[Dobos Marianne beszéde 2007-ben hangzott el, és megjelent már a régi Magyar-Hír-Lapban is. Ám, miként Ady költészete, úgy Dobos méltatása is időtálló, 15 év távlatából sem kell változtatni rajta. Ezért, - mint ládafiában rejtett kincset - most elővesszük újra. Ady 103 éve halt meg, halála előtti napokban ezzel tisztelgünk előtte és emlékezünk rá (január 27). Az idézett versek alapján pedig átgondolhatjuk a magunk Isten-élményét is. S. L.]

„Példabeszéd a szőlősgazdáról. Mert hasonló a mennyek országa a házigazdához, aki korán reggel kiment munkásokat fogadni a szőlőjébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor a harmadik óra körül is kiment, látott másokat ott ácsorogni tétlenül a piactéren. Azt mondta nekik: ’Menjetek ki ti is a szőlőbe, és a mi igazságos, megadom majd nektek.’ Azok elmentek. Azután a hatodik és a kilencedik óra körül ismét kiment és ugyanígy tett. Mikor a tizenegyedik óra körül kiment és megint talált ott ácsorgókat, azt mondta nekik: ’Miért álltok itt egész nap tétlenül?’ Azt felelték neki: ’Mert senki sem fogadott fel minket’. Erre azt mondta nekik: ’Menjetek ki ti is a szőlőbe’.”

Amikor beesteledett, a szőlő ura így szólt intézőjéhez: ’Hívd a munkásokat és add ki nekik a bérüket, kezdve az utolsóktól az elsőkig.’ Jöttek azok, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és kaptak egy-egy dénárt. Mikor az elsők sorra kerültek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor megkapták, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: ’Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és egyformán kezelted őket velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét.’ Ő azonban így válaszolt az egyiküknek: ’Barátom! Nem vagyok hozzád igazságtalan. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tiéd, és menj! Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Vagy nem szabad azt tennem az enyémmel, amit akarok? Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?’
Így lesznek az utolsókból elsők és az elsőkből utolsók.”

Olvassuk Máté evangéliumának 20. fejezetében. Valahányszor elolvasom ezt az evangéliumi szakaszt, mindig az jut eszembe, hogy mi történne akkor, ha másnap reggel is kimenne a szőlősgazda, hogy munkásokat fogadjon fel. Hány órakor találna a téren munkára váró ácsorgókat először? Azt hiszem, nem sokat tévedek, ha azt jósolom, hogy csak az utolsó, a tizenegyedik óra körül. Ha a bér ugyanaz, miért fáradnának egész nap. Tétlenül sem álldogálnak. Választanak maguknak addig más egyéb elfoglaltságot, jót vagy rosszat, ki tudja. Életünk szőlősgazdája, a jó Isten, meg türelmesen vár. Vár a hitetlenre is, és vár a hívőre is, arra a hivő emberre, aki oly sokszor gondolja, még ráér arra, hogy az élet Urát keresse, Jézus Krisztust kövesse. Ha végig gondoljuk Ady Endre életútját, különösen is elgondolkozhatunk ezen. Fiatal ember, mindössze 42 éves, 1919 január 27-én amikor halhatatlan irodalmi életművet hagyva hátra az utókorra, távozik az élők sorából. Súlyos betegség az, ami miatt ilyen fiatalon leteríti a halál. Súlyos betegség, melyben még súlyosabban az a tragédia, hogy tulajdonképpen életvitelének köszönheti, és ezért, maga is jól tudta, hogy nem is igen reménykedhetett hosszabb földi létben.

