Elsősorban gyerekeink, családjaink és mindazok számára, akik nyitott szívvel és értelemmel olvassák ezeket a sorokat.

A cikksorozatot később nyomtatott formában is tervezem megjelentetni örökségül hagyva gyermekeinkre, hogy gazdagodjanak ezen értékek által.

Budapestről, a 20. kerületből, Párizsban a Sorbonne egyetemet megismerve, Montreálban értéket teremtve és abból visszaadva - tiszteletbeli konzulként

Szentmihályi Gyula tiszteletbeli konzullal – barátommal - beszélgetek abból az alkalomból, hogy nemrég átadta tiszteletbeli konzuli szolgálatát az újra megalakuló montreáli Magyar Főkonzulátusnak. 2008 óta végezte önkéntes szolgálatát, közben folytatva értékteremtését Jules Saint-Michel néven, ahogyan őt itt, Quebecben ismerik, a hegedűkészítés nemzetközileg elismert mestereként. Nem csak azért, mert megörökítették kezeit kanadai bélyegen, nem is csak azért, mert hangszermúzeumot hozott létre, utat mutatva ennek a szakterületnek. Sokoldalú értékteremtő és érték-visszaadó munkáját Magyarország a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntéssel ismerte el.

Az első kérdést ő maga teszi fel a beszélgetés kezdetén, miután tisztelettel köszöntöttük egymást: "Honnan is kezdjük...?"

Budapesten 1933- ban születtem, 1952-ben Pécsett érettségiztem. Hajlamom lett volna a matematikára, egyik tanárom mondta is, hogy nem orvosi pályára kellene mennem, hanem mérnökire. Mégis az orvosi egyetemre mentem 1952 től 1956-ig, a forradalomig, amiben én nem vettem ugyan részt, csak annyiban talán, amennyiben a XX. kerületben, ahol laktam, volt egy szükségkórház, ott kezeltem a sebesülteket - két-három hétig haza se tudtam menni. Mikor lecsendesedett a lövöldözés, bementem az egyetemre, ami az Üllői úton volt. Sokan elmentek nyugatra, akikkel együtt tanultam; mint testvérek, úgy voltunk az évfolyamon, főleg csoporttársaimmal. Elmehettem volna Párizsba, mivel nagybátyám ott élt, de egyedül nem akartam. Az egyik kollegámmal, Palival (Ausztriában élt a nagymamája) elindultunk. Ausztriába, majd én Párizsba, tovább.

Párizsba vonattal mentem, ahol a magyarokat tárt karokkal fogadtak. Két hétig nagybátyámnál laktam. Egy egyesület segítette a magyar diákokat. Kaptam ösztöndíjat. Húsz-harminc magyar diákkal diákotthonban laktam. Nyelvórákra jártam, naponta három nyelvórára. Már decemberben elkezdtük: délelőtt a Sorbonne-on, délután egy másik iskolában, ahol csak magyar diákoknak adtak nyelvórákat. Este volt az Alliance Francaise, csak idegeneknek. Könnyen ment, akkor még jól fogott az agyam. Júniusban levizsgáztam, és tovább kaptam az ösztöndijat. A párizsi "cité universitaire"-ben, ahol a legtöbb országnak diákotthonjai voltak, a magyar diákokat szétosztották. Én a norvég pavilonba kerültem. Az ösztöndíjam fedezte a lakást, étkezést és még maradt is egy kis költőpénz... Nagyon jó barátom volt egy magyar származású diák, együtt tanultunk az orvosin. Minden vizsga írásban történt. Ez nagyon nehéz volt, mert Magyarországon minden vizsgánk szóbeli volt. Közben megismertem egy kanadai "kislányt", akit később el is vettem feleségül. Ennek már 61 éve. Az ő biztatására Montreálba jelentkeztem, az ottani orvosi egyetemre. Előtte Ottawában összeházasodtunk, mert Francoise családja ott élt.

