Költözés a rendelőben, felújítás, sok szenvedő ember, délután négyig nyúló rendelések, takarítás, napi 2-3 mentő, bakugrásos időjárási frontok, választás "illatú" közélet, szóval volt minden. Valójában már márciusban április volt ilyen szempontból.

Aztán ott volt és van még az idő. A múló idő. Épp a napokban mondtam nejemnek, hogy még a számban érzem a szilveszteri vacsora ízét, s már a Húsvétot várjuk. És ezt nem csak mi, aktív korúak érezzük így, hanem az idősebb korosztály is. Mi múlik, már nem repül, hanem egyenesen szárnyal. Mégis, épp ebben a nagy rohanásban mutatkozik meg a Jóisten gondoskodó kegyelme és késztet arra, hogy megálljunk pár pillanatra és elgondolkodjunk.

A napokban kétszer is így jártam. Az első alkalomról épp ezen írás megszületése előtti estén beszélgettem Sanyi barátommal, akivel lelkünk néha csodálatosan egyszerre és ugyanarra rezdül meg, és egyszerre és ugyanarra lesz homályos a tekintetünk. Most Török Árpiról - Békés öntörvényű kósza festőjéről beszél-gettünk épp. Tőlem tudta meg, hogy meghalt. Láttam rajta, hogy a hír éppúgy megrázza, mit engem. Barátaim halála óta nem éreztem hasonlót. Hasonlót, mert a barátok elvesztése teljesen más érzelmi mélység ugyan, de a belsőm sajdulása Árpi halála hírére engem is meglepett. Aztán hamar rájöttem. Amellett, hogy hiányzik majd a hangja, ahogy hozzám szól: na, kedves doktor úr, amellett a lelkiismeretem is kérdez. És ezt érezte Sanyi is: nem tehettünk volna többet érte? Aztán hamar kiderült, hogy egymásnak sem szólva, de folyamatosan és párhuzamosan foglalkoztunk vele. Sanyi még szép autójába is beültette, vett neki festőeszközt, hazavitte, sőt, menet még kukáztak is egy kicsit az Audival, mert Árpi izgult, hogy megelőzik. Ezt lefotóztam volna.

Nálam meg - betegeim nagy rémületére - visszatérő vendég volt a rendelőben. Nem én voltam a háziorvosa, beszélgetni járt oda. Kivárta, mikor elfogynak épp, bekopogott, leült a csak neki fenntartott szocreál fehér fa székre és beszélt. Ha kérdeztem, briliáns tudással mindenre tudta a választ, de - betegsége előrehaladtával - már egyre csak a magáét fújta. Nagyon nehéz élete lehetett, sok-sok megalázással teli, kevés boldog pillanattal. Amikor ezekről a ritka percekről mesélt arca kisimult, mosolygott, volt, hogy énekelt is ilyenkor. Boldog öreg gyermeket láttam benne. Ezt az arcot őrzöm meg magamban. Mint ahogy szülővárosom Bolond Ferijét, ki tán nem is volt olyan bolond, s kit ugyanúgy szántam, mikor éberelvtársék megverették, majd gyászoltam, amikor meghalt.

Egy nappal később, Máriaradnán, a szentmisén ülve arra lettem figyelmes, hogy valami furcsa történik velem. Úgy éreztem, megállt az idő, már nagyon rég ott vagyok, a többiek részt vesznek a misén, én meg kívülről látom magunkat és csak az én döntésem, mikor térek vissza közéjük. Pár pillanat volt mindez csupán. Eddig nem tapasztalt érzés volt, nem rossz, de jó volt visszatérni is, csapattaggá lenni ismét.  

Nemsoká Húsvét lesz. Sok éve nem járok locsolni már. Talán ismét ki kellene próbálni. Lehet, csalódnék. De hátha mégsem? Nemsoká Szentgyörgy napja is lesz. Azon gondolkodtam, van-e még szentgyörgy saláta a Pacén, az erdő szélén? Vagy inkább azt kérdezzem, hogy van-e még erdő? Gyerekkoromban nem lelkesedtem annyira érte. Keserűbb volt a kerti salátánál. De tavasz íze volt. Most megkóstolnám ismét. Mint ahogy a papsajtot is. Lehet öregszem. Vagy tán mégsem? Lélekben biztosan nem olyan gyorsan, hogy nosztalgiáznom kellene. Inkább csak április van. Vége a télnek, és május közeleg. A legszebb hónap szeptember mellett.

Igen, tudom, a hónap is az idő része. És az idő tényleg rohan, s egyre inkább nyilvánvaló, hogy az egész világ is egy nagy április, amelyben szeretteinkkel, barátainkkal együtt élni jó csak. És túlélni is csak így lehet, reménykedni, dolgozni és építkezni is csak így. Komoly-bolondosan.