Mielőtt belehuppannánk egyfajta bölcsességpocsolyába vagy közhelycsermelybe, próbáljuk meg távlatossá tenni ezt a gondolatot.

Az utóbbi néhány száz évben, az úgynevezett demokráciákban, a szó szorosan bizonyos politikai tevékenység jelentéséhez tapadt, ám ha megállunk az időben, és kapaszkodót keresünk, választ arra a kérdésre, hogy mit is keresünk itt, igen gyorsan a művészeteknél kötünk ki.

A művészet ugyanis nem más, mint annak megmutatása, mit és miként választhatnak azok az emberek, a többség, akik nem művészek. A jó és a rossz lehetőségeinek útmutatói műveikkel életsűrítmény-készítők. Életminta-diktátorok, akik az emberi életet a leghétköznapibb módon jellemző létformák alakítói.

A művészek is emberek. Esznek, isznak, alszanak, táncolnak, utaznak, iskolába járnak, megtanulják a világot, különböző szellemi-filozófiai tételek megismerőivé, hirdetőivé válnak.

Az emberiség történetében azonban soha nem volt olyan időszak, nem is lehetett volna, amikor mindenki, mindenkivel egyetértett. Igaz, a sokat emlegetett totális diktatúrák megkísérelték ennek ránk erőszakolását, ám ez többek között, a művészeknek köszönhetően nem sikerült. A művészek tehát mindannyian az emberi lét szabadságát, küldetésének kiteljesítését szolgálták? Nem.

Mielőtt az európai keresztény kultúra a felvilágosodásnak nevezett elsötétülés következtében pusztulni kezdett volna, még bátran mondhattuk azt, hogy a művészek és a művészet megmutatja az emberi élet értékeit, amelyek a jó választásához vezethetnek. A kétszáz évvel ezelőtti francia forradalom azonban ránk szabadította a sátáni álszabadság embereit is.

A haladó, a látszólag lázadó, ám valójában a pusztításban, a zűrzavarban tobzódó álművészeket is. Az azóta eltelt időszak aztán a hivatalos politika és az azt szolgáló művészet csúcspozícióiba emelte őket. Napjainkra így csilloghatnak hamis kincseikkel a dicsőségben azok a hivatásos kóklerek, akiket a pokoli módszerekkel beidomított tömegek dicsőítenek.

A történetek nélküli írók, a legkülönbözőbb perverziókat bemutató színészek és képzőművészek, és a macskazenét produkáló muzsikusok. A haladók, a modernek. Híres képviselőik a néhány jelentéktelen svédből álló Nobel-díj odaítélő bizottság irodalmi szekciója, amelynek  mostanában fő feladata a pusztító erők támogatása. Vagy valami divatos szélsőliberális hülyét tüntetnek ki, így az arra érdemesek, a jó választására ösztönző alkotók kimaradnak, vagy pedig mint idén, Peter Handke, amúgy teljesen megszolgált Nobel-díjával, rászabadítják a szerzőre az elsötétült felvilágosultak szellemi terrorosztagait. Handke jó író és hiteles lázadó.

Erre példa polgárpukkasztó némajátéka, amiben száz percen keresztül egyetlen szó nélkül sétálnak át a színpadon a szereplők, négyszázötvenen, hol pucéran, hol jelmezben. Nem más ez, mint a nihil paródiája? Handke díja kapcsán a liberális toleránsok azonnal támadásba lendültek, élükön a hazáját és vallását eláruló Salman Rushdie-val. Handke fő bűne az, hogy támogatta Jugoszláviát, a szerbeket.

A korlátozatlan szabadságok rendszereiben ez bűn? Mit mondjunk akkor a kommunista költőről, Pablo Nerudáról, akit a szovjet birodalom minden gyarmat­országában kötelesek voltunk egekig magasztalni, egészen a Nobel-díjig.

Handke amúgy nemrég az irodalmi Nobel-díj eltörlését szorgalmazta, mondván, az az ócska irodalmat kanonizálja.

Érdekes lesz figyelni, vajon a jót vagy a rosszat választja maradék éveiben a szlovén–osztrák író.