A brit irodalmi-kulturális sajtót olvasgatva 2018 folyamán meglepően sokszor találkoztunk az ír Sally Rooney nevével, illetve második kötetével, a Normális emberekkel. Igazán érdekessé akkor vált az 1991-ben Dublinban született (tehát rendkívül fiatal) írónő, amikor a könyv tavaly ilyentájt felkerült az (akkor még) Man Booker-díj hosszú listájára.

Sally Rooney Majd amikor ezek után a The Times irodalmi rovata az év regényének választotta, a szerző pedig a Costa-díjat is megnyerte nem elsőkönyves próza kategóriában, már ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy közelebbről is megismerkedjünk vele. Időközben ráadásul olyan bestselleré vált a 21. Század Kiadónál az ünnepi könyvhétre időzítve magyar fordításban kiadott kötet, hogy a brit sajtóban egyre-másra arról cikkeztek, hogy a könyvesboltosok a pult alatt dugdossák, és az új szállítmányok napok alatt elfogynak a polcokról. A 21. századi technikának és az online könyvesboltoknak hála még a júniusi magyar megjelenés előtt kezünkbe kaparintottuk – igaz, eredeti nyelven – nemcsak e kötetet, hanem a szerző első könyvét, a szintén nagy sikerű Conversations with Friendset is, amellyel igazából (és szó szerint) berobbant a köztudatba 2017-ben. Utóbbiért érdemelte ki Rooney a Sunday Times az Év fiatal írója kitüntető címét, ez a kötet Beszélgetések barátokkal címen szeptember–október körül jelenik meg magyarul, szintén a 21. Század Kiadónál. A kritika mindkét regény esetében sűrűn dobálózott a revelatív erejű, letehetetlen, addiktív jelzőkkel, generációja legjobbjának kiáltva ki a fiatal írónőt.

Ilyen előzmények ismeretében elég nagy elvárásokkal fogtunk neki angolul az első kötet, a Conversations with Friends olvasásának – kíváncsiak voltunk, valóban olyan jó-e, ahogy állítják, és ha igen, miért. Közben itt-ott angol olvasók véleményeire is rábukkantunk, az ő lelkesedésük pedig már kevésbé volt egyöntetű. Amit a könyvben egyre előrébb haladva eleinte egyáltalán nem, később egyre inkább értettünk. Miután a Normális embereket is befejeztük (először szintén angolul), rájöttünk, ahogy a két könyv hasonlít némileg, úgy véleményünk is szerzőjükről, valamint magukról a regényekről.

Sejtettük, hogy a kritikusok azért némileg túlzásokba estek azzal, hogy Rooney a legjobb kortárs író, vagy hogy regényei rendkívül erősek, és tűpontos látleletet adnak az Y generáció fiataljainak útkereséséről. Ez nem teljesen igaz – bár valóban jól ábrázolja az egyetemisták önfelfedezésének és a nagybetűs élettel való találkozásának problémáit. Ugyanakkor abban például valóban nem tévedtek a recenziók, hogy Rooney jóformán letehetetlen.

Mind a Conversations with Friends, mind a Normális emberek főszereplői huszonévesek, mindkettő szerelmi történet, elég komoly, klasszikus értelemben vett szocia­lista társadalomkritikába ágyazva (szegénység-gazdagság problémái, esélyegyenlőség, származáson alapuló előítéletek), ezekhez kapcsolódó filozófiai eszmefuttatásokkal tarkítva, korunk Írországát választva helyszínül. Ebből talán már érthető, miért emelték fel annyira Rooney-t: tulajdonképpen ifjúsági irodalmat ír, mai divatos kifejezéssel élve young adult (YA) történeteket, mégis olyan kontextusban és eszközökkel, amelyek a szépprózát, az érett alkotókat jellemzik. Ami pedig tényleg újdonság a nemzetközi irodalmi szcénában, dicsérni való ötlet.

A legnagyobb probléma talán, ami miatt nem voltunk egyértel­műen elragadtatva az írásművészetétől, leginkább Rooney korában keresendő: fiatal, akárcsak a szereplői, éppen ezért még nem elég kiforrott, hullámzó. Az is látható ugyanakkor, hogy valóban tehetséges pályakezdő íróról van szó – a vadhajtások lenyesegetésével a későbbiekben válhat belőle generá­ciója legjobbja.

Az is biztos, hogy stílusa még akkor is magával ragadó, amikor egyébként a túlzott filozofálgatás vagy pszichologizálás miatt helyenként leülnek a történetei. Hangjának és ezáltal regényeinek van valami definiálhatatlan sármja, varázsa, ami eredhet a fiatalosságból, az angol–ír vonulatból – ezt nehéz megmondani. Eleinte mindkét kötet letehetetlen, izgalmas történetvezetésű, jól megrajzolt alakokkal és kiválóan felépített, izgalmas konfliktusokkal, feszültséggel. Mind­emellett rendkívül élvezetes nyelvezetet használ Rooney (amit Dudik Annamária Éva kiválóan ad át), nem mellőzi az angolokra olyannyira jellemző szarkasztikus humort. De az ügyes, eszes visszavágásokat sem. Párbeszédei – különösen a debütáló regényben – színpadra kívánkoznak. Noha mindkét regény a jó hangulatú, izgalmas, érdekfeszítő indulás után középtájon leül, és sötét hangvételt kap (ami nem válik egyik szöveg előnyére sem), e megtorpanást követően Rooney kivezeti szereplőit és prózáját a depresszióból.

Nehéz egyértelmű véleményt alkotni Rooney könyveiről. Ami számunkra visszatetsző, azt más olvasó könnyen kedvére valónak találhatja. Mindennek ellenére karakterei szerethetőek (főleg a 20-30 éves olvasók tudnak azonosulni velük), történetei pedig úgy is élvezetes olvasmányok, hogy néhol idegesí­tőek. Felemás regények, mégis érdemes elolvasni őket – ha másért nem, hát írónőjük kiváló stílusa miatt.