Amikor ideérkeztünk, az itteni emigráció megkeresett, hogy szükségük van a Fleury kórházban segédorvosra. Elfogadtam, mert itt semmiféle jövedelmem, ösztöndíjam nem volt. Ott dolgoztam egy évig a sürgősségi osztályon, két ápolónő segítségével, egyedüli orvosként. Ott laktunk a kórház mellett. Állandó készenlétben kellett lenni: ha valami baleset történt, akkor szolgálatba kellett lépni. Ezért az egyetemet idő hiányában már nem tudtam folytatni, napi 17-18 órát kellett a kórházban lennem. Ez alatt az egy év alatt alapoztuk meg a jövőnket feleségemmel, ez alatt ő is dolgozott a múzeumban; végzettségét tekintve francia irodalomtanárként diplomázott.

Egy év után, mivel az egyetemet nem tudtam folytatni, mondták, hogy menjek laborba dolgozni. Én azt mondtam, hogy vagy orvos leszek, vagy nem folytatom - ilyen szempontból a jövő összeomlott.

Ezalatt találkoztam két budapesti egyetemista csoporttársammal, akikkel együtt tanultunk: Somlói Lászlóval és Ács Ágnessel. Ők idekerültek mindjárt 56-ban, nem mint én, 3 évvel később. Ők a McGill egyetemen folytatták azonnal, miután emigráltak. A velük való találkozásom egy magyar moziban történt, örültünk egymásnak, de szégyennel töltött el, hogy elhagytam az orvosi pályát.

Közben volt egy kis időm, és elmentem egy hangszerészhez a St. Denis utcában, aki magához fogadott, noha idős volt már. Látta, hogy szeretem a hegedűkészítést, és egyébként is már tudtam valamit a szakmáról, az ismereteim megvoltak, és gyerekkorom óta hegedülök. Szerettem volna hegedűművész lenni, de édesanyám ellene volt, azt mondta, hogy tanuljak mást felső fokon, "Mert mi történik velem, ha kitörik a kisujjam?" Igaza lett édesanyámnak, hogy sokmindent megtanultam.

Ha lehet, beszéljünk a családodról is!

Szüleimtől sokat tanultam. Szentmihályi Gyulának hívták édesapámat és Horváth Rozálinak édesanyámat. Volt egy húgom - néhány éve hunyt el Párizsban -, aki gyógyszerésznek tanult. Elsőéves korában egy osztálytársnőjével , aki érdi volt, elmentek Svájcba, majd utána Párizsban alapított családot.

Arra kérlek, jöjjünk vissza Montreálba!

Egy ismert hegedűkészítő volt itt, Montreálban, Antoine Robichaud. Kanadai francia volt Nouveau Brunswick-ból. Nagyon jó hegedűkészítő művész volt – szerencsém volt. Öt évig tanultam nála. Ekkortájt kezdték a Place des Arts építését. A hatvanas évek végén alapítottam meg önálló műhelyemet, ami most is ezen a helyen működik. Mesterem odaköltözött a műhelyem mellé. Én voltam az egyetlen tanítványa, akire támaszkodhatott.

Tiszteletre méltó, hogy később is együtt folytattátok mestereddel, mikor már saját üzleted lett. Gondolom, a klienseitek megmaradtak, akik már jól ismertek Titeket.

A 19. és a 20. században nagyon sokan hegedültek itt Québecben, majdnem minden második házban volt egy hegedű. Esténként összejöttek az emberek, táncoltak és énekeltek. Tulajdonképpen ez volt a kanadai zene, szórakozás. Akkor még nem volt televízió, rádió és internet-, mint manapság.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Montreál Kanadában - talán merjük kijelenteni - most is fővárosa a művészetnek, kultúrának.

Számunkra is jó hely volt, mert a művészet központi helyén vagyunk és itt alakultunk meg. Kezdetben béreltem a helyiséget. Haladtam szépen, és később a Bell Kanadától megvásároltam az épületet, elég rossz állapotban. Lassan-lassan renováltattam.

Még ez alatt az idő alatt nemzetközi ismertséged lett.

Montreálban sok nemzetközi koncert volt, ahová rendszeresen meghívtak. Kérték, hogy segítsek. Amit szépnek találtam, az az volt, hogy javaslatomra elfogadták: legyen egy díj, amit a publikum ad, az ő szavazatuk alapján, díjazásra kerüljön, aki szerintük a legjobb volt.

Te biztosítottad a díjat – jutalmat?

