A 23 éves Gudbrand Gregersen jól fizető építőipari munkák reményében érkezett Közép-Európába, s 1847 tavaszán gyalogosan indult Prágából Bécsbe, ahonnan Münchenbe akart továbbmenni. Vonatjegyre nem volt pénze, de csomagjait feladta a vasúton. Szegényes útiládája ruhákat és néhány otthonról hozott személyes tárgyat rejtett. Bécsbe érve azonnal a vámhivatalba ment a poggyászáért. Amikor a ládát kinyitotta, holmija helyett csak néhány téglát, rongyokat és szalmát talált benne. Gregersent elkeserítette, hogy meglopták. A barátai éppen szórakozni indultak a császárvárosba, de ő nem akart a rajta lévő ócska munkaruhában menni velük. Egy magyar építőmestertől hallott a pest-budai építkezésekről, és úgy döntött, hogy az ismeretlen Duna-parti városban próbál szerencsét, és ott annyi pénzt keres, amiből újra felruházkodhat.

Barátaitól azzal búcsúzott, hogy fél év múlva Münchenben találkoznak. Végül 63 évig maradt Magyarországon, ahol a szabadságharc honvédtisztje, majd az ország legnagyobb vállalkozója lett, aki a dualizmus korának szinte mindegyik jelentős építési beruházásban részt vett. Volt, hogy csődbe ment, máskor tűzvész pusztította el mindenét, de mindig felállt, és újrakezdte. Magyar nemesként és a legnagyobb budapesti adófizetőként halt meg, becsületességéről az építkezéseket kísérő korrupciós botrányok idején legendák keringtek.
Paraszti családban született 1824-ben a norvégiai Modumban. 14 évesen inasnak állt egy kisváros kőműves céhében, majd a fővárosba, Kristianiába utazott, ahol a legjobb építőmester mellett szerzett gyakorlati és elméleti ismereteket. „Derék, jóravaló ácsmestersegéd lettem, tele hiú reményekkel”, s e reményeket Közép-Európa gyorsan fejlődő városaiban akarta valóra váltani.

Gudbrand Gregersen – vagy Gégé ahogy a barátai nevezték – öt év vándorlás után került Magyarországra, ahol égető szükség volt képzett építőipari szakemberekre. Végül nem a pesti építkezéseken talált munkát, ahogy tervezte, hanem a Petőfi által is megénekelt Pest-Vác vasútvonal továbbépítésén. Szakmai életútja innentől elválaszthatatlanul összefonódott a nagy magyarországi vasútépítésekkel.

Nem tudjuk, mi vitte rá a magyar nyelven kezdetben megszólalni sem tudó, az osztrák-német közegben sokkal otthonosabban mozgó norvég szakembert, hogy 1848-ban a rebellis magyarok mellé álljon. Mindenesetre Gudbrand Gregersen önkéntesnek jelentkezett a honvédseregbe, ahol egy mérnökalakulatban utásztisztként teljesített szolgálatot. Szakértelmét és elkötelezettségét egyszerre bizonyítja, hogy a dunántúli hadműveletekhez nélkülözhetetlen paksi pontonhidat rekordidőnek számító másfél nap alatt építette meg.

A szabadságharc leverése után ő is jobbnak látta, ha elmenekül az országból. Itáliába ment, ahol a Piave felett átívelő híd építésén dolgozott. Maradhatott vagy tovább is utazhatott volna, de ő Magyarországon akart letelepedni. Visszatérése után az Esztergom-Párkány vasútvonal építésében vett részt, s e munka kapcsán került Szobra, ahol összegyűjtött keresetéből telket vásárolt és házat épített. 1852-ben megismerkedett a helyi hentesmester lányával, Sümeg Alojziával, akit még abban az évben feleségül vett.

A pár otthon németül beszélt egymással, ahogy a munkához is elegendő volt ez a nyelv. Gregersen azonban fontosnak tartotta, hogy magyarul is megtanuljon, egy fekete palatáblára írta fel az aznapra kijelölt magyar szavakat, hogy jártában-keltében ránézhessen. Ebben az egyben nem bizonyult sikeresnek: élete végén is hibásan és akcentussal beszélte választott hazája nyelvét. Nem így a gyerekei, akik a német és a norvég mellett magyarul is megtanultak még kiskorukban. A magyar szó így aztán egyre gyakrabban felhangzott a Gregersen-házban: 1854-től kezdve a házaspárnak összesen 19 gyereke született, akik közül 12 élte meg a felnőttkort.