Ha végig olvassuk Czeizel Endrének az Ady-család genetikai térképét feldolgozó, a költő betegségével foglalkozó elaborátumát, nagyon sok mindenre ráirányítja ez a munka a figyelmünket. A ferences szerzetes Barlay Ödön Szabolcs, mint teológus, és mint irodalomtudós, végtelen empátiával indul el ezen a szálon. Ady személyét innentől kezdve egészen másképpen látja, az Ady költészetet, így újra olvasva, másként értékeli, elfogadva azt, hogy Ady Endre istenkereső költő volt. Amint Rónay György feltette a kérdést: „Hitt-e Istenben, vagy nem hitt?” és a kérdésre úgy felel, hogy: „…megvolt a maga istenélménye (…) ez az istenélmény mélységesen mély hiteles istenélménynek a kifejezése, Ady istenes lírája ebben a nemben a kor világköltészetében a legnagyobb és a legmélyebb.”

Rónay György kimondja itt, hogy ez a rengeteget szenvedett ember, a 20. század egyik legnagyobb, és istenkeresőként pedig valóban a legnagyobb költője. Ezt mondhatjuk el, ugyanígy fogalmazhatunk a tizenhatodik századi poétánkról, Balassi Bálintról is. Az ő költészete akkor születik, amikor a reformáció térhódításával, már fél évszázada magyarul zengték a zsoltárokat a gyülekezetekben, és a prédikátorok a közösség nevében szintén magyarul verseltek, beszéltek.

Balassi lírájában a költő lelke száll fel egyenesen Isten trónusa elé, hogy teremtője lábához tegye saját bűneinek bevallását, az ezek miatt szívében felébredt bánatot, és jóvátétel szándékát. Egy magányos lélek vallomásai ezek. Élete viszontagságai között menedéket mindig Istennél keresett, és mennél nagyobb volt a vihar, annál jobban kereste a maga számára az Isten békéjében való megnyugvást. Személyes ’Te’-ként egyes szám második személyben beszél Istennel, és Istenhez, elpanaszolva neki gyengeségeit, ifjúsága ’vétkeit’, ’hitetlenségét’, ’rútságát’ és ’álnokságát’. Nem keres ezekre mentséget, tudja, hogy ő követte el mindezeket. A bánata az, hogy a bűnei miatt nem mer az Úristen színe elé kerülni, és így továbbra is követi el azokat, amelyek miatt tulajdonképpen bűnbocsánatért, és penitenciáért könyörögne.

Pedig milyen szépen bíztatja magát: „Térj azért én szép lelkem kegyelmes Istenedhez / Szép könyörgésekkel békélj szent kezéhez.” Felismert bűneinek megrendítik a következményei. Félelmei ébrednek emiatt, de a megbocsátásba vetett bizalma, Isten irgalmassága miatt töretlen. Olyannyira személyes kapcsolatot keres, és valószínű talál is Istennel, hogy a kételkedő perlekedő hangvételt sem érzi tiszteletlennek, amikor biztos kapaszkodót keres nála. Balassi Bálint lelkében mindig protestáns volt, és az is maradt, bár 1584-ben áttért a katolikus hitre, mondhatni gazdasági megokolásból, szép hozományért, érdekházasságot tervezve.

Az istenes versek legavatottabb szerzői hagyományainak folytatóját fedezhetjük fel az Ady-lírában.

Kálvinista családban született. Felmenői között neves lelkészek is voltak. Az ’Édes’, Pásztor Mária pap leánya volt. Gyermekkorában, otthon, természetesen vallásos nevelésben részesült, életre szólóan megőrizve a szép szertartások, a méltóságteljes egyházi ünneplések hangulatának emlékét szívében. Tanulmányait a nagykárolyi piarista gimnáziumban kezdte, innen került át a zilahi református kollégiumba. Itt, már mint nagyobb diák, kicsapongó, korcsmázó életet kezdett folytatni. Természetes, hogy ezt a tanárok nem nézték jó szemmel, és hogy megfékezzék, ezért megfenyegették a kicsapással is. De mindezt nem vette komolyan, sőt felháborodásában levelet írt volt tanárának, Guba Pálnak, annak a jólelkű, türelmes atyának, aki mellett néha még ministrálhatott is a protestáns kisdiák.

