A holokauszthoz való viszonyunk a jövőnket határozhatja meg
Fotó: Pannonia Entertainment

A filmben Anne Frank ismert és megrázó története mellett megmutatják azokat a címben is jelzett „párhuzamos történeteket”, a túlélő nők történeteit is, akik Anne Frankkal körülbelül egyidősek, ma a kilencvenes éveikben járó idős asszonyok, és gyakorlatilag az utolsó túlélők.

A film azonban nem áll meg itt: miközben az egyik szálon Anne történetén indulunk el – akinek naplóját Helen Mirren olvassa fel, néhol sajnos túldramatizálva az előadást –, a másik szálon a rendező átgondolt módon azzal kísérletezik, hogy a harmadik-negyedik generációt is megszólaltassa. Azokat, akiknek nagyszülei vagy dédszülei voltak a holokauszt áldozatai és túlélői. Ez utóbbi igen fontos vállalás, lévén a transzgenerációs trauma még akkor is öröklődik, ha a nagyszülők vagy a család kifejezetten eltitkolta a leszármazottak elől a történteket. (Valódi párbeszéd a holokausztról csak 1961, az Eichmann-per után indult a szabad világban. A szovjet blokkban nem igazán volt ennek megfelelő tere.)

A film első helyszíne az Anne Frank-ház. Noha a naplóban a tizenöt éves korában elhurcolt holland lány filmszerűen írja le a hátsó traktust, ahol rejtőztek, az archív felvételekkel, fényképekkel és holland életképekkel gazdagított filmben szinte átélhetővé válnak a bezártság évei. A filmben hol Helen Mirren, hol egy szakpszichológus, hol történészek igyekeznek árnyalni Anne felnövekvéstörténetét, szenvedéstörténetét és a második világháborús éveket Hollandiában.

A holland zsidóság hetvenöt százaléka pusztult el a népirtásban. Noha a helyi közlekedési vállalat névtelen munkavállalói egyszer sztrájkot terveztek, tiltakozván a zsidók elhurcolása ellen, a lakosság többsége legalábbis passzív maradt. Ahogy a filmben megszólaló egyik történész fogalmaz: az emberek dönthettek róla, hogy ellenállnak vagy kollaboránsok lesznek – a legtöbbször azonban egyáltalán nem döntöttek.

Olasz, cseh, francia túlélők szólalnak meg aztán: a magyar származású olasz írónő, Arianna Szörenyi, a Franciaországban élő Sarah Lichtsztejn-Montard, a Prágából fiatal lányként a terezíni gettóba, majd Auschwitzba deportált Helga Weiss, valamint a legfiatalabb holokauszttúlélők közt számontartott, négy- és hatéves kisgyerekként deportált Andra és Tatiana Bucci. Köztük egy olyan idős hölgy is, aki találkozott Anne Frankkal a táborban.

A túlélők nagy része egyszerű szavakkal mesél a kínzásokról és a felfoghatatlan kegyetlenkedésről – a gyerekeket például rákényszerítették, hogy német dalokat énekelve körtáncot járjanak, miközben véresre verték őket. Apró részletek villannak elő minduntalan, hetven év távolából sem feledett mondatok, a cseh túlélő bőröndjéből előveszi egykori szerelme ingét. A fiú 1945 körül halt meg valamelyik táborban. A bőröndben az ing mellett bádogcsajka.

A túlélők közül a francia nő a legbeszédesebb – ahogy mondja, az ő személyes bosszúja a nácikon a sok gyereke, unokái és dédunokái. Az olasz túlélők kevésbé akarnak visszaemlékezni, egyikük lánya szintén a kamerák elé állt, ő azt mondja, azért költözött Párizsba, mert nem tudott együttélni az anyja múltjával, pontosabban azzal a teherrel, amit ez a kibeszéletlen múlt jelent. „Kislánykoromban, ha szükségem volt valamire, azt mondta, tanuljak meg úgy élni, mintha egyedül lennék a világban” – mondja.

A rendezőnőt nem lehet eleget dicsérni azért, hogy nem állt meg itt. A kamerák elé hívta a harmadik generációt is, a Franciaországig menekülő nő fiát, a holokauszttúlélő nagymama unokáját, aki a karjára tetováltatta nagyanyja egykori tábori számát.

Kétségbeesett gesztus – de az önazonosság gesztusa is. Ha két generáción át nem lehetett, nem sikerült feldolgozni, a harmadikban, negyedikben muszáj, különben a végtelenségig adódik tovább a szorongás, a kimondatlanság, a szégyen, a hallgatásból eredő félelem.

Egy másik megszólaló, egy olasz hegedűművész, akinek az iskolai történelemórákon kellett szembesülnie azzal, hogy családját is érintette a tragédia, Adornót parafrazeálja. Adorno azt mondta, Auschwitz után nem lehet verset írni (pontosabban: „Auschwitz után barbárság verset írni.”) , de ez nem igaz. A művészet az ellenállásnak és a feldolgozásnak is módja – mondja a különös kisugárzású nő.

Egy harmadik a személyes történetek fontosságát emeli ki. Ahogy meséli, még ő sem, érintettként sem tudta felfogni, mi az, hogy hatmillió áldozat. De amikor nagyanyját elkísérte Európába, megértette.

A film különböző síkjait fiktív jelenetek kötik össze, amelyekben egy fiatal lány szeli át Európát: be­járja a gyűjtő- és a megsemmisítőtáborok helyszíneit, végül eljut az Anne Frank-házba, ahol mintegy szimbolikusan átveszi az addigi mesélő, Helen Mirren helyét. (Ez a leggyengébben kivitelezett szál a filmben, az, hogy okostelefonnal fényképezget a tragédiák helyszínén, még elfogadható, ám az a blőd közhelyhalom, amit hashtagek formájában elsüt, inkább idegesítő, és sokat ront a filmen.)

Ahogy az egyik történész felhívja rá a figyelmet, a holokauszt a népirtások történetében azért foglal el kiemelt helyet, mert a civilizált világban történt, és mert a német alaposságnak köszönhetően jól dokumentált. A hozzá való viszonyunk pedig a jövőnket határozhatja meg – hiszen az internet ellenőrizhetetlen bugyraiban, a közösségi oldalakon szaporodnak a gyűlöletközösségek. Ezek ellen az egyetlen lehetséges védekezési mód az emlékezet minél szélesebb nyilvánossága.

Sabina Fedeli filmje minden hibája ellenére fontos dokumentuma ennek a nyilvános emlékezetnek.