Az építőmester a Norvégiában megszokott, jó módú, szabad paraszti életformát tekintette mintának. Egy idő után béreseket is fogadhattak, majd cselédet is tarthattak, de a mezőgazdasági munkákban, mosásban, takarításban személyesen is részt vett a család, ezt Gregersen nevelési okokból is fontosnak gondolta. Amikor azt érezte, hogy véglegesen gyökeret vert Magyarországon, fivéreit is új hazájába csábította. A családi cég első nagyobb önálló munkája a Pest és Debrecen közti kapcsolatot megteremtő szolnoki vasúti híd megépítése volt. Az 1857-ben épült, 500 méter hosszú, több folyómeder és ártér felett átívelő átkelő az ország legnagyobb vasúti fahídjának számított. A gyorsan, pontosan és olcsón dolgozó norvég építőmestert és testvéreit ezután tucatnyi vasútvonal, több mint harminc vasúti híd, jó pár alagút és több pályaudvar építésére kérték fel.

Amikor elég tőkéje gyűlt össze, Gregersen a ferencvárosi Lónyay utcában telket vásárolt, ahol előbb fatelepet és asztalosárugyárat, majd fűrészmalmot hozott létre. Az üzlet olyan jól ment, hogy az első erdélyi vasútvonal megépítésében már nemcsak kivitelezőként, hanem a beruházó cég részvényeseként is részt vett. És aztán napok alatt csődbe ment. Egy tőzsdekrach következtében leálltak az építkezések, s így Gregersen is fizetésképtelenné vált. Mivel nem akart tartozni alvállalkozóinak, fizetett, és szinte egész vagyona elúszott. Úgy tűnt, fel kell adnia a cégalapításról szőtt álmait. Ő azonban felkereste korábbi üzleti partnereit, és bankok helyett tőlük vett fel sok, kisösszegű hitelt. Mivel becsületességéről legendák terjengtek, örömmel kölcsönöztek neki, ő pedig néhány év alatt vissza is fizette a tartozásokat. Pont akkorra került egyenesbe, amikor 1870-ben a város legnagyobb tűzvészében leégett az egész fatelepe. Vagyonában nagyobb kár esett, mint amennyit az addigi pesti tűzesetekben összesen regisztráltak. Mindent újjáépített, majd 1875-ben újra leégett mindene. Más már rég abbahagyta volna, ő ebből is felállt.

A vasútépítési láz után az új főváros, Budapest fejlesztésének évtizedei következtek, és Gudbrand Gregersen ebben is világszínvonalú munkával vett részt. Egyebek mellett dolgozott a Mátyás Templom, a Szépművészeti Múzeum, az Operaház és a Bakáts téri templom építésében. Amikor a fővárosban új sugárút épült, az azt övező paloták lakói nem akarták a lovaskocsik zörgését hallgatni az utcaköveken. Megoldásként a Gregersen-gyár több tízezer fakockát gyártott, s ezzel burkolták a ma Andrássy útnak nevezett főútvonalat. Ekkor már széles körben ismert és elismert embernek számított, akinek ennek megfelelő reprezentációs kötelezettségei is voltak. 1875-ben gyárához közel megépítette a család Lónyay utcai palotáját. A Lotz Károly freskóival díszített, kétszintes neoreneszánsz épület felszereltsége 20-30 évvel megelőzte korát: fürdőszobák, vízöblítéses vécék és ételliftek szolgálták a benne élők kényelmét.

A Gregersen-család innentől kezdve kétlaki életet élt: Pesten inasok, szakácsok és nevelőnők között nagypolgári módon éltek, szobi nyaralójukban jóval bensőségesebben, nem egyszer kétkezi munkával teltek falusias hétköznapjaik.

