Az 1939-ben született törékeny kislány tízéves korában egy osztálykirándulásnak köszönhetően szeretett bele a hegymászásba. Dzsunkónak szimpatikus volt, hogy a csúcs meghódítása során nem másokat, hanem magát kellett legyőznie és a túra végén, fenn a tetőn mindig megkapta jutalmát, az alatta elterülő hegyek és dombok lenyűgöző látványát. A hegymászás azonban költséges mulatság volt, így a gyermek- és kamaszévek visszafogott csúcshódításokkal teltek el.

Az egyetemi diploma után azonban visszatért szenvedélyéhez. A hegymászás – sok más sporthoz hasonlóan – akkoriban férfiak uralta tevékenység volt. Dzsunko sok ilyen közösségben megfordult. Számos sporttársa lenézte, illetve meg volt győződve róla, hogy csak férjet akar fogni magának a hegymászók között. Nos, ha csak ez motiválta volna a fiatal nőt, akkor kipipálhatta volna a küldetést, mert 27 évesen férjhez ment egy hegymászóhoz, Tabei Masanobuhoz, ekkor cserélte vezetéknevét, az Isibasit Tabeire.

A történet a hímsoviniszták legnagyobb bánatára azonban itt nem ért véget. Dzsunko 1969-ben megalapította a Női Hegymászó Egyesületet, amely az első női alpinista egylet volt Japánban. A klub jelmondata a következő lett: Szervezzük meg magunk a tengerentúli expedícióinkat. Tabei később elmondta, hogy a nemileg szeparált egyesület megalapításának gondolatát számos férfi alpinista lenéző és elutasító viselkedése váltotta ki belőle.

Tabei 1970-ben a Himalája egyik hegytömbje, a Nepálban lévő Annapurna – pontosabban annak harmadik legmagasabb csúcsának, a 7555 méter magas Annapurna III-nak a megmászása után szerzett magának hírnevet. Ő volt az első nő, és az első japán, aki feljutott erre a csúcsra. A siker után nem volt megállás, Tabei és hegymászó klubjának tagjai elhatározták, hogy célba veszik a Mount Everestet. Hamarosan megalakult a Japán Nők Everest Expedíciója nevezetű, 15 tagot számláló csapat. A hölgyek szinte mindegyike dolgozó nő volt, ketten közülük, beleértve Tabeit, is anyák voltak.

A szponzorok megszerzése nem ment egyszerűen a férfi dominanciájú japán társadalomban. A nőknek inkább gyerekeket kellene nevelniük. – hangzott a lekicsinylő megjegyzés a tárgyalások folyamán. Végül egy neves napilap, a Jomiuri Simbun és a Nippon televízió beszállt egy nagyobb összeggel, amelyre már építhettek a csúcstámadó hölgyek. De így is spórolniuk kellett. A legendák szerint Tabei függönyökből varrt nadrágokat, és autóponyvából készített vízhatlan kesztyűket.

Egy hosszú felkészülési időszak lezárása után a 15 hölgy 1975 májusában indult a csúcs felé hatalmas médiafelhajtás közepette. Az alpinistákat, akik a Sir Edmund Hillary és Tendzing Norgay által megtett útvonalon kezdték meg a Mount Everest meghódítását, hat serpa segítette.

Május 4-én a csapat 6300 méter magasan járt, amikor táborukat egy lavina beterítette. Négy hegymászót, köztük Tabeit is eltemetett a hó, még az eszméletét is elvesztette, de szerencsére mindenkit kiástak. Tabei csúnyán megsérült, alig tudott járni, de két nap pihenő után összeszedte magát és folytatta csapata vezetését.

Az eredeti tervek szerint ketten vágtak volna neki a csúcstámadásnak, de egészen hihetetlen módon az alpinistákat kísérő serpák közül többen kidőltek a magassági betegségtől – a tengerészek tengeri betegek lettek. Csak egy serpa, Ang Tsering maradt talpon, de ő egyedül két ember felszerelését és oxigénpalackját képtelen lett volna felvinni a csúcsra. A csapatnak dönteni kellett a csúcstámadó személyéről és Tabeire esett a választás, aki meghálálta a bizalmat, mert május 16-án a 147 cm magas, törékeny, de szívós nő felért a Mount Everest csúcsára.

Tabei Dzsunko története a hegymászással itt nem ért véget. Karrierje során több mint 70 ország legmagasabb hegycsúcsát hódította meg és 1992-ben – megint csak elsőként a nők között – teljesítette a hét hegycsúcs kihívást, azaz megmászta mind a hét kontinens legmagasabb csúcsát. Tabei Dzsunko 2012-ben rákbeteg lett, de egészen 2016-ban bekövetkezett haláláig folytatta a hegymászást.

Múlt-kor