A levél pedig így hangzik:
„Kedves Tanár úr! Gyermekkori álmaim megvalósulás előtt állnak. Annak a vallásnak a zászlóvivői, a melynek hívévé tett a Nemezis, letörölték zászlójokról a humanitás Keresztényi jelszavát s hírnökei, képviselői lettek a barbár-korszak sötét és kegyetlen tudatlanságának…

…El vagyok határozva tehát, hogy egy, velem egyforma <k> gondolkozású barátommal együtt róm. katholikussá leszünk és belépünk a Jézus-társaságba. Nem gyermekies gondolkozás, hirtelen felhevülés íratja ezt velem, hanem komoly szándék, s éppen ezért bizalommal fordulok gyermekkori kedves professoromhoz erre való nézetét és útbaigazítását kikérni keresztényi szeretettel

Ady Endre
Zilah 1895 márcz 9.
[Címzés:]
Főtisztelendő Guba Pál kegyes-tanító-rendi áldozó-pap
Nagy-Károly (piaristarendház)”

Míg azon egyáltalán nem kell csodálkoznunk, hogy a hetedik gimnazista, gyakran korcsmázó diákokat Both István osztályfőnök úr szigorú büntetéssel fenyegeti, azon már inkább csodálkozhatunk, hogy bár a diákok a jó útra térést megígérik, de ez csak másnapig tart, amikor, már újra Adyval és még három társával ismét a korcsmában találkozik az osztályfőnök. Azon szintén elcsodálkozhatnánk, ha nem ismernénk fel a sértett diákban már megmutatkozó személyiség jegyeit a költőnek, hogy azonnal bosszút forral. És azonnal meg is találja a megfelelő helyet, ahol ezt úgy érzi, kivitelezhetné.

A Jézus-társaság Kalocsai Érseki Papnevelő és Főgimnáziumában kívánja megtalálni azt, így annál a rendnél óhajt bosszút állni, amely évszázadokon át az ellenreformáció vezető ereje volt. Természetesen ebből semmi sem lett. Érettségi után jogi tanulmányokba kezd. A megmaradt gyermekkori hithez, a gyermekkori szertartásoknak, ünnepeknek az emlékéhez, a közösség megtartó erejéhez társult a református gimnáziumban érdeklődése az ószövetségi írások és a zsoltárok iránt. A dallamkészlet egyre tökéletesebb megismerésére is törekedett. Ez az a muníció, mellyel elindul abba az ember-zűrös, gigászi vadonba, melynek létharcait, a „bellum omnia contra omnes” jellemzi. Hite átalakul hitetlenséggé, radikális istentagadássá. Az élet elviselhetetlen számára a mámor nélkül. A fekete zongora című verséről egyesek úgy gondolják, hogy abban a delirium tremens íve feszül. Életét meghatározza a korcsma és a kávéház, napjainak nagy részét ott tölti. Az én mennyasszonyom című versében pedig, lefesti a ’nőideálját’. Hátborzongató már a vers indítása is:

„Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkísérjen egész a síromba.”

Vagy:

„Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.”

Ahogyan Balassi Lengyelországban keresi a helyét, úgy menekül Ady Párizsba. 1904-ben megy először és 1912-ig összesen nyolcszor. Ezekre az évekre esik, 1901 és 1916 között a megírása, a nagyváradi és a budapesti lapok hasábjain annak a 142 kisebb és nagyobb cikknek, amely Fekete lobogó címmel, mint egyházellenes cikkeinek gyűjteménye jelent meg. Amennyiben azonban pontosabban megnézzük az írások dátumát, kiderül, hogy 1909 előttről való 138 és a további 4 az, ami 1912-ig keletkezett ezek után. Nem véletlenül hagyja abba írásukat, mert életének erre az időszakára esik az, amikor elkezdi újra végig gondolni Istennel való kapcsolatát. Addigra bőven volt saját életéből meríthető tapasztalata arról, mennyi szörnyűségre képes egy reménye vesztett ember. Aki a hitét elveszíti, az ugyanis ki merem mondani, mindenét elveszíti, elsőként a reményét és a szeretetét is. A szeretete önszeretet lesz, melynek megjelenési formája az önrészvét. Az ’ellelketlenedett’ ember szomorú reprezentánsát ismeri fel talán lassan–lassan magában. Nagyon fontos felfigyelnünk arra, hogyan vált ez az „ellelketlenedés” a XX. században társadalmi jelenséggé, és hogyan alakulhattak ki ennek talaján a totalitárius rendszerek.

