Sokszor a leghétköznapibb tárgyaink árulnak el rólunk a legtöbbet, és ez a régi korok emberére is igaz. Ha ezt még divattörténettel is megfűszerezzük, akkor nemcsak a táska mint kiegészítő funkcionális és dizájnbeli átalakulását, hanem a mögötte húzódó társadalmi változásokat is feltárhatjuk.

Amikor Hendrikje Ivo, egy holland régiségkereskedő meglátta a lenyűgöző részletességgel kidolgozott, az 1820-as évekből fennmaradt ezüstrátétes teknőspáncél táskát, nem tudott neki ellenállni. Férjével elkezdte kutatni a táskák történetét, és minél többet tudott meg róluk, annál több sorakozott belőlük a polcán. A bővülő gyűjteményt a saját családi házukban tárták az érdeklődők elé, de az tíz év után kinőtte az Ivo házaspár otthonát.

A múzeum ma már Tassen Museum Hendrikje néven várja a látogatókat Amszterdam egyik belvárosi műemléképületében. A ház a táskarajongók kiemelt célpontja, hiszen a négyezret meghaladó kiállított darabjával ez a világ legnagyobb táskagyűjteménye. Az Ivo család múzeumi anyagából kiindulva göngyölítjük fel a táskák kultúrtörténetét.

Az övtáska fénykora

A táskák és erszények mindig is praktikus funkciót töltöttek be a nők és férfiak életében. Mivel a ruháikon nem volt zseb, a pénzüket és a személyes tárgyaikat táskában hordozták. Az érett középkortól a XVII. század végéig a pénz mellett leveleket, alamizsnát, Bibliát és szent ereklyéket hordtak magukkal. A XVI–XVIII. században a táskát a férfiak az övön, a nők a ruhaderék övrészén hordták. Az egyszerűbb darabok dísztelen bőrből vagy szövetből készültek, a fényűzőbbek pedig drága arany- vagy ezüstszálakkal kihímzett selyemből. A XVII. századtól a pénzérméket erszényben, a leveleket és az értékes papírokat borítéktáskában és tárcában tartották, amelyek sokféle anyagból készültek: bőrből, selyemből, szalmából, akár üveggyöngyös díszítéssel. A borítéktáskák népszerű ajándéktárgyak voltak, és díszmotívumaik általában a szerelmet és a szeretetet jelképezték.

Az egész újkoron átívelő táskadivat ma már igen meglepőnek hat, ugyanis pont a táska hiányzik belőle. A chatelaine-nek nevezett darab fémláncokból állt, amelyről tárgyakat és eszközöket lógathattak, például kulcsokat, tőrhüvelyt és varrókészletet, mindezek kampóval voltak a női ruha derékövére akasztva. Mivel a lánc a legtöbbször aranyból vagy ezüstből készült, a kor úrhölgyeinek státuszszimbólumává vált; a neve franciául azt jelenti, hogy „a birtok úrnője”. Az időben előre haladva aztán más és más tárgyak kerültek derékövre, és a kis méretű chatelaine-táska is megjelent. Népszerűségét csak a XIX. század végén a kézitáska megjelenésével vesztette el.