Az említett mondat március 27-én hangzott el Ferenc pápa beszédében a rendkívüli Urbi et Orbi szertartás során a Szent Péter-bazilika előterében.

A koronavírus-járvány többek között azt is felszínre hozta, mennyire önző, anyagias és kegyetlen társadalomban élünk. Persze, erről már eddig is tudtunk, de nyíltan kimondani és ezen változtatni nem mertünk.

Hosszú ideje az emberek életüket csak másokkal versenybe szállva képzelték el. Sokak számára a munka, az iskola, de még a család és a barátok is olyan területet jelentett, ahol megmérkőzhetnek. A politikusoktól kezdve egészen a családanyákig egymással versenyzik mindenki.

Köreinkben a segítőkészség rég elavult fogalommá vált, és ezzel az attitűddel sikerült megfertőzni a fiatalokat is. Egykor, ha egy fiatal munkába lépett, összeszorult gyomorral és félve lépte át az új munkahelye küszöbét. A tisztelet és az alázat az idősebb kollégák felé természetes volt, ahogyan az is, hogy a fiatal tapasztalatlanként ott állt az idősek mellett, csendben figyelt és tanult tőlük.

Ma gőgös és önbizalomtól túlcsordult fiatalokat nevelünk fel, akik nem tanulni, hanem karriert építeni, és jó sok pénzt keresni jönnek egy-egy munkahelyre. Ha ez nem sikerül azonnal, gond nélkül tovább állnak. De az idősebbeket sem kell félteni, ők is könnyen alkalmazkodtak az új világhoz. Távolságtartók és elutasítók lettek, akiknek nem érdekük bárkit is megtanítani valamire. Mindez már az iskolában kezdődik, ahol az okosabb és ügyesebb diákokra konkurenciaként néznek a tanárok, akiket nem kiemelni kell, hanem eltaposni. 

Régen egy munkahelyen az idős kolléga szívesen tanította a fiatalt, útba igazította, tanácsokkal látta el. Ma már nem így működnek a dolgok. A tapasztalt kollégától hiába várjuk, hogy segítsen. Nem érdeke, meg amúgy is, minek adná át (csak úgy ingyen) valaki másnak a tudását. Tanuljon mindenki a saját hibájából!

Az egoizmus és az önmegvalósítás kulcsfogalmakká váltak. A nagy önmegvalósításban ma már minden eszköz bevethető. Senkit sem érdekel, hogyan jutott valaki sikerekhez és javakhoz, a lényeg az, hogy "bejött neki az élet". Sokakat ezáltal feleslegesen felértékelünk, másokat egyáltalán nem becsülünk.

A koronavírus-járvány azonban azt is megmutatta, hogy a pénz és a siker mit sem ér. Hirtelen kezdtük észrevenni és értékelni a mindeddig lenézett és hétköznapinak nevezett szakmákat, felértékelődtek az orvosok, az egészségügyi nővérek, a pékek, a bolti eladók, a rendőrök, takarítónők és mindazok, akik az ilyen nehéz időszakban mellettünk állnak és segítséget nyújtanak. Naponta tapsol nekik a világ és elismerő szavakkal illeti őket. Kérdés, eddig miért nem becsültük meg őket?

A járvány idején lassan megértettük, hogy egy társadalom nem működhet úgy, hogy az önmegvalósítás leplébe burkolózott egoisták irányítják, ahol ki-ki csak a saját malmára hajtja a vizet, az összes többi ember ellenségnek számít. Ugyancsak elkezdtük értékelni a szakértelmet és a szakembereket is. Legutóbb arról olvashattunk, hogy az emberek kezdik kerülni az álhíreket terjesztő weboldalakat, és a koronavírussal kapcsolatos hírekről kizárólag hiteles forrásokból akarnak informálódni.

Ma már tudjuk, hogy összefogás és együttműködés nélkül nem tudjuk átvészelni ezt a nehéz időszakot. Mindenki segítségére szükség van. Mert hiába a szakértelem és a járvány megfékezése érdekében hozott intézkedések, szükség van az emberekre is, hogy fegyelmezetten betartsák azokat.

A különböző válságok időszakában az ember felismeri, hogy egy társadalom nem működhet együttműködési készség és közös érdekek nélkül. Szükség van olyan emberekre, akik képesek korlátozni az önzésüket, ösztöneiket, és egy magasabb emberi szintet igyekeznek megvalósítani. Mindez azért sem könnyű, mert nem csak a saját önzésünkön kell diadalmaskodnunk, de le kell győznünk a másokba vetett bizalmatlanságunkat is.