Az első időkben én biztosítottam a nemzetközi verseny jutalmát a "Prix du public" díjra.

Az alapítója eszerint Te vagy?

Én csak ennek vagyok az alapítója, de más díjak is voltak, nagyobb cégek általi is, Hydro Quebec, Bell Canada... 10-15 országból jöttek minden évben művészek. Ebben az időben figyelt fel ránk a Csajkovszkij nemzetközi hegedűkészítõk versenyének szervezője Oroszországból, ami abban az időben egy nemzetközileg elismert verseny volt. A hegedűművészek mester-vezetője 1994-ben meghívott a következő versenyükre Moszkvába. Nagyon-nagyon színvonalas fogadtatásban és gondoskodásban volt részünk feleségemmel együtt.

Ez egy nagyon-nagy elismerés volt!

Utána több alkalommal hívtak meg mint zsűritagot 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben és 2007-ben is - ami egyben az utolsó volt- a hegedűkészítők versenyében. Komoly költségvetése volt ennek a rendezvénynek. A legismertebb hangszerészek jöttek Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Lengyelországból, Portugáliából - Kanadát én képviseltem. A zenei verseny továbbra is működik.

Tehát személyesen ismerhettétek egymást Karl Royval, Johane Bastista Morassival Olaszországból. Nemzetközi kapcsolatok. Rendszeresen tagja voltál ennek a csoportnak, a maghoz tartoztál.

Több tanítványom is volt ebben az időben. Nálam voltak három évig, majd elküldtem őket tanulni Olaszországba. Volt egy tanítványom, aki itt volt 5 évig, de volt, aki 9 évig. Mindenfelé jártam a világban, miközben gyűjtöttem a vonóshangszereket. Mivel elég sokat utaztam, elég komoly hangszergyűjteményem lett. Lettek barátaim, akik szintén sokat utaztak és így összegyűltek a hangszerek; 400-500 darabja van a gyűjteményemnek, és a világ minden országából van hangszerem.

Az épület első emeletén rendeztem be a hegedűmúzeumot és a hegedű történetének ismertetését. Van négy-ötszáz könyvem, sok szakirodalmam, magyarul, franciaul, angolul. Most már szeretnék komolyabb gyűjtőkkel egy nagyobb múzeumot alapítni.

A jólismert "Red Violin" filmhez is kölcsönadtam sok hegedűt, bőgőt, hárfát. Volt egy hegedű, amit a filmben összetörtek: azt is én készítettem. Elvitték Kinába. A legtöbb hangszer tőlem volt, ami a filmben szerepelt.

A családdal folytassuk...

A fiam intézi az adminisztratív dolgokat, vásárlásokat. A gyáraktól nagy mennyiségben vásároltunk hangszereket és adtuk tovább a zenészeknek és a hangszerboltoknak. Lányom is jelen van a családi vállalkozásban, és most már az unokám is.

2006-ban volt egy változás...

2006-ban bezárták a Magyar Konzulátust. Én kapcsolatban voltam az itteni magyar szervezetekkel. A Magyar Bizottság elnöke, Csukly András, az akkori elnök kért meg, hogy legyek a helyettese, a "vice-president-je".

Kerestek tiszteletbeli konzult, és a magyar egyesületek engem ajánlottak az akkori nagykövetnek, dr. Vastag Pálnak. Kérte, hogy menjek el a Nagykövetségre. Miután visszatértem Ottawából, beszéltem feleségemmel, a családdal és barátokkal erről az önkéntes szolgálatról. Arra jutottam, hogy talán tudnék segíteni Magyarországnak valamit. Végeredményben 23 éves koromig tanítottak, majd otthagytam, elmentem onnan. Adósnak éreztem magam Magyarországgal szemben. Úgy gondoltam, hogy evvel vissza tudok adni valamit abból, amit én kaptam. Így fogadtam el 2008-ban a tiszteletbeli konzuli feladatot.

Most, amikor átadod ezt a szolgálatot, úgy távozol, hogy sikerült elérni: magyar főkonzulátus nyílik Montreálban. A montreáli magyar közösség hálás lehet Neked azért, hogy önzetlenül, társadalmi munkában végezted ezt a munkát éveken keresztül. Mit jelentett Neked ez az idő? Mit jelentett Számodra ez a szogálat?

