A világmentő társasjátékban vírusokat kell elpusztítani közös erővel, mielőtt azok pusztítanának el bennünket. A csapatjátékban mégsem vagyunk egyedül, a haláltól való félelemben is együtt osztozunk, a tüdőbeteg kislány pedig már abban is meglátja a szabadságot, hogy ha fuldoklás nélkül közeledik a vég, például azért, mert lejárt az idő.

Akár Tom Stoppard abszurd drámájában, a Rosencrantz és Guildenstern halottban is lehetnénk – nézőként vagy szereplőként, mert ott ez egyre megy –, a mára klasszikussá vált filmadaptáció szintén rém szórakoztató, függetlenül attól, hogy már a borítón látszik, ami a címből amúgy is tudható: nincs menekvés. Ez az egész egy lezajlott história

– mondja Guildenstern Rosnak, Shakespeare már a Hamletben megírta, hogy hiába hírnév, rang, dicsőség vagy akár a vargabetűk, csak egyféle befejezés lehet: a halál. Ebben nincs kibúvó.

De ettől még a természettudományos érdeklődésű Ros simán felfedezi a gravitációt, a valószínűségszámítás elméletét, valamint a hamburgert, mert éppen futja rá az idejéből. Az abszurd drámajátékhoz hasonlóan ez a szolid, családi társas is tudja, amit szerepjátékként tudnia kell. Hogy itt néhány pillanatra lehetünk kutatók vagy orvosok, nem mindig csak kiszolgáltatott emberek. A szabály egyértelmű, részleteiben kidolgozott, csak rá kell bízni magunkat a történetre a hosszú téli estéken.

A szerepjátékok persze nagyon hasznosak. A valóságos élethelyzetek újraélése közben kétségkívül oldódik a szorongás és a haláltól való félelem. Szeretünk is játszani, mert biztonságot ad, hogy társasozás közben kiszámítható a szereplők mozgása, reakciója, más bőrébe bújni különben is roppant izgalmas és szórakoztató.

De az igazság az, hogy a kerettörténetek egyre kacifántosabbak, néha már a játék menetének átböngészése és a szabályok megértése is több órát vesz igénybe. A könyvkiadók és filmforgalmazók régóta tudják, hogy a sorozatok hozzák a pénzt, az utóbbi években azonban a játékkészítők is rájöttek, kiegészítőkkel újabb és újabb dobozok megvásárlására lehet rávenni a közönséget.

És még egy nehézség: ami nagyobb társaságban működik, annak szűk családi körben lehetnek hátrányai. Ott van például a baráti közösségekben népszerű vadnyugati játék. Ha társaságban elhangzik a kérdés: mit játsszunk, elsőnek kerül az asztalra. Otthon viszont rendszeresen sírással és fogcsikorgatással ér véget a parti. Persze nem könnyű a nyolcévesnek, amikor rokoni körben felhánytorgatják neki, hogy az iskolaérettség egyik biztos jele, ha tud veszíteni.

De veszíteni meg lehet tanulni – a legkisebbet erre trenírozni sem érdemes –, viszont mi van, ha le kell lőni anyát? Apát, "a nagy védelmezőt" megölni különösen ijesztő és félelmetes egy kicsi gyereknek. Lehetséges, hogy anya lepuffant banditaként? Látom a dilemmát az aggodalmas tekintetekben, miközben higgadtan – vagy már szerepből, hidegvérrel? – magyarázom, hogy seriff vagyok. Lőnöm kell. Be kellene öltöznöm talán? Vagy egyszerűbb sütni egy nagy tepsi buktát, és meghívni a baráti társaságot, mert tapasztalat szerint ami a kötődés miatt aggodalmat vált ki, az haverok közt nem más, mint egy vagány, seriffes játék.

A kártyában viszont sosem csalódom. Igaz, hogy ritkán kapcsolódik hozzá kerettörténet, de játék közben félszavakból is megértjük egymást. És a licitálásban is megmutatkozik a másik személyisége, beszélgetni, nevetni is lehet jó nagyokat. Ha egy-egy szerepjáték heves elégedetlenséggel zárul, néha azért visszakívánom a jó öreg Ki nevet a végén? – leánykori nevén: Ne nevess korán! – társasjátékot. Igaz, ott csak a szerencse dönt. Gyerekkoromban sokáig azt hittem, egy szóban kell leírni: van a Korán meg a Nenevesskorán.