Az egyik az a szavaink jelentése, pontosabban jelentésváltozása. Mivel a nyelv él, természetesen változik. Befolyásolni lehet, de lefagyasztani nem. Az ikes igéink alighanem el fognak tűnni, és ettől szegényebbek leszünk. Szegényedünk a nyelvjárások megkopásával is.

Vannak szavaink, amelyek valami okból az idők folyamán pejoratív értelmet kapnak. Ma például nem számít dicséretnek, ha azt mondom embertársamra: marha. Arany János még használja a marha szót vagyon értelemben, s ekként lehetett akár a mai "drágám" kedveskedés szerepe is. Hajlok arra, hogy a román bozgor szó hontalan, hazátlan jelentése eredetileg nem sértés volt, Trianon tette azzá. Igaz van a bozgorozásra más eredet magyarázat is, de amire gondolok az a következő: A kiegyezés után sok székely vállalt állást a regátban, azaz a Román Királyságban. Idegilenes munkavállalói engedélyük volt, ami egy idő után érvényét veszítette. Közben az akkori szabályok szerint az idő múlásával magyar okmányaik is érvénytelenek lettek. Őket emlegették bozgoroknak, minden sértés nélkül.

Van olyan vélemény, hogy a románban a szó ezen jól körül határolt magyar származású embercsoportról átterjedt minden magyarra. Ettől a bozgorodástól persze még kinyílik a székely zsebben a bicska. Ugyancsak sértő hangsúlyt kapott az oláh, a tót és a cigány is, voltaképp egyre sincs értelmes magyarázat. Amint azt is nehéz felfogni, hogy mennyivel jobb az, ha homoszexuális embertársunkra azt mondjuk meleg, mintha azt mondjuk: buzi? De el kell fogadnunk, hogy az számít, amit az érintettek mondanak.

A cigányság tudtommal a legritkább esetben érzi sértésnek, ha így nevezik őket, a szlovákok, románok viszont sértve érzik magukat régi megnevezésük hallatán. Nem érdemes magyarázgatni, hogy nincs sértő szándékunk: jóérzésű ember elkerüli a sértést. Ugyanez alkalmazható a homoszexuálisokra is, s ekként talán valóban nem volt szerencsés Osztie atya szóhasználata, noha ő nem emberre, hanem zászlóra vonatkoztatta. Káromkodás jellegből pedig csak az indulat volt meg benne. Mondanivalóm tehát az, hogy tartsunk tiszteletben mások érzékenységét, de ne gyártsunk feleslegesen tiltott szavakat. A ruszki például önmagában nem más, mint a viszonylag pontos átvétele az orosz nép nevének. Na de a hangsúly – mondhatja valaki. Bármely nemzet nevét mondhatom elítélő, lesajnáló hangsúllyal, ettől még nem kell a pejoratív tartalmat rátapasztani.

A másik jelenség, ami elgondolkodtatott az Osztie féle eset kapcsán, a székely zászló levétele. Miért nem kifogásolták a vitában azt, hogy a főpolgármester megtagadta a székelyekkel, tágabb értelemben az Erdéllyel való szolidaritást? Ha van román újságíró, aki a zászlóhisztéria első hullámakor facebook oldalára kitűzte a székely zászlót, ha van román magánszemély, aki annyira megszerette a székelységet, hogy odaköltözött, ünnepi alkalmakon székely ruhát ölt, és örvend azon, hogy tiszteletbeli székelyként becsülik őt Erdély, sőt Magyarország szerte, akkor a magyar főváros főpolgármestere ugyan miért tagadja meg a szolidaritást a székelyéggel?

Ez az ember magyar miniszterelnöki ambícióval vágott neki egy választásnak, és nem kizárt, hogy ezzel még valamikor újra próbálkozik. Milyen nemzetpolitikát várhatunk egy olyan kormánytól, amelyet ő vezetne? Beállhat persze a gyurcsányi sorba, ahol csak az államhatárig tart a szolidaritás. De ha a nemzet jelentős részétől elhatárolódik, mi garancia van, hogy külső érdekekkel való ütközés esetén a magyarok mellé áll? Semmilyen. A székely zászló levétele azt jelenti, hogy a főpolgármester a szuverenisták és globalisták vitájában a globalisták oldalán van. A proletár-internacionalizmus helyett a capital-internacionalizmus híve. Ami nekem azt jelenti, hogy vele csöbörből vödörbe esnénk. Kár volna.

Mindazok, akik a buzi szón fennakadtak, és a kifogásolt jelenség lényegéhez hozzá sem szóltak, mélységesen szégyellhetik magukat.