Amikor Kanadában bezártak minden konzulátust, csak Ottawában lehetett intézni az ügyeket. Nehéz körülmények között ment abban az időben a hivatalos ügyek intézése.

Amikor megkaptam a kinevezést és még utána 13 éven át az épületünkben én biztosítottam a konzulátusi irodát. Minden kedden délután tartottam fogadóórát, a telefonszámunk 514 288-7378 (az utolsó négy szám betűvel írva Pest) - 288 Pest. Így is lett hirdetve a montreáli tiszteletbeli Magyar Konzulátus telefonszáma, ahogy kértem. Montreálban 85 nemzet konzulátusa működik, ennek fele főkonzulátus. Például, ha Spanyolországnak vagy Lengyelországnak van egy ünnepe, akkor egy hotelben van egy estély. Minden héten volt kettő-három összejövetel. A főkonzulátusok és konzulátusok vezetői gyakran cserélődnek; én, mint tiszteletbeli konzul, mivel maradtam, sok embert ismertem meg. A kapcsolat-minősége azonban nem ugyanaz, mint egy hivatalos konzulé, akinek hivatala az állami szervekkel (gouvernement) van kapcsolatban. Ezért, a kapcsolat súlyát illetően fontos a főkonzulátus, illetve konzulátus megléte.

Abban az időben nem volt honosítás. De nagy változások történtek, amiknek én magam is részese lettem: a külföldi magyarságot jobban összekapcsolják az anyaországgal, és ezzel a konzulátosok szerepe is megnőtt.

2012-ben meghívtak Magyarországra minden magyar konzult, bemutatták a minisztériumok működését a magyar Parlamentben. Ezt követően jelentést kértek tőlünk, hogyan látjuk a magyarság képviseletét a szolgálati helyeinken. Ebben a jelentésben kiemeltem, hogy Quebécet másképpen kellene kezelni: nem nézett ki jól, hogy ha valami hivatalos tárgyalás volt a Követség részéről, mindig én mentem tolmácsolni a tárgyalásokra. Pordány László nagykövet urat 2014-ben követte Ódor Bálint, aki már kiválóan beszélt franciául, és együtt mentünk a hivatalokba tárgyalni. Nagyon jó kapcsolat alakult ki Québec és Magyarország között, mert a francia nyelvet használtuk. Ennek köszönhetően 2016-ban a quebéci Parlamentben minden pártvezető beszélt az '56-os forradalomról, Magyarországról. Egy egésznapos program volt a Parlamentben, nagyon szépen sikerült. Nagy változás volt ez Magyarországgal kapcsolatban.

Mindez nem elég, gondoltam. Mondtam Ódor Bálint nagykövet úrnak, jó lenne, ha Montreálban is nyitnának konzulátust, mint ahogy Torontóban tették. Itt mindig is volt konzulátus, ez egy olyan hely, ahol minden megtalálható, ami kell egy nagyvárosban. Montreál a legnagyobb francia város a világon Franciaországon kívül. Ódor Bálint nagykövet úr 2020 februárjában, mielőtt visszament Magyarországra, megígérte nekem, hogy a Külügyminisztériumban megpróbálja elérni, legyen Montreálban egy magyar főkonzulátus. Idén elfogadták a javaslatot, így valósulhatott meg a magyar főkonzulátus. Fontos, mindenki várta, hogy az útleveleket és az adminisztratív problémákat el lehessen intézni itt, helyben, ne kelljen Ottawába utazni. Tiszteletbeli konzulként nem mindenre volt lehetőségem, inkább a hitelesítéssel és segítségnyújtással foglalkoztam. Hivatalosan 23-24 ezer magyar él Montreálban és környékén (Québec városában, Trois Rivieres-ben, Sherbrookban és még sorolhatnánk városokat). A 13 év alatt mindenhol találkozhattál velük.