Mára, ha este bekapcsoljuk a Tv híradót, vagy kinyitjuk az újságot, tapasztalhatjuk, hogy nem egy bárány tévedt el, hanem elbitangolt az egész nyáj, az egész világ, az egész emberiség. Tékozló fiúk lettünk valamennyien. Kivettük az apa életében el nem osztható örökségből, mi a művelt világ a nekünk nem járó jussunkat. Az ökológusok számadatokkal is alá tudják ezt támasztani. Harmadiknak, fejlődőnek nevezzük azt a világot, melyben az éhhalál, és a járványok szűkítik le az emberi életkort. Gyermekek, csecsemők pusztulnak. Akik messze vannak tőlünk, azokkal sajnos nem gondolunk. De tán már hazánkban is ijesztő méreteket ölt a nyomor, a gyermekszegénység. Amit itt, a szomszédunkban évtizedeken át tapasztaltunk. A tékozló világ megtérésére nincs pontos recept. A tékozló fiúk tömeges megtérése azonban minden bizonnyal a világ hosszú távú jövője szempontjából nélkülözhetetlen, mert a reménytelen emberekből, szélsőséges esetben akár öngyilkos merénylők is lehetnek. Mindenestre az önsors rontás közösség pusztítás is egyben.

Lukács evangéliumának a 15.11-32 versét, a tékozló fiú megtérését végig gondolva, döbbenten látjuk, hogy mindössze húsz szakaszban, milyen csodálatosan bele tudta foglalni az evangélista a bűnbeesés tragédiájától a megtérésig tartó életutat.

A tehetős apának az egyik fia, valószínűleg azért, mert helyes önismeret híján úgy tartja, hogy igen sokra hívatott, el akar indulni a nagyvilágba, melyről reméli, hogy ott az a lábához borul majd. Gazdagság, siker, hírnév várja. A kevély elvakult ifjú, az életről mit sem tudva, nekivág, hogy álmait valóra váltsa. Az otthon kicsi, és szűk neki, de majd, bezzeg… Legközelebb, majd, mint híres világhódítóról hallhat hírt róla a családja. Röpke, kimért búcsú talán, és indulás. Könnyen szerzett barátok, míg a pénz tart, vidám, dologtalan élet. De hát, nem tart sokáig. Ahogyan a pénz elfogyott, el a barátok is. De hát neki minden kincse csak az otthonról hozott volt. Ha nem akar éhen halni, munkát kell keresnie, természetesen nagy álmainak megfelelő állásokat, de éppen nincs üresedés, csak a disznópásztor szakmában.

Aki az atya kenyerét ehette napra nap, családban, szülő és testvér mellett, béresektől, cselédektől kiszolgálva -- most mindenkitől magára hagyottan, idegenekre szorultan éhezik, és társaságául a disznók maradtak. Itt hal meg a lélek, „ellelketlenedik” az ember. Vagy ha akad még benne kurázsi éhezőlélekként, az őt felnevelő családra haza gondol. Haza?! De hát útját állja a kevélység. Nem sokáig állhatja, mivel a szükséggel csatázik, a daccal pedig az otthon utáni vágya harcol. A jogos „Látod, látod, megmondtam én ezt neked előre!” — az a mondat, amelyet a legkevésbé sem szeretne hallani. A dac, és a kevélység fölött végül is győz a józan megfontolás: „Fölkelek és atyám házába megyek.” — Elhatározását egyedül a sertések elégedett csámcsomása kíséri, amint a moslékban, és trágyájukban tapicskolnak. Vagy mégsem?! Az az éhezőlélek, melynek élethosszig tart honvágya az örök atyai ház iránt, maga az emberi lelkiismeret.