Gregersen a vállalkozásaiból származó profitból telkeket vásárolt Budapest külterületein. Néhány évtized alatt övé lett a mai Ferencváros és Angyalföld tekintélyes része, s a város növekedésével együtt telkeinek értéke is az égbe szökött. Hatalmasra nőtt vagyonát és becsületességét egyaránt igazolja, hogy már 1873-ban ő volt a legnagyobb adófizető a fővárosban. Az általa felügyelt építkezéseken összesen több ezer, néha tízezer embert alkalmazott egy időben. Üzletről vallott szemléletére jellemző, hogy azon a munkán, amivel országos hírű lett, minden valószínűség szerint egy fillért sem keresett. Amikor 1879-ben a megáradt Tisza romba döntötte Szeged belvárosát, Gregersen azonnal jelentkezett a mentési munkálatokra. Előbb ideiglenes faházakat építtetett a több ezer árvízkárosult családnak, majd speciális pumpái segítségével vízmentesítette az elárasztott belvárost. Háromezer embert alkalmazott, akik 160 lovaskocsit és 84 vasúti vagont pakoltak tele naponta földdel, amivel feltöltötték a mélyen fekvő részeket és körtöltéseket emeltek a város köré.

A munkálatok három évig tartottak, Gregersenék az előre becsült költségeket túllépték, így veszteséggel zárták a beruházást. Mikszáth Kálmán, aki ebben az időben hírlapíróként dolgozott Szegeden, egy cikkében a messziről jött norvégot állította példaként az árvízen is nyerészkedni akaró helyi vállalkozókkal szemben. De máshonnan is érkezett elismerés: Ferenc József magyar nemesi címet adományozott a norvég parasztfiúnak.

Nagy sikert jelentett a cégnek a Keleti pályaudvar építése is. A korábbi tőzegmocsár helyére tervezett új pesti pályaudvart cölöpökre építették, s csak a munka elvállalása után derült ki, hogy a talajviszonyok a vártnál is rosszabbak. Így 11 helyett 15 méter hosszú cölöpöket kellett leverni, ami jelentősen megnövelte a költségeket és veszélyeztette a határidő betartását. A „Gregersen G. és Fiai Építő Vállalat” – háromezer cédrusfenyőt vágtak ki a Kárpátokban és építették be rekordidő alatt a talajba. Szakértelmüket dicséri, hogy amikor a 4-es metró építésekor az alapokat újra kiásták, a cölöpöket épségben találták. Ekkor már a monarchia távolabbi pontjain is dolgoztak: Fiuméban megépítették a világ akkori legnagyobb faszerkezetű kikötőjét, de kaptak megbízásokat Prágában és Boszniában is. Idősebb korában több ízben újra visszatért szülőföldjére, ahol birtokot vásárolt.Többször fogadta a Svédországtól a századfordulón függetlenné vált Norvégia királya és miniszterelnöke is. Norvégságát és magyarságát mindig képes volt összeegyeztetni, egyszerre volt multinacionális nagyvállalkozó, magyar nemes és norvég paraszt.

1910 Szentestéjén, a 87 éves Gudbrand Gregersen szobi házában szokásához híven megajándékozta családtagjait és alkalmazottait, egy norvég nyelvű karácsonyi verset is elszavalt nekik, majd pihenni tért a szobájába. Jogosan lehetett büszke rá, hogy hat évtized alatt a két kezével és tehetségével átalakította választott hazája arculatát. Szellemileg frissen, testileg egészségesen aludt el örökre. Halála után egy rövid ideig úgy tűnt, a cég továbbra is lendületesen fejlődik tovább. A világháború kitörésével azonban mindenütt leálltak a békés célú építési beruházások. A háborút követően ráadásul a határon túlra kerültek a cég erdélyi, felvidéki és boszniai fatelepei is. S mivel már nem volt senki, aki a nehézségek közepette is hajlandó lett volna újrakezdeni, 1921-ben a Gregersen G. és Fiai Építővállalat örökösei eldöntötték, hogy felszámolják a céget.

A felszámolás évtizedekig tartott, a család a hatalmas ingatlanvagyon hasznosításából és fokozatos eladásából élt. Még 1951-ben is maradt kisajátítható ingatlanuk, ahonnan a bevándorló norvég ácsmester utolsó életben maradt lányát és unokáját ki lehetett telepíteni.