Többükkel is találkoztam, de sajnos az a probléma, hogy a magyarság nagy része több helyen található meg, mivel nincs egy Magyar Ház. Van a Hungaria Club – amely az '56-os forradalom után kivándorolt magyarokat fogja össze. Vannak a felekezetek, melyek felekezeti alapon fogják össze a magyarság egy részét: a katolikus egyház (Magyarok Nagyasszonya Plébánia) számtalan ifjúsági csoportnak ad otthont, a két református egyház szintén hasonló szerepet töltenek be, és van a zsidó felekezet, melynek tagjai Montreál nyugati részén élnek. Van egy Magyar Otthon, ahol idősek laknak, de egy MAGYAR HÁZ, ahol felekezeti hovatartozás nélkül minden magyar összejöhetne, az nincs. Erre pedig nagy szükség lenne.

Mit üzennél a montreáli magyarság számára ezen a cikken keresztül az értékek megőrzésének fontosságáról?

Szolgálatom ideje alatt ezt én már nem tudtam megvalósítani, de fontosnak tartom, hogy legyen egy Magyar Ház, ami összefogja a quebéci magyarságot, ahol a magyarok felekezeti hovatartozás nélkül tudnának összejönni. Jönnek magyarok még mindig sokan. Ha a magyarok össze akarnak jönni, az most 5-6 helyen történhet meg. Egy Magyar Ház jövőt tudna biztosítani a magyar fiatalság számára. A magyar talpraesett nemzet. Nemrégiben olvastam: az emigránsok közül a magyarságnak van a legnagyobb jövedelme. Sok ember van, akik nagy cégeknek dolgoznak, látom, mert jönnek hozzám aláíratni papírokat. Sokan várják a Konzulátust, útlevelek és egyéb adminisztratív dolgok intézésére..., de remélhetőleg kulturális téren is sokat fog jelenteni az ilyen jellegű és szintű képviselet.

Zárva a beszélgetésünket, beszéltél az értékekről, amik fontosak az életedben, mindarról, amiért hálát adsz: a családodért, az életkörülményeidért. Beszéltél arról, hogy minden magyar megtalálja a helyét itt is, mint ahogy Te is megtaláltad: szorgalmas voltál, nyelveket tanultál, szakmát tanultál, felépítettél egy múzeumot, nemzetközi szaktekintélyre tettél szert és eközben a magyarság számára is visszaadtál önkéntes szolgálatoddal. Mit üzensz az itteni magyarság számára, milyen értékeikre vigyázzanak Montreálban?

Egy főkonzulátus a kulturális és a gazdasági kapcsolatok területén is hatékonyabb, nem csak a kapcsolattartásban az anyaországgal, amit képvisel. Többfajta előnye lehet Magyarországnak ebből. Jobb, ha van egy teljes jogú konzulátus, mert minden téren fontos szerepe van. A magyarok, akik itt élnek, és azok, akik jönnek, már nem menekültek, nem menekültként jönnek, cégek küldik ki őket, és komoly pozícióban vannak. Azért hangsúlyozom, hogy kellene egy Magyar Ház az itteni magyarság számára. A főkonzulátus tudná elindítani, melyhez meg kellene nyerni az itteni vezetők támogatását. Ez lehetne a magja: a Magyar Bizottság, mely összefog kulturális téren minden montreáli magyar szervezetet, a főkonzulátussal együttműködve. Az itteni magyarság összetartó ereje a magyar nyelv használata.
Összegezve, ahogy mondtam, elengedhetetlen a nagykövet, aki beszél franciául. Legyen főkonzulátus és majd egy Magyar Ház. Ezek együttesen, összefogva tudnák összetartani az-itteni magyarságot és akkor HELYBEN VAGYUNK!
Hogy van jövője a magyarságnak Québecban, a magyar diplomás emberek és munkások szorgalmas munkájának köszönhető. A teljesség igénye nélkül említem például a monteráli Place Ville Marie épületét. A magyar mérnökegyesület tagjainak támogatásával templomok épültek, hidak készültek... és magyarok nemcsak megállták a helyüket, hanem értéket teremtettek Kanada számára is. Ezt kell a jövő nemzedékében tudatosítanunk és továbbadnunk számukra: folytassák értékteremtő hagyományainkat és öregbítsék a szorgalmas magyarság jó hírét.

Köszönöm a beszélgetést!

Szeretnék köszönetet mondani a Kanadai Magyar Műhely csapatának. Gondolataim továbbadásában és írásaim szerkesztésében úgy mint korábban, most is segítségemre vannak.