Most már belátta a bűnét, erős bánat töltötte el miatta, és meg is fogadta, hogy soha többé. Készen van. Indulnia kell, de így már indulhat is az Atyához. Fél a találkozástól a bűnei miatt. Mint ahogyan Balassi is félt, olvassuk versében, és azt is megtudjuk tőle is, hogy emiatt bizony, tovább szaporodtak azok a bűnök. De a bűnös ember hazaindul. Hazamegyek. Oda, ahol valaha az én otthonom, az én hazám volt, miért is voltam engedetlen? Az ember legnagyobb ajándéka a szabad akarata egyben kétélű kard. Megérdemlem, hogy nevessenek rajtam, hogy megvessenek, nem lesz igazságtalan senkitől sem. A fiú rangját eljátszottam, beérem a béresével. De jön az atya, aki felméri az elgyötört, szaggatott ruhájú trágyaszagú úrfi helyzetét. Így nem mehet a háznép elé, és már a szolgák öltöztetik is át. Mi is változott most? A szülői házban eledele, és szép ruhája eddig is volt. Milyen természetesen vette mindezt semmibe. Most azonban rádöbben a kegyelem erejére, mellyel visszakapja mindazt, amit addig semmibe vett. Így örülhet a beteg is a mozgásnak, mikor hosszú bénaság után újra futni tud. Mintha repülne, szállna, mint az éhező lélek, örvend, vígad, betelve az atyai kegyelemmel.

Amennyiben végig nézzük Balassi Bálint életét, tulajdonképpen ugyanezt az ívet látjuk végig vonulni rajta. Balassi is a maga idejében lehetősége szerint szinte minden bűnt, minden kicsapongást végig csinált életében. Mégis, amikor Balassi Bálintot a magyar irodalom első világirodalmi szintű költőjének tekintjük, művei legfontosabbikának az istenes verseit kell tekinteni, melyekben a bűnbevallás, azután a bűnbánat, a megbánás és a jóvátétel, s mindezért Isten irgalmának kiesdése vonul végig. Ady Endre verseiben ugyancsak a bűnbánat az, amellyel Istenhez fordul, akit ahány versében ír róla, annyiféleképpen ír le és annyiféleképpen ábrázol.

Ha megállunk a Vatikáni Múzeumban, rá kell csodálnunk Raffaellonak a Transfiguratio című festményére. A kép felső harmadában ragyogó fényben Jézus Krisztust látjuk, aki Mózessel és Illéssel beszélget, a három tanítvány pedig, Péter, Jakab és János, akiket szintén felvitt a hegyre, a földre roskadva, szinte fel sem mernek nézni a ragyogó jelenségre. És amikor meg mernek szólalni, első kérdésük, Péter zavarodott megfogalmazása már arra mutat rá, hogy vajmi keveset értettek meg az adott helyzetből. A kép alsó kétharmadát olyan emberek töltik ki, akik minden mással el vannak foglalva, legkevésbé sem azzal, hogy Jézus Krisztusra tekintsenek. És mi történik a hegyről lefelé jövő tanítványokkal? Vetekedni kezdenek azon, hogy tulajdonképpen melyikük a nagyobb? Leérve pedig a tömeg Jézus elé megy, egy apa ördögtől megszállott gyermekét vezeti elé, panaszkodván, hogy a tanítványok nem tudták meggyógyítani. Jézus azonban végrehajtja a csodát, és amikor egyedül marad, a megdöbbent, sikertelenségük okát kutató tanítványokkal, felvilágosítja őket, hogy ez a fajta csak imádsággal és böjttel űzhető ki.

