Magyar Krónika
Anne Frank, a túlélők és a negyedik generáció
Magyar Krónika 2022. 02. 02. eseményPéntek Orsolya
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
TEKNŐSBÉKAA teknősbéka igen hosszú életű állat, egy teknősbéka élete hosszúságban kitesz annyit, mint tíz ember élete. Persze, ez a teknősbékaélet amilyen hosszú, olyan keskeny szélességben, tehát messze mögötte marad akár egy magyar gróf vagy lánckereskedő életének is.
hirdetés
Klikk ide
Nemcsak az egykori áldozatok emlékét mutatja meg Sabina Fedeli filmje, hanem azt is, hogy miként próbálják meg feldolgozni a történteket a leszármazottak
A holokauszthoz való viszonyunk a jövőnket határozhatja meg
Fotó: Pannonia Entertainment
Mától, a holokauszt nemzetközi emléknapjától látható a magyar mozikban az Anne Frank – Párhuzamos történetek című olasz dokumentumfilm, Sabina Fedeli munkája.

A filmben Anne Frank ismert és megrázó története mellett megmutatják azokat a címben is jelzett „párhuzamos történeteket”, a túlélő nők történeteit is, akik Anne Frankkal körülbelül egyidősek, ma a kilencvenes éveikben járó idős asszonyok, és gyakorlatilag az utolsó túlélők.

A film azonban nem áll meg itt: miközben az egyik szálon Anne történetén indulunk el – akinek naplóját Helen Mirren olvassa fel, néhol sajnos túldramatizálva az előadást –, a másik szálon a rendező átgondolt módon azzal kísérletezik, hogy a harmadik-negyedik generációt is megszólaltassa. Azokat, akiknek nagyszülei vagy dédszülei voltak a holokauszt áldozatai és túlélői. Ez utóbbi igen fontos vállalás, lévén a transzgenerációs trauma még akkor is öröklődik, ha a nagyszülők vagy a család kifejezetten eltitkolta a leszármazottak elől a történteket. (Valódi párbeszéd a holokausztról csak 1961, az Eichmann-per után indult a szabad világban. A szovjet blokkban nem igazán volt ennek megfelelő tere.)

A film első helyszíne az Anne Frank-ház. Noha a naplóban a tizenöt éves korában elhurcolt holland lány filmszerűen írja le a hátsó traktust, ahol rejtőztek, az archív felvételekkel, fényképekkel és holland életképekkel gazdagított filmben szinte átélhetővé válnak a bezártság évei. A filmben hol Helen Mirren, hol egy szakpszichológus, hol történészek igyekeznek árnyalni Anne felnövekvéstörténetét, szenvedéstörténetét és a második világháborús éveket Hollandiában.

A holland zsidóság hetvenöt százaléka pusztult el a népirtásban. Noha a helyi közlekedési vállalat névtelen munkavállalói egyszer sztrájkot terveztek, tiltakozván a zsidók elhurcolása ellen, a lakosság többsége legalábbis passzív maradt. Ahogy a filmben megszólaló egyik történész fogalmaz: az emberek dönthettek róla, hogy ellenállnak vagy kollaboránsok lesznek – a legtöbbször azonban egyáltalán nem döntöttek.

Olasz, cseh, francia túlélők szólalnak meg aztán: a magyar származású olasz írónő, Arianna Szörenyi, a Franciaországban élő Sarah Lichtsztejn-Montard, a Prágából fiatal lányként a terezíni gettóba, majd Auschwitzba deportált Helga Weiss, valamint a legfiatalabb holokauszttúlélők közt számontartott, négy- és hatéves kisgyerekként deportált Andra és Tatiana Bucci. Köztük egy olyan idős hölgy is, aki találkozott Anne Frankkal a táborban.

