy szaloncukrot. Zseléset. Mert legalább ebben konszenzus uralkodott dúlt lelkében. Ha szaloncukor, akkor csak zselés. Kell legyen valami biztos pont, hiába…