Hogyan találkozik Ady ismét Istennel? Amolyan tékozló fiú módjára, aki ugyan elhatározza, hogy visszatér, de munkál benne a félelem, hogy vajon hogyan fogják fogadni otthon? Mire azonban kérdésére választ kellene, hogy találjon, már az atya ment elé, aki érkezésére várt. Ezt olvassuk az »Ádám hol vagy?«-ban is, mert arról szól, hogy a költő már felfedezte Istent a szívében, aki mint megbocsátó atya, újra keresi őt. A vers nyitóképe arról az Ádám és Éváról mintázódott, aki a bűnbeesés után elbújt a Paradicsomban. Ugyan addig is mezítelenek voltak, de ezt csak akkor fedezték fel, amikor a bűnbeesés után Isten nagy szánalommal rajtuk felejtette tekintetét.

»Ádám hol vagy?«
Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

A bűnös ember itt még nem maga közeledik Istenhez, hanem Isten »Ádám hol vagy?«-ára felelnek hangos szívverések. És itt az jut eszembe, hogy tulajdonképpen amikor a bűnös megtalálja Istent, sokkal többet talál, mint azok a „maszatosak”, ahogyan Pilinszky nevezi a kis bűnök elkövetőit, akik általában a jóság álarcában tetszelegve megítélik a Balassikat és az Adykat. Ismét egy evangéliumi jelenet jut eszembe, amikor is Simon farizeus házába a vacsorára bemegy a bűnös nő, aki megmossa értékes olajával Jézus Krisztus lábát, melyre a bánat könnyei folynak szeméből, amikor arra gondol, hogy milyen súlyos bűneit bocsátotta meg neki a Mester. És ha végig gondoljuk ezt a beszélgetést, amelynek főszereplője Jézus mellett ez a könnyező nő, aki egyetlen szót sem szól, nagyon figyelemre méltóak azok a szavak, amelyek az Úr szájából kérdésként hangzanak el. És itt egy olyan mérleget állít elő az Isten, amelyre rátéve emberi gyengeségeink és bűneink súlyát a több végül is kevesebb lesz. Mert akinek sokat bocsátanak meg, hiszen több bűne volt, az természetes, hogy hálásabb és ezért majd jobban szeret.

A farizeus vizet sem, olajat sem adott vendége lábára és fejére, az asszony pedig egy tégely drága olajat és könnycseppjeit hullatta. Felmerülhet a kérdés, vajon melyik az értékesebb? A víz avagy a könny? És Jézus nagyon kemény szavakkal fejezi be a beszélgetést Mt. 21.31: Vámosok és cédák megelőznek benneteket. Igen, valóban a Lévik, a Zakkeusok, a Mária Magdolnák, a jobb lator előtt nyitva a mennyek országa. De a Simonoknak, a bal latroknak és a képmutató farizeusoknak és írástudóknak hosszú időt kell még eltölteniük a szenvedés helyén. Ady és Balassi is az első csoporthoz, a Mártákhoz, Máriákhoz, Lévikhez és Zakkeusokhoz sorolható. Az az Ady, aki a Sion-hegy alatt c. versében így fogalmaz:
A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”

„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
A keresztlevele szerint kálvinista, de hitetlen Adyt úgy 1908 táján kereshette meg az Isten. Mert Isten nem adószakértő, ahogyan az a Simon farizeus házában történt látogatásnál elmondott tanításból is kiderül, nála nincs kettős könyvelés, tartozik és követel rovattal, hanem nála minden kegyelem. És ebben a kegyelemben részesítette a nagybeteget, amikor szívéből kiszakadhattak a sorok:
„mikor elhagytak, --
mikor a lelkem roskadozva vittem
csöndesen és váratlanul
átölelt az Isten…”