A túlélők nagy része egyszerű szavakkal mesél a kínzásokról és a felfoghatatlan kegyetlenkedésről – a gyerekeket például rákényszerítették, hogy német dalokat énekelve körtáncot járjanak, miközben véresre verték őket. Apró részletek villannak elő minduntalan, hetven év távolából sem feledett mondatok, a cseh túlélő bőröndjéből előveszi egykori szerelme ingét. A fiú 1945 körül halt meg valamelyik táborban. A bőröndben az ing mellett bádogcsajka.

A túlélők közül a francia nő a legbeszédesebb – ahogy mondja, az ő személyes bosszúja a nácikon a sok gyereke, unokái és dédunokái. Az olasz túlélők kevésbé akarnak visszaemlékezni, egyikük lánya szintén a kamerák elé állt, ő azt mondja, azért költözött Párizsba, mert nem tudott együttélni az anyja múltjával, pontosabban azzal a teherrel, amit ez a kibeszéletlen múlt jelent. „Kislánykoromban, ha szükségem volt valamire, azt mondta, tanuljak meg úgy élni, mintha egyedül lennék a világban” – mondja.

A rendezőnőt nem lehet eleget dicsérni azért, hogy nem állt meg itt. A kamerák elé hívta a harmadik generációt is, a Franciaországig menekülő nő fiát, a holokauszttúlélő nagymama unokáját, aki a karjára tetováltatta nagyanyja egykori tábori számát.

Kétségbeesett gesztus – de az önazonosság gesztusa is. Ha két generáción át nem lehetett, nem sikerült feldolgozni, a harmadikban, negyedikben muszáj, különben a végtelenségig adódik tovább a szorongás, a kimondatlanság, a szégyen, a hallgatásból eredő félelem.

Egy másik megszólaló, egy olasz hegedűművész, akinek az iskolai történelemórákon kellett szembesülnie azzal, hogy családját is érintette a tragédia, Adornót parafrazeálja. Adorno azt mondta, Auschwitz után nem lehet verset írni (pontosabban: „Auschwitz után barbárság verset írni.”) , de ez nem igaz. A művészet az ellenállásnak és a feldolgozásnak is módja – mondja a különös kisugárzású nő.

Egy harmadik a személyes történetek fontosságát emeli ki. Ahogy meséli, még ő sem, érintettként sem tudta felfogni, mi az, hogy hatmillió áldozat. De amikor nagyanyját elkísérte Európába, megértette.

A film különböző síkjait fiktív jelenetek kötik össze, amelyekben egy fiatal lány szeli át Európát: be­járja a gyűjtő- és a megsemmisítőtáborok helyszíneit, végül eljut az Anne Frank-házba, ahol mintegy szimbolikusan átveszi az addigi mesélő, Helen Mirren helyét. (Ez a leggyengébben kivitelezett szál a filmben, az, hogy okostelefonnal fényképezget a tragédiák helyszínén, még elfogadható, ám az a blőd közhelyhalom, amit hashtagek formájában elsüt, inkább idegesítő, és sokat ront a filmen.)

Ahogy az egyik történész felhívja rá a figyelmet, a holokauszt a népirtások történetében azért foglal el kiemelt helyet, mert a civilizált világban történt, és mert a német alaposságnak köszönhetően jól dokumentált. A hozzá való viszonyunk pedig a jövőnket határozhatja meg – hiszen az internet ellenőrizhetetlen bugyraiban, a közösségi oldalakon szaporodnak a gyűlöletközösségek. Ezek ellen az egyetlen lehetséges védekezési mód az emlékezet minél szélesebb nyilvánossága.

Sabina Fedeli filmje minden hibája ellenére fontos dokumentuma ennek a nyilvános emlékezetnek.

MAGYAR FŐKONZULÁTUS
Főkonzul Pritz Helga Katalin
Konzul Kovács-Szabó Timea
Cím: 1155 Metcalfe St., Suite 1504
(Sun Life Building)
Montreal, QC H3B 2V6
Telefon: 438-380-3107
E-mail: 
consulate.mtr@mfa.gov.hu
Ügyfélfogadás 
Kedd: 9.00-12.00
Csütörtök: 13.00-16.00
Honlap cím: montreal.mfa.